A kicsit megcsúszott nyári szünet után visszatérünk a legutóbbi bejegyzésünkben szereplő újhatvani vasúti felüljáróhoz, amelytől 2015-ben, az új felüljáró átadása után végképp elbúcsúzunk. 100 éves történetét tekintve egyáltalán nem tűnhet túlzás az a kijelentés, miszerint a vasútvonalon átívelő műtárgyat ritka nagy szerencsefaktorral áldotta meg a sors.
A kivitelezés időpontja
Érdemes azonban megemlíteni a jóval nagyobb falatnak tekinthető hatvani közkórház ügyét. A dualizmus időszakában rohamosan fejlődő Hatvan lakossága 1910-ben már meghaladta a 12 ezer főt, a növekedési ütemet azonban a közszolgáltatások színvonala nem igazán tudta lekövetni. Az állami egészségügy általában véve is rosszabbul teljesített Heves vármegyében, hiszen mindössze három település (Eger, Gyöngyös, illetve az ekkor még a megyéhez tartozó Pásztó) rendelkezett kórházzal. Ezért 1911-ben a megyei közigazgatás, Majzik Viktor alispán (jobbra) vezetésével nagyszabású programot dolgozott ki, amely alapján öt (!) további helységben létesítettek volna a modern közegészségügyi követelményeknek megfelelő kórházat.
A megvalósítás sorrendjében első helyen szerepelt Hatvan, amelybe 100 ágyas intézményt terveztek, a költségeket Heves vármegye-Hatvan nagyközség-Magyar Állam koprodukciójában, harmadolta volna. 1912-ben báró Hatvany-Deutsch Sándor földbirtokos (balra) a település rendelkezésére bocsátotta a közegészségügyi és városrendezési szempontból egyaránt megfelelő telket, amely valahol a Szőlőhegy lábánál feküdt; a Hatvany-család a telken kívül még jelentős összeget is adott volna be a közösbe. Minden egy irányba mutatott, 1914 tavaszán elkészültek a tervek, és a kórház minden bizonnyal 2-3 éven belül meg is épült volna, de a háború felülírta a boldog békeidők progresszív elképzeléseit.
1944. szeptember 20.
Közvetlenül a bombázás utáni készült légi felvételen jól látható, hogy a piros nyíllal jelölt felüljáró környékén megszámlálhatatlan bombatölcsér helyezkedett el.
A károk felmérésekor készült helyszínrajzon fekete nyilakkal jelölték a bombákat. A bombázást szintén túlélte a mai buszpályaudvar helyén egykoron működő cukorgyári munkáskaszinó, amely mellett a 49. számú vasúti őrház telitalálatot kapott. A vázlat alapján derül ki, hogy a felüljáróra szintén esett egy bomba, azonban az újhatvani lehajtó rézsűje „felfogta” a bombát, amely nem robbant fel, vagy csak szimpla műszaki hiba történt. Hál’ Istennek, tegyük hozzá, hiszen ellenkező esetben a lehajtó biztosan a levegőbe repült volna…
1944. november 25.
Az újabb túlélő gyakorlathoz mindössze két hónapot kellett várni. Egy hetes ostrom után a szovjet hadsereg csaknem teljesen bekerítette Hatvant, már csak a Heréd felé vezető út volt szabad, ezért a német hadvezetés november 24-én este úgy döntött, hogy másnap hajnalban kiüríti a települést. A német csapatok búcsúzóul a városban található élelmiszer-készleteket, az ipari üzemek felszereléseit, és a kastély mozdítható részeit magukkal hurcolták, a szeptember 20-i bombázás után frissen újjáépített vasútvonalakat pedig a képen látható speciális eszközzel, ún. sínfarkassal használhatatlanná tették (a fénykép nem Hatvanban készült, forrás: ritkanlathatotortenelem.blog.hu).
%20munk%C3%A1ban%20Olaszorsz%C3%A1gban..jpg)
November 25-én hajnalban megsemmisítették a belvárosi postahivatal távírda- és telefonközpontjának műszaki berendezését, és elektromos gyújtószerkezettel felrobbantották a felüljárótól 500 méterre fekvő közúti Zagyva-hidat. Hasonló sors várt volna főhősünkre is, amelyet a német 23. páncéloshadosztály utászai már alá is aknáztak, azonban az ügyködést kifigyelte Pálhidy Mihály állomásfőnök és Szűcs József vasutas, akik a németek távozta után villámgyorsan eltávolították a robbanótölteteket. A német utászok hiába próbálták működésbe hozni a detonátort, a felüljáró egyben maradt. Visszatérni már nem volt idejük…
Nagy Nándor
