A Hatvan-Kecskemét csatorna terve

2013. május 10. - Nagy Nándor
 
Hatvan előnyös földrajzi elhelyezkedése nyomán számos lokális sci-finek tűnő elképzelés merült fel a múltban, mint például a korábban ismertetett megyeszékhelyi státusz terve. A mostani bejegyzés tartalma azonban mindent felülmúl, hiszen kevesen hinnék el, hogy készült, sőt kiadásra került egy olyan tervezet, amelynek megvalósulása esetén Hatvanból gőzhajóval, Kecskemét és Szentes érintésével egészen az Al-Dunáig, és azon keresztül közvetlen a Fekete-tengerig lehetett volna eljutni. Mindez nem egy szélsőséges lokálpatrióta, de nem is valamiféle kistérségi Münchausen-báró fejéből pattant ki, hanem egy racionálisan gondolkodó kitűnő német mérnök íróasztalán született meg.
 
Előzmények
 
A XIX. század utolsó harmadában kezdődött meg a küzdelem a Zagyva normális mederbe való tereléséért, de az országos viszonyokat tekintve az igazi nagy falat a Tisza szabályozása volt. Vásárhelyi Pál halála (1846) után a folyamat irányítását Pietro Paleocapa velencei vízügyi mérnök vette át, aki azonban egy csökkentett költségvetésű terv alapján, több helyen módosította Vásárhelyi korábbi elképzeléseit. Az alapvetően a Tisza átvágására és a gátépítésre épülő munkálatok a kiegyezés (1867) után rendszertelenül, valódi központi irányítás nélkül zajlottak.
   Ebben az időben érkezett Magyarországra Heinrich Hobohm – a korabeli szokások szerint „magyarosított” nevén, Hobohm Henrik –, aki a szakminisztériumtól 1872. június 28-án kapott előmunkálati engedélyt az Alföldre és a Tiszára vonatkozó vizsgálataihoz.
 
(Heinrich Hobohm élettörténetéről pontos adatokat sajnos nem sikerült beszereznem. Valószínűsíthető azonban, hogy egy 1957-es családtörténeti tanulmányban szereplő úriemberrel, Heinrich Christian Konrad Hobohm-mal azonosítható, aki 1836. április 18-án született az alsó-szászországi Twieflingenben, és 83 éves korában, 1919. március 19-én hunyt el Schöningenben.)
 
Hobohm az átvágás/gátrendszer szerint történő folyamszabályozás ellen foglalt állást, és a valódi megoldást egy kiterjedt alföldi csatornahálózat létrehozásában látta. Nézete szerint a Paleocapa-féle Tisza-szabályozás elhibázott lépés volt, mivel a töltésrendszer bizonytalan védelmet nyújt az ismétlődő árvizek ellen. Ezután néhány évre Ázsiába utazott, majd visszatérte után döbbenten tapasztalta, hogy „hangoztatott tanaim a csatornázási rendszer alkalmazásáról mint a pusztában a szó maradtak.” A rendszertelen folyó-szabályozás miatt bekövetkező 1879. évi nagy szegedi árvíz kapcsán Hobohm szintén korábbi kritikájának és saját elméletének helyessége mellett érvelt.
 

Elképzeléseit 1873-ban és 1877-ban írásba foglalta, majd ezeket újragondolva és kiegészítve adta ki nagyszabású tervezetét 1888-ban, Az Alföld csatornázása / Die Canalisierung des Alföld címmel magyar és német nyelven, Budapesten, illetve Bécs városában, 61 oldal terjedelemben.
 
Hobohm_előlap v3.1.jpg 
 
A tervezet dióhéjban
 
Hobohm kiindulási pontja a következő volt: a korabeli Alföld területének csak 12%-a rendelkezett kifejlett folyamrendszerrel, 35%-át árvíz és elmocsarasodás veszélyeztette, 53%-a viszont állandó vízhiányban szenvedett. Elképzelése szerint a komplex problémakör csak úgy oldható meg, ha az áradást okozó vízmennyiséget mesterséges eszközökkel a vízhiányban szenvedő térségekbe irányítják. Az ármentesítés és a mesterséges öntözés lehetőségének megteremtése mellett Hobohm szerint érdemes a terveket úgy elkészíteni, hogy a csatornák egyúttal hajózásra alkalmasak legyenek.
    A tervezet alapvetése, hogy tökéletes védekezés a Tisza tehermentesítésével lehetséges, ezért egy olyan hatalmas, „párhuzamos” Tiszának beillő övcsatornát, és ehhez kapcsolódó csatornarendszer kiépítését vázolta fel, amely a hegyekből lezúduló vizek jelentős részét felfogja, és levezeti az aszályos területekre, vagy közvetlenül a Dunába.
 
   Jöjjön először a kattintással nagyítható összefoglaló térképvázlat, amely első ránézésre kissé bonyolultnak tűnhet, de hamarosan világossá válik minden. (… egyébként sem volt szívem darabokra szedni.)
 
