A fekete szobor (1.)

2012. június 20. - Ziggy Stardust
 
Kaptam némi – jogos – szemrehányást a régi buszmegálló elmaradt befejező, 3. fejezete miatt. Igazság az, hogy bizonyos adatokat sehogy sem sikerült eddig beszereznem, de a nyár folyamán mindenképpen előállok a farbával, tartok, ahol tartok. Addig is egy másik izgalmas műtárgy múltjával szeretném megismertetni az érdeklődőket, szintén több részes sorozat keretében.
     A Kossuth tér déli féltekéjéről ugyanis nemcsak a régi buszállomás, hanem közvetlen szomszédja, a hatvaniak által csak fekete szoborként emlegetett szovjet emlékmű elbontása is napirenden van. Az utóbbi években bizonyos időközönként felszínre került a szobor sorsa, a főtér rendezése miatt azonban úgy tűnik, egy-két éven belül valóban megtörténhet az emlékmű áthelyezése az óhatvani temetőbe.
elölnézet.jpg
 
A sajtócikkekben közölt adatokból világosan kitűnik, hogy a műtárgy genezisének körülményeiről egyáltalán nincs közmegegyezés, különböző dátumok forognak közszájon, felmerült 1944-es és az 1945-ös év is. Elsődleges kiindulópont lehetne az objektumon szereplő 1944. november 26. is, de nem véletlenül fogalmaztam feltételes módban.
 


Szovjet emlékművek, Hatvan nagyobb térképen való megjelenítése

A válaszra váró főbb kérdéseink a következőek:
- Mikor építették és adták át az emlékművet?
- Temettek-e valóban elhunyt katonákat az objektum alá?
- Ha igen, mikor estek el, és holttesteik melyik időszakban kerülhettek oda?
 
A témakör számomra is különleges jelentőséggel bír, mivel időlegesen visszatérhetek eredeti kutatási területemhez, vagyis Hatvan 1944-1945. évi eseménysorához. A rajtvonalat azonban jóval távolabb húzzuk meg, ugyanis a fekete szobor története nem 1945-ben, de még csak nem is 1944-ben vette kezdetét, hanem bő két évtizeddel korábban, amikor még elképzelhetetlen tűnt, hogy egyszer szovjet katona lép Magyarország földjére.
 
 
Medence a város főterén
 
A múlt század eleji Hatvan két nagy gonddal küzdött: száraz időben az iszonyatos mennyiségű por, esős időben pedig édestestvére, a sár borzolta a lokális kedélyeket (korabeli újságok szerint a felvidéki Sáros vármegyében sem volt akkora dagonya, mint Hatvanban). Utóbbi a helyi közlekedést, előbbi a közegészségügyet tette próbára, így nem meglepő, hogy Hatvanban már az 1930-ban tüdőbeteg-gondozó létesítettek.
Várkonyi Sándor.jpgA szállópor elleni küzdelem egyik hatásos fegyverneme a közterületek rendszeres öntözése, amely azonban állandó vízellátást igényel. Az I. világháború utáni Hatvan legendás községi főjegyzője, Várkonyi Sándor, számos innovatív ötlet gazdájaként egy cementből készült medence létrehozását kezdeményezte 1922-ben, s mint említettük, nem strandolási, hanem az öntözési és a tűzoltási teendők megkönnyítése érdekében.
A múlt év folyamán a Kossuth parkban létesített medencéről sokan máig sem tudják, milyen fontos szerepe lesz e medencének poros utcáink öntözésénél és a tűzoltásnál. Két olyan nagy jelentőségű ügy, melyért érdemes volt a medenceépítés költségeit áldozni. Utcáink pora oly elviselhetetlen már most tavasz kezdetén, hogy ennek eltüntetése minden áldozattal felér. Állandó víztartály ez a medence, mely tűzesetnél fog felette üdvös intézménynek bizonyulni. De maga a park üdesége is kívánatossá tette e medence létesítését, mert szép parkunk bokrai és növényzete szárazság idején könnyű szerrel öntözhetőek e medencéből.
(Hatvani Hírlap, 1923. április 1.)
A medence funkcióját azonban nem gondolták tovább, így pár év alatt egyre „cikibb” lett és a község vezetését több bírálat érte miatta. Hatvan múltját és jelenét figyelemmel kísérő Doktay Gyula így írt 1929-ben:
Igen kellemes és jó hatást kelt a városház előtti piactér a kis és nagy, néhai Zaleski Imre volt főszolgabíránk által létesített park, aminek viszont nem válik díszére a középen álló medence, amely ettől eltekintve célját sem szolgálja.
(Hatvan és Járása, 1929. április 4.)
medence.jpgAz 1930-as években állítólag aranyhalak is kerültek a medencébe rövid időre, akik valószínűleg nem sokáig élvezték a főtér vendégszeretetét. Egyes legendák szerint szökőkúttá alakították át, erre azonban nincs konkrét adatunk. Sajnos eleddig egyetlen fényképfelvétel sem került elő a medencéről, annyi bizonyos azonban, hogy állaga folyamatoson romlott. [Frissítés, 2012.08.20.: már a bejegyzés írásakor megjelent nyomtatásban egy kevésbé jó minőségű felvétel, méghozzá a blogban többször említett képeslapos könyv 44. oldalán. Köszönöm Bacsa Tibinek, hogy a fényképet rendelkezésemre bocsátotta.]
 
