Az 1849. április 2-i hatvani ütközet idei évfordulója alkalmából egy korábban meg nem jelent visszaemlékezést mutatok be. Az írásra Ring Lajos (1919-2007) gazdag kéziratos hagyatékában leltem, amelynek egyik más témakörű darabjával már foglalkoztunk korábban. A hatvani felmenőkkel rendelkező Hegedűs Ferencné tanárnő 1988. április 12-én foglalta írásba a családi szájhagyomány útján örökölt történetet ük-nagyapja, Mráz István élményeiről.
Mráz István 1818. július 14-én született Galgahévízen, Mráz György és Juhász Terézia gyermekeként. Tanulmányai után Ercsiben, báró Eötvös családnál vállalt szolgálatot nevelőtanárként. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, a német származású Dienes Franciskával. Házasságkötésük után, az 1840-as évek első felében költöztek Hatvanba, ahol Mráz István a római katolikus plébánián, mint kántortanító kapott állást; ifjabbik István gyermekük már itt született 1845 decemberében. Halálának időpontja egyelőre bizonytalan; néhány évvel ezelőtt sírköve még megtalálható volt az óhatvani temetőben, jelenleg sajnos azonban már nem. A visszaemlékezést, hagyományainknak megfelelően eredeti formában, szöveghűen közlöm, sorszámmal kiegészített megjegyzéseim a szöveg végén olvashatóak.
* * *
Édesanyám kívánságának szeretnék eleget tenni, amikor a családban élő szájhagyományt az általa elmondottak alapján papírra vetem. Dédnagyapja, Mráz István egykor báró Eötvöséknél Ercsiben töltött nevelőmunkája után Hatvanba költözött, hogy a számára kijelölt kántortanítói állást elfoglalja. Dédapja szépen énekelt, zongorázott, s mint kántor orgonán játszott. A hatvani lakosok iránti szeretetével, szerénységével nagy tiszteletet szerzett magának és családjának. A szegény emberektől sohasem fogadta el a neki járó juttatásokat, így nem is tartozott a nagyon tehetős emberek közé.
Az 1848-49-es magyar szabadságharc eseményeit Hatvanban élte át. A Homokgödörnél lévő utcában egy négyablakos házban laktak (1). Ezt a házat édesanyám még ismerte. A tavaszi hadjárat során az osztrákok főhadiszállását náluk rendezték be. A dédnagymama Dienes Franciska osztrák nő volt, Bischofteinitz-ben született (2). Onnan hozta magával a bárónő, Eötvös Ignác felesége, az ercsi birtokra, ami a bárónő hozománya volt. Itt vette őt feleségül Mráz István. Ez volt az oka, hogy az osztrákok bizalommal voltak irántuk, s dédapámnak sikerült tudomást szerezni az osztrákok lőporraktáruk elhelyezéséről.
Mivel a dédapa igen jó magyar érzelmű ember volt kockázatos dologra vállalkozott. Felment a templomtoronyba, onnan kikémlelte és lerajzolta a pontos helyet (3). A rajzot Búzás harangozó csizma szárába rejtette, aki kapával a vállán a mezőgazdasági munkára igyekvő ember látszatát keltve ment a határba és vitte a rajzot a magyar táborba (4).
Így a magyaroknak a lőporraktárt sikerült felrobbantani és az osztrákok között nagy pánikot kelteni. „Itt árulás történt.” – mondták. A dédapát le is tartóztatták s életét annak köszönhette, hogy a generális kijelentette: „Ez az ember a mi emberünk, engedjétek szabadon.” Így menekült meg a dédapa. A magyarok pedig megnyerték a hatvani csatát. Az ellenség halottait is neki volt feladata elbúcsúztatni. De ő miként Arany János a Walesi Bárdokban, nem tudta dicsőíteni az elesetteket, hanem elátkozta őket, amiért lábukat a magyar haza földjére tették. Felesége kétségbeesve mondta, hogy még valaki beárulja érte, de ő minden veszély ellenére megmaradt tetteiben is igaz magyarnak. (…)
Mráz István dédapa tettét a szabadságharcot követő elnyomás éveiben a család féltve őrzött titokként adta tovább generációról generációra. Most, hogy 140 év távlatából az események és a hősök iránti kegyelet újraéledni látszik, szükségét éreztem, hogy fentieket írásban is a nyilvánosság elé tárjam.