Dia1_v2.GIF
 
A tervezett csatornahálózat a következő alkotórészekből állt volna össze:
 
1. Az említett 493 km hosszú övcsatorna (főcsatorna), amely a Tiszától keletre, az Erdélyi Középhegység nyugati lankái mellett, majd a Bánságot átszelve haladt volna egészen a Dunáig, a Margitta-Nagyvárad-Temesvár-Palánka vonalon. A főcsatorna többek között keresztezte volna a Körös-folyókat és a Marost, amelyek fölös vízkészletét szintén átvállalta volna.
 
2. A 246 km hosszú összekötő hajózócsatorna, amely a Tisza szentesi partjáról kiindulva Makó-Nagykikinda mellett haladva Opovánál találkozott volna a Tiszával előzetesen egyesült Dunával.
 
3. A főcsatorna és az összekötő csatorna között 7 hajózó- és öntözőcsatorna (I-VII.) ágazott volna ki, amelyek az áradásból adódó vízmennyiség tárolására szolgáltak volna. A főcsatornából a vizet csak abban az esetben eresztették volna le a Dunába, amennyiben az említett öntözőcsatornák elegendő vízzel látták volna el az Alföld vízhiányos területeit. A hét mesterséges meder közül a II-III-IV. sorszámúak a Tiszáig kerül volna meghosszabbításra.
 
4. Budapest-Szentes összekötő csatorna, amely a 2. pontnál említett csatornához csatlakozott volna, így megteremtve a főváros és az Alföld közvetlen vízi összeköttetését. No, és itt jön a képbe Hatvan. Ugyanis a Budapest-Szentes csatornát valahonnan táplálni kellett, amelyre a Budapest-Ipoly mellékcsatorna különböző műszaki okok miatt alkalmatlannak bizonyult. A B-terv a Zagyva vízgyűjtője lett.
 

Dia2.GIF

 
A Hatvan-Kecskemét csatornaág (5.)
 
Hobohm ismerte a Zagyva szeszélyes természetét: a száraz nyári hónapok során a folyó gyakorlatilag eltűnik, lassan csordogáló patakocskává szűkül össze, amely aligha segíthette volna a szentesi csatorna vízellátását. Úgy vélte azonban, hogy a Zagyva medrében a víz időjárástól független mindig folydogál, azonban nem a felszínen, hanem az áteresztő talajban láthatatlanul folyik le. Ezért a vízgyűjtő laposok mélyebb pontjait szádfalakkal kívánta megerősíteni, amely meggátolja a víz „láthatatlan” elfolyását, így a szükséges mennyiség felduzzaszthatóvá válik, majd a tápcsatornákba szállítható.
   A csatorna Hatvantól délre, körülbelül a Hatvan-Szolnok vasútvonal Zagyva-hídjának térségéből indult volna. Itt fogták volna fel a Zagyvából a csatorna táplálására szolgáló vízmennyiséget.
 
Dia3.GIF
A Zagyva mellett a Galga és a Tápió vize szintén a csatornába ömlött volna, és ha ez sem lett volna elég, akkor „csekély összeg” révén a Gyöngyös patak és a Tarna vizét egyszerű árokban szintén a tápcsatornába vezették volna. (Az összes mellékvizét elvesztő Zagyva ebből a meccsből nem jött ki volna ki jól…)
   A 120 km hosszú csatorna déli irányban haladva elhaladt Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd és Nagykáta mellett, és a Budapest-Szentes csatorna 116. km-nél ért volna véget. A mederfenék mélysége a hatvani fakadásnál a tengerszint feletti 113,3 méter, a kecskeméti torkolatnál 112,1 méter, általános esése pedig 1,2 méter lett volna.
   Bár a Hatvan-Kecskemét közötti szakasz a csatornarendszernek csupán az egyik mellékágát képezte, Hobohm mégis úgy vélte, hogy érdemes már eleve hajózhatóvá tenni, így talán befektetőket is könnyebb lesz találni. A szállítandó áruk felvétele és a keresztező vasútvonalakhoz való csatlakozás végett 7 km hosszú vasúti sínek lefektetésére lett volna szükség.
 
 
A tervezet sorsa
 
Hobohm öt évre saccolta a teljes csatornahálózat kiépítésének időtartamát, de a Budapest-Szentes és a Hatvan-Kecskemét szakaszok átadásához két évet is elegendőnek tartott. A szumma-költség 105 millió korabeli Ft-ot tett ki, ebből 13,5 millió Ft jutott volna a Budapest-Szentes/Hatvan-Kecskemét szakaszokra. Nem kell szakembernek lennünk ahhoz, hogy belássuk, igencsak grandiózus tervezetről beszélünk, még napjaink léptével is (sőt, azzal pláne...). Talán a költségvetésre szükséges pénzösszeg még előteremthető lett volna, azonban Hobohm kritikusai szerint az övcsatorna, és a Hatvan-Kecskemét mellékág hosszú távú gazdaságos és ésszerű üzemeltetését nehezen lehetett volna a hétköznapi gyakorlatban elképzelni.
 
Nagy Nándor
 
Hobohm tervezete mellett felhasznált irodalom:
A Duna-Tisza csatorna: a csatorna története és irodalma. Szerk. Lampl Hugó, Hallóssy Ferenc. Budapest, 1947.
 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://hatvantortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr955281116

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.