Dicső, legújabb utáni korunk egyik sajátos és sajnálatos jelensége a húsvéthétfőhöz kötődő locsolkodás hagyományának erőteljes visszaszorulása, pedig ezt az abszolút hungaricumnak tekinthető magyar szokást érdemes volna megőriznünk. Gyermekkoromat az átkos ’80-as évtizedben éltem meg, és családi kötelékek révén húsvét ünnepéről tapasztalatokat gyűjthettem Heves és Csongrád megyében, illetve Budapesten egyaránt, amelyek alapján elmondhatom: régiótól, életkortól, társadalmi osztálytól, világnézeti hovatartozástól függetlenül majd’ mindenki tartotta magát az évszázados hagyományok – némileg popularizálódott jellegű – megtartásához és akármilyen hihetetlen, a többség még jól is érezte magát. Azután történt valami… a fiúknak egyszeriben más dolga lett, a lányok is ráuntak a fárasztó előkészületekre és az egész napos készenléti állapotra. Háttérmagyarázat természetesen mindig adódott: kimerültség, fáradtság, egyéb programok stb. A húsvéthétfő idézőjelben értendő varázsa megmaradt, sajátos magyar valóságunk görbe tükreként, hiszen a pünkösdhétfő mellett ez az egyetlen olyan munkaszüneti nap, amely minden évben biztosan hétköznapra esik.
Külön öröm számomra, hogy a húsvéti locsolkodás feltámasztását éppen Hatvanban élhettem meg, ahol pár évvel ezelőtt néhány cimborával kitaláltuk, hogy ha még megnyílik a föld Ó- és Újhatvan között, akkor is elmegyünk locsolkodni (nekem egyébként cirka 15 év maradt ki). Némi utánajárás és győzködés után sikerült egypár ismerős hölgyet rábeszélni fogadásunkra; bizony, nem dőlt össze a modern világ, remek húsvéti hangulatban telt el a nap. Non-profit húsvéti sikertörténetünk azóta is töretlen, és csak biztatni tudunk mindenkit, hogy kövesse a jó példát, és ha nem is az idén, de legkésőbb jövőre rittyentse ki magát, s irány a hagyomány! (Úgy néz ki, mégiscsak léteznek visszafordítható folyamatok, csak ahhoz nem árt néha megmozdulni.) A nagy monológ után visszatérünk Hatvan történetéhez, és a húsvéti locsolkodás kapcsán két helyi publicisztikára hívnám fel a figyelmet, amelyek szellemes tálalásban nyújtanak betekintést az 1910-es, illetve az 1930-as évek világába. Ne várjunk különleges „népi” elemeket; Hatvanban ekkor már a városias szokások domináltak, így a hideg kútvízzel átitatott hagyományőrzést háttérbe szorította a manapság is alkalmazott parfüm és kölnivíz. A tárcaírók ugyanabból űzték gúnyt, mint amelyekből manapság tennék: bizonyos hölgyek igyekeztek a kapott folyékony áldást minimalizálni, bizonyos urak pedig a díjmentesen kapott étel- és italmennyiséget maximalizálni. Az eredő azonban humor és nem hiszti lett, így egy év elteltével mindenki ismét a húsvéti locsolkodásra, s nem alternatív programokra készülődött.
(Megjegyzés: 1. A nyuszis fénykép nem Hatvanban készült. 2. A helynévtörténeti kérdőív húsvéthétfő éjfélig aktív, aki még nem szánta rá magát a kitöltésre, kérem, tegye meg két locsolás között.)
***
„Locsoló” [írói álnév]: Képek a húsvéti szokásokról.
Hatvani Hírlap, 1914. április 12.
Krisztus föltámadásának emlékünnepén a vidám tréfák számos változatát örökli a nemzedék hagyományként, melyek mindegyikének jelképi értelme van. A legelterjedtebb és hazánkban legintenzívebb támogatásra talált szokások egyike a locsolás, mellyel a férfinép húsvét első, a nők tábora húsvét második napján kedveskedik az ellenkező nemnek.