A hivataláról 1939-ben lemondott Várkonyi Sándort a korabeli hatvani szélsőjobboldal most nem részletezett speciális okok miatt nemigen kedvelte, ezért a Hatvannal külön cikkben foglalkozó fővárosi nyilas lap, a Magyarság Útja a medence-kártyát is kijátszotta:
A tér közepén egy cementmedence szürkéllik, sodronykerítés rajta. A hatvaniak keserédes szájízzel mutogatják ezt az „aranyhalas” medencét. Ezelőtt húsz évvel a nemrég nyugdíjazott Várkonyi Sándor készítette. Ma poshadt, zöldes vizet tartalmaz.
(Magyarság Útja, 1941. május 23.)
Továbblépés előtt pár soros kitérő.
 
* * *
Pár soros kitérő:
az 1960-as évek elején már öntözőkocsikkal próbálták a porproblémát orvosolni, a modern megoldás azonban bizonyos mellékhatásokkal járt együtt.
Már megszoktuk, hogy az utcákat portalanító autó nemcsak az utat, de a járókelőket is olykor lelocsolja - ebben a kánikulában nem is lenne baj, ha mindenki fürdőruhában járná a várost, az azonban már kellemetlen, ha egy nem éppen tiszta vízsugár telibe találja a csinos ruhákba öltözött nőket, vagy épp a hivatalukba, munkahelyükre igyekvő férfiakat.
Így aztán sokszor hallani: inkább maradjon poros az úttest! A mozi előcsarnokában ördögautónak titulálták az öntözőkocsit, az állomáson Hatvan átkának. Egyszóval: sok a jogos panasz!
(Népújság, 1960. augusztus 31.)
* * *
 
Kitérő vége, vissza a fekete szoborhoz, 1944 következik.
 
 
Az emlékmű felépítése
 
A Vörös Hadsereg 1944. november 17-én érte el az ún. Karola I-állás Hatvant déli irányban elkerülő vonalát. Több napig tartó súlyos harcok után, november 24-én már csak az Újhatvanból Heréd felé vezető Bercsényi út volt szabad, ezért a német hadvezetés a visszavonulás mellett döntött, és másnap, november 25-én hajnalban a német 23. páncéloshadosztály északnyugati irányban elhagyta Hatvant. A visszavonulást kisebb német utóvéd-egységek fedezték, akik a Hort és a csányi útelágazás felől előrenyomuló szovjet csapatokkal a mai Lengyel-piac (Vásártér) és az izraelita temető térségében vették fel a harcot. Az utóvédek hamarosan követték társaikat Heréd felé, majd a Horváth Mihály úton megkezdődött a szovjet csapatok bevonulása. A német katonák ekkor már a város túlsó végén jártak, ezért a belvárosban, a Kossuth tér környékén harci esemény nem történt.
     A kimerítő harcok után a szovjet haderő pihenőt kapott Sztálintól, és az újabb offenzíva csak 1944. december 5-én indult meg Kartal és Hatvan északi határának körzetéből.
 