* * *
Megjegyzések:
(1) Az egykori Hömökgödör a mai Klapka és a „kettős” Dembinszki utca által határolt területen feküdt.
Általában vízzel teli mélyedésként „funkcionált”, de összetétele, illetve mélysége az égi áldás és talajvíz függvényében változott. Kelemen Csaba adatai szerint régen két részre oszlott, a mintegy 2 méter mély lóúsztatóra és egy iszapos részre, ahol a hatvani gyerekek játszottak. Mások szerint haltenyésztés is folyt itt. (Kelemen Csaba: Hatvan földrajzi nevei, 1984. 99. oldal).
Az 1966-os térképén még szerepel, feltöltése a későbbi években történhetett meg. A területen jelenleg tenisz-sporttelep és autós rutinpálya található.
(2) Apró pontosítás: a Dienes család valóban a Csehország peremén található szudétanémet városból, Bischofteinitzből (ma: Horšovský Týn) érkezett Magyarországra, azonban Franciska már Ercsiben született, 1818. augusztus 21-én, Dienes András leányaként.
(3) Természetesen a város főterén mai is megtalálható óhatvani templomról van szó.
(4) A harangozó-kolléga személyéről többet nem tudunk. A Búzás családnév ekkortájt Hatvanban elterjedt családnév volt, vagyis szinte biztos, hogy valós személyről van szó.
A legfontosabb kérdésre, miszerint a visszaemlékezés által felelevenített teljes eseménysor megtörtént-e valójában vagy sem, sajnos nem tudok választ adni. A hatvani ütközetről több hiteles, korabeli beszámoló maradt fenn – az általam áttekintett írásokban azonban nem találtam párhuzamos utalásokat, amely főként a lőporraktár felrobbanásával kapcsolatban vet fel kérdőjeleket (természetesen mindez nem jelent perdöntő bizonyítékot). Az osztrák főhadiszállásként általában a paplakot, vagyis a plébánia épületét említik, de egyúttal elképzelhető, hogy osztrák tiszteket magánházaknál is elszállásoltak, főként, ha valamely családtag német származású volt.
Érdemes kitértünk a szöveg végén említett temetésre is: a győztes hatvani ütközet után a város magyar kézre került, vagyis az ekkor sorra kerülő szertartáson a hazafias átkokat már félelem nélkül lehetett szórni. Hasonló témakörű bejegyzésben említettem, hogy Hatvan területén valóban temettek el császári katonákat, tehát elvileg a cselekmény megtörténhetett. Valószínűbbnek tűnik azonban a B-verzió: a korabeli halotti anyakönyv megemlít több olyan elhunyt császári katonát, akik március folyamán – vagyis még Hatvan osztrák megszállása során – haláloztak el a városban és az évtizedekkel ezelőtt felszámolt, ún. régi temetőben kerültek elhantolásra. Az említett személyeket egyes későbbi feldolgozások tévesen az április 2-i ütközetben elesett magyar honvédként tüntetik fel, pedig az anyakönyv adatai egyértelműek. Márciusi temetkezés esetén pedig tényleg jobb volt halkan átkozódni.
Az utókor esetleges fenntartásaitól függetlenül a visszaemlékezés önmagában is rendkívül értékes, még akkor is, ha esetleg „csak” az április 2-i ütközethez kötődő hatvani mondavilág eddig nem ismert szeletét őrizte meg számunkra.
Nagy Nándor