A finom kedvesség elérésénél természetesen a locsoló anyag a főtényező, a parfőn, a rózsavíz, az otkolom [értsd: kölnivíz] stb. illatszerek, ellenben nem tarthatja senki sem még csak kedvességnek sem azon merész tréfákat, melyekkel az alsóbb néposztály számos tagja rója le a szokásos kötelességét a másik nemmel szemben húsvétkor, olyképpen, hogy egy vagy több nem éppen meleg vízzel telt vederrel, vagy dézsával locsolják meg egymást. (…) Sokszor, talán legtöbb esetben az ifjú fiatalságnál a „kedves finomság”-ot és a „szokásos tisztelet”-et az „érdek” lenyomja és ő uralkodik t. i. [tudniillik] nem az a fő célja Pistinek, hogy az Annuskát meglocsolja otkolonnal, hanem az, hogy őt locsolja meg az Annuska mamája vagy a papája hímes tojással, cukorral, kaláccsal vagy krajcárokkal, amit bizony ők a legpontosabban teljesítenek is, mert hiszen ez a tulajdonképpeni hagyomány, mely a locsolásnak édes testvére.
Az öntözködésnek, éppen a fiatal ifjúságnál helytelen az alkalmazása az idő szempontjából, mert a kedves öntözködő már korán reggel megjelenik a lakásunkban, bár az öntözendő az öltözködési munkálatot meg sem kezdette, a lakás képe pedig a „felfordult világ” hatását teszi. A ház leányzója meg is teszi az óvintézkedéseket azáltal, hogy vagy az ágyban marad és határozottan ragaszkodik ahhoz, hogy őt ne öntözzék meg, jobban mondva nem akarja látni az öntözködőt, jobban értve nem akarja, hogy az öntözködő őt lássa, vagy pedig az ágy alatt, vagy a szekrény belsejében keres menedéket a „finom”, „kedves”, „tisztelettudó”, de egyszersmind „szemtelen” öntöző elől.
Az öntözködőt a szívében várás mérgétől sugárzó bánathalmaz a „türelem rózsát (itt: tojást) terem” közmondás segélyével és a leghatásosabb szuggesztív erővel arra ösztönözte, hogy kövesse „többet (akarat)erővel, mint ésszel” újstílű közmondás célját és ő várt addig amíg az öntözendő felöltözött és megadta magát. (…)
***
Ismeretlen szerző: Locsolkodás
Hatvan és Járása, 1933. április 16.
Kedves szokás a húsvéti locsolkodás és ami fontos, hasznos is. Aránylag csekély befektetéssel igen jól lehet élni húsvét hétfőjén. Mondjuk, megereszt valaki 40 fillért és ezért vesz egy kis szagos vizet. Elindul körútjára a lányos házakhoz, no meg az asszonyokhoz. Egy pár csepp elhintése ellenében már vezetik is a megterített asztalhoz, amelyik rogyadozik a kívánatos sonka, tojás és más jófélék alatt. Csúsztatónak egy kis borocska, söröcske: elöljáróban meg a kis papramorgó [értsd: pálinka]. Kínálják az embert: no még ezt a szeletet, nincs olyan rakott szekér, melyre még egy villával nem fér és a többi.
A locsoló meg felsóhajt: mit kéne már csinálni, hogy ez az állapot ne csak egy napig tartson, vagy ha már ily rövid ideig tart, hogy lehetne úgy elrendezni a dolgokat, hogy legalább előre lehetne enni. Mondjuk úgy egy hétre valót. De ez nem lehetséges. Az idő meg múlik. Hamar sietni, mert Ágneska megharagszik. Bözsike rá sem néz többet, Beleznayékhoz be nem tehetem többé a lábamat, ha elmaradok tőlük. Szalad is a közeli szomszédba, ahol ismét elölről kezdődik a dolog: papramorgó, sonka, bor-sör, sóhaj, kézcsók, futás! A látási viszonyok már kezdenek rosszabbodni. Csodálatosképpen minden villanyoszlop helyén már kettő áll. Barátunknak fene jó kedve kerekedik. Folyton nevet mintha csiklandoznák. Azok a fránya felhők odafenn az égen is színt változtatnak minden percben. Amikor bemegy a lányos házhoz már eszeveszetten hadonászik. Meglocsol mindenkit. Kályhát, kutyát is.
***
Nagy Nándor