Wachtel_szob.JPGA szovjet csapatok által elfoglalt területen 1945 első hónapjaiban emlékmű-építési kampány kezdődött, amelyből Heves vármegye és Hatvan sem maradt ki. A fekete szobor építéséről nem akármilyen forrás maradt ránk, ugyanis a műveletben résztvevő egyik szovjet műszaki tiszt, Joseph H. Wachtel 1993-ban megjelent visszaemlékezéseiben részletesen beszámolt az eseményről, sőt 1992-es magyarországi tartózkodása során, Hatvanban is ellátogatott (mellékelt fénykép is ekkor készült). A helytörténeti irodalomban megjelent adatokkal ellentétben, az emlékművet azonban nem Wachtel tervezte, „mindössze” a kivitelezési munkában vállalt szerepet. Wachtel egy 20-25 építészből és mérnökemberből álló speciális szovjet műszaki egységhez tartozott, amely elsősorban utak és hidak építésével, helyreállításával foglalkozott.
     A hatvani emlékműre megépítésére vonatkozó parancsot 1945 januárjában kapták meg. Az egység minden tagja külön feladatkörért felelt, Wachtel a nyersanyag- és munkaeszköz beszerzés felelőse volt.
   A projekt két szálon futott: Hatvanban az előkészítő munkálatok zajlottak, közben a fővárosban a megfelelő alapanyagokat és mesterembereket próbálták megtalálni. Utóbbi egyáltalán nem volt könnyű, ugyanis a fővárosi harcok befejeződése (február 13.) ellenére a kőfaragók és építőipari szakmunkások nem szívesen hagyták el Budapestet. mivel túl sok rossz tapasztalatot szereztek a megszálló német és szovjet katonákkal kapcsolatban. A szovjet hadvezetés ráadásul a málenkij robotként közismert folyamat során, hadifogoly-létszám kiegészítése és/vagy munkaerő-igény miatt gyakran évekre szovjet területre száműzte a foglyul ejtett magyar civileket. Wachtel azonban személyesen garantálta, hogy bántódás nélkül visszatérhetnek otthonunkba, emellett a magyar szakemberek családjait rendszeresen ellátta élelemmel, amely abban az időszakban minden kincsnél többet ért. A fővárosban két műhelyt állítottak fel, ahol a szobor alkotóelemeit, a gránittömböket vágták, illetve alakították a megfelelő méretre.
     A szobor helyét más településekhez hasonlóan a város főterén jelölték ki, mégpedig éppen az egykori medencénél. Több visszaemlékező elmondása, illetve évtizedes hatvani legenda szerint nem esetleges döntés született: a medencében korábban ugyanis elesett katonákat temettek el, majd földhalommal fedték el nyughelyüket. (Az alapvető fontosságú kérdéssel önálló bejegyzésben foglalkozunk majd, most az építkezés folyamatára koncentrálunk.)
     A hatvani részleg feladatát a medencét körülölelő alap kiásása és a talapzat létrehozása képezte. A megfelelő munkáslétszám kiállításáért a helyi közigazgatás, konkrétan Murai László szolgabíró, a hatvani járás ideiglenes vezetője volt a felelős. A toborzás megkezdésével kapcsolatos Murai aláírásával ellátott körrendelet, amely a hatvani járás községi elöljáróságait utasította munkaerő kiállítására.
Értesítem, hogy a szovjet haderő moszkvai parancsnoksága Hatvanban két katonai emlékművet létesít. Az emlékművek tervei készen vannak, azok építését azonnal meg kell kezdeni és a legsürgősebben be kell fejezni. Mivel Hatvan egész lakossága állandóan igénybe van véve különböző katonai munkálatokhoz, ez a feladat elvégzése hatvani mérnökök és műszaki tisztviselők vezetésével a járás községeire hárul. Felhívom ezért, hogy folyó évi [1945.] február 16-án reggel 8 órára saját községében 25 munkaképes férfit és 10 igát állítson elő.
     Ezen időpontban a hatvani orosz járási katonai parancsnokság őrsége az előállított igákat, illetőleg munkásokat átveszik és Hatvanba kísérik. A munkások kötelesek magukkal lapátot, csákányt és összesen öt talicskát hozni, ezenkívül a biztonság kedvéért 3 napi élelmet. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a moszkvai bizottság nagy súlyt helyez az emlékművek gyors elkészítésére, melynek minden egyéb munkálatot meg kell előznie. A munkások 2 Pengő órabért és élelmet kapnak. Lehetőleg gondoskodni fogok a munkások elhelyezéséről is. A munkásokat és az igákat névjegyzék mellett kell átadni. Az elöljáróságot az orosz katonai parancsnokság előtt is felelőssé teszem ezen rendelet maradéktalan végrehajtásáért.
Hatvan, 1945. február 15.
(Forrás: Heves Megyei Levéltár XXI-13.)
 
Megjegyzések:
1. Az irat két, azaz kettő katonai emlékművet említett. Nem tévedésről van szó, pár bekezdés múlva kiderül, miért.
2. A hatvani polgári lakosságot a szovjet bevonulás után közmunkára kötelezték. A férfiakat főként építkezéseknél, és más nehéz fizikai munka esetén vették igénybe, a nőket pedig a belvárosban létrehozott szovjet hadikórház-komplexumban alkalmazták, konyhai-, takarító és más segédmunkára. A közmunka alól csak a közigazgatási tisztviselők, a vasutasok és az egyházi személyek kaptak felmentést. A szoborépítés munkálataira azonban már nem maradt ember, ezért a környező településekről kellett munkáskezet „kölcsönözni”.
3. Két pengő alatt valószínűleg a szovjet parancsnokság által fedezet nélkül nyomott ún. hadipengőt értette.
2 hadipengő.jpg
 
 
Az emlékmű átadása
 
A fekete szoborral kapcsolatos munkálatok egészen április végéig elhúzódtak. Átadásának dátumát a munka ünnepéhez igazították (1945. május 1.), ezen a napon avatták fel többek között Szolnok, illetve a főváros három szovjet emlékművét is (1-2-3).
   Az eseményről primer forrás áll rendelkezésünkre, mivel a magyar és orosz nyelvű átadási jegyzőkönyv fennmaradt. Az iratot szovjet részről Kuricin gárdakapitány, Hatvan városparancsnoka és Mihacsov mérnök-őrnagy, a 07204. számú katonai egység vezetője szignálta, valószínűleg ehhez tartozott Wachtel is. Fülöp.jpgHatvan részéről Fülöp István községi főbíró (a fényképen) írta alá a jegyzőkönyvet. (Ínyenceknek: főbíróval kizárólag a községek rendelkeztek, a városok élén polgármester állt. A képviselő-testület 1945. április 22-i ülésén mondta ki Hatvan nagyközség megyei várossá alakulását, a határozat ekkor azonban még nem nyerte a miniszteri jóváhagyást, ez okozza a képzavart.)
Az alábbiakban eredeti és begépelt változatban közölt jegyzőkönyv ismét két szovjet emlékművet említ, mivel a Kossuth téri fekete szobor mellett átadtak egy másik, a köznyelv által fehér szoborként emlegetett szovjet emlékművet is, ez azonban nem azonos a Kossuth tér városháza felőli oldalán 1959-ben felavatott, azóta szintén elbontott 1919-es emlékművel, amelyet a hatvani köznyelv szintén fehér szoborként ismert évtizedeken át.
     A két 1945-ös objektum között nemcsak a színvilág jelentett különbséget: a fekete szobor a tisztek, a fehér pedig mint „testvéri síremlék” valószínűleg a közkatonák részére készült. (A szovjet fehér szoborral szintén önálló bejegyzés keretében foglalkozunk majd.)
jkv 1945 v2.jpg
Május 2. – 1945
Jegyzőkönyv
Alulírottak a 07204. számú katonai egység képviselője Mihacsov mérnök őrnagy egyik részről és Hatvan város képviselője vagyis Hatvan város főbírája, Fülöp István polgár a másik részről, valamint Hatvan város katonai parancsnok gárdakapitány Kurucin elvtárs jelenlétében vagyis részvételével lefektetjük a következő jegyzőkönyvet:
     A 07204. számú katonai egység képviselője Mihacsov mérnök őrnagy átadta és mindentől megőrzésére és megóvására bízta az emlékműveket és a pártokat, amihez a 07204. számú katonai egység készített a 2-ik Ukrán Front katonai tanácsának parancsára. Az elesett katonák és tisztek részére a Vörös Hadsereg soraiból Hatvan város eleste alkalmából. És Hatvan város bírója átvette, Fülöp István bíró polgár.
     1. A „Testvéri síremlék” emlékmű fehér és színes márványból van készítve. Az emlékmű tetején egy „Maxim” típusú gépfegyver van elhelyezve. Az emlékmű körül elterülő parkban fel van szerelve a villany, az emlékmű körül van parkírozva [értsd: parkosítva] és vaskerítéssel körülkerítve.
     2. A tiszti emlékmű színes csiszolt gránitból készült. Az emlékmű tetején egy ötágú bronzcsillag áll, a 2 oldalon fel van erősítve 2 bronz koszorú, a Szovjetunió címere és 2 bronz embléma, sarló és kalapács. A park az emlékműveknél fel van szerelve villanyvilágítással, a park be van ültetve virággal, fűvel.
Tényleges jegyzőkönyv áll 4 példányból, orosz és magyar nyelven.
Átadta a 07204. számú katonai egység kiküldöttje: Mihacsov mérnök-őrnagy [sk. aláírás]
Átvette város bírója: Fülöp István [sk. aláírás]
Részt vett az átadásnál Hatvan város katonai parancsnoka: Kuricin gárdakapitány [sk. aláírás]
 A Wachtel-memoárban található egy, az átadási ünnepségen készült fénykép is. Az emlékmű talapzatán balra Kuricin szovjet városparancsnok, mellette Fülöp István községi bíró áll.
fénykép a könyvből.JPG
 
 
Dátum-kavar
 
A fekete szobrot tehát nem 1944. november végén, hanem 1945. május 1-én avatták fel. Az emlékművön olvasható 1944. november 26-i dátum Hatvan elfoglalására utal, azonban a nap nem stimmel, hiszen bizonyosan tudjuk, hogy a szovjet csapatok november 25-én vonultak be a településre. dátum_v1.jpg
 
Érdekes adalék, hogy a Szovjet Sajtó Iroda hivatalos haditudósítása szintén november 26-át említi, a +1 napos eltérés oka egyelőre nem tisztázott. Bár a német csapatok már kora reggel elhagyták a várost, azonban a szovjet csapatok csak délben keltek át a Zagyván és a nap végén érték el Újhatvan nyugati határát. Elképzelhető, hogy a Hatvan teljes elfoglalásáról szóló jelentés csak ezután futott be a más időzónába tartozó moszkvai főhadiszállásra – ezt az „elmélet”-et azonban ne vegye senki készpénznek, csak okoskodtam egy kicsit…
     Végül pár szó az obeliszk északi oldalán látható feliratról, amelynek magyar fordítása a következő: Örök dicsőség a Szovjetunió és Magyarország szabadságáért és függetlenségéért vívott harcban elesett hősöknek.
 
emlekmu_002.jpg
 
A felvésett szövegen jól látszik, hogy az „és Magyarország” (и Венгрии) másik gránitlapra került és mintha kicsit elütne a mondat többi részétől. Joseph Wachtel visszaemlékezéséből megtudhatjuk, hogy miért: felesége, a magyarul is beszélő Gabriella ugyanis jelezte a szovjet parancsnoknak, hogy inkorrekt lenne, ha Magyarországot – így közvetve az emlékművet felépítő magyar embereket – nem említenék meg a szövegben.
Folyt. köv.
 
Nagy Nándor

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://hatvantortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr954601532

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

odabas 2012.07.23. 22:09:16

Brutálisan megdöbbentő, hogy kb. 1 hónappal az elfoglalás után már elindult a propaganda. Volt erre energiájuk.

A leigázás a fejekben dől el, ezt jól tudták. Kíváncsi vagyok, hogy ez fordítva is így működött-e, azaz pl. egy ukrajnai falunak meg kellett-e ünnepelni a hódítókat?