Hatvan története

A Zagyva partjáról az Adriára

Egy hatvani haditengerész és az SMS Wien története

2016. március 22. - Nagy Nándor
Egy hatvani haditengerész és az SMS Wien története

Újabb fantasztikus fénykép segítségével maradunk a Nagy Háború vagy, ahogy Csángóföldön hallottam hajdanán, a Nagy Verekedés témakörénél. A nemcsak helytörténeti jelentőségű fotográfiát blogunk régi olvasója, Elenonóra bocsátotta rendelkezésemre. A fényképen, amelyet a nagypapa, Nagy István küldött haza képeslapként 100 éve, az SMS Wien osztrák-magyar csatahajó legénységének egy csoportja látható 1916 nyarán. (Az SMS jelentése természetesen eltér a mai rövidítéstől: Seiner Majestät Schiff azaz Őfelsége hajója, amely minden hajónév előtt szerepelt.) Eleonóra mellett külön köszönöm Kiss Gábor (Hadtörténelmi Levéltár) által nyújtott segítséget.

A szereplők közül jelenleg - egyedül Nagy István személyét lehet beazonosítani, aki az ágyú jobb oldalán tekint reánk. Az SMS Wien feliratú fejfedőt viselő délceg csoport ülő tagjai között pedig egy gramofon láthatunk, mellette néhány lemezt. Mielőtt azonban elmélyednénk a 100 évvel ezelőtti fotográfia részleteiben, ismerkedjünk meg Nagy István szerencsés és az SMS Wien tragikus történetével, a had- és helytörténet sajátos ötvözeteként. 

fokep_alap_v4.jpg

Ne csodálkozzunk azon, hogy a Zagyva-partjáról is került haditengerész az Adriára, hiszen az I. világháború alatt az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete a hatodik legnagyobb volt e földkerekén. A Monarch csatahajó-osztályú partvédő hajók, így az említett SMS Wien, az SMS Budapest és a SMS Monarch az 1890-es évek második felében készültek el azonos tervek alapján. Az SMS Wien 1897. május 13-án állt szolgálatba, első útján Nagy-Britanniában vendégszerepelt békés céllal, a Viktória brit királynő uralkodásának 50. évfordulóján megrendezett ünnepségen.

Forrás: armchairgeneral.com

1914. május 30-án kivonták az állományból, de a háború kitörése miatt gyorsan véget ért a nyugdíjas időszak, és augusztus 1-én újra szolgálatba állították. Testvéreivel együtt, az V. csatahajóosztály tagjaiként a Cattarói-öbölben vigyázták a sós vizeket, majd 1917. augusztus végén az SMS Wien-t és Budapestet Trieszt körzetébe vezényelték át, hogy elejét vegyék az olasz partraszállási próbálkozásoknak.

coat_of_arms_of_the_austro-hungarian_navy.png

A fényképet talán éppen Triesztben postára adó Nagy István 1892-ben született Hatvanban, a háború kitörése előtt vasutasként dolgozott. A bevonulás után érdekes módon mégis a haditengerészethez került, amelynek háttérben két ok játszott szerepet: egyrészt néhány évig gőzmozdony-fűtőként dolgozott, a flottánál pedig szintén fűtő lett, csak ezúttal hadi (gőz)hajónál; másrészt tudott úszni, amely egyáltalán nem számított általános készségnek akkoriban. (Uszoda hiányában a Hatvan belterületén megtalálható állóvizek nyújtottak alkalmat a gyakorlásra.)

bevonulas_elott_v3.jpg

Korábbi állomáshelyeit egyelőre nem ismerjük, azonban a fénykép hátoldala alapján 1916-ban már az SMS Wien hajón teljesített szolgálatot. A Bécsi Levéltárból előkerült orvosi kartonból kiderült, hogy 1917. november 20-23. között Pólában kórházi kezelésre szorult, innen tért vissza állomáshelyére, amely ekkor a Trieszttől néhány km-re fekvő Muggia városka melletti öbölben horgonyzott.

korlap_v5_2021.jpg

Forrás: Österreichisches Staatsarchiv - Kriegsarchiv (Wien/Bécs)

A Heinrich von Seitz sorhajókapitány parancsnoksága alatt álló SMS Wien-t 1917. december 10-én kora hajnalban váratlan olasz támadás érte. A Luigo Rizzo vezette, csekély hangot kibocsátó elektromotorral felszerelt MAS-9 tengeralattjáró-elhárító motorcsónak észrevétlenül közelítette meg az öblöt. Hidraulikus vágószerkezettel két órán küszködtek a kikötő körüli vizeket vigyázó határzárral, amelyet végül sikerült átvágniuk - szinte hihetetlen, hogy nem vették észre az olasz kommandót. 02 óra 30 perckor két torpedó indítottak el, amely a biztonságosnak vélt öbölben telibe találta a gyanútlan, torpedóhálóval sem védett SMS Wien-t.

Forrás: it.wikipedia.org

Nagy István éppen a fedélzeten tartózkodott, elmondása szerint még látta is a távozó olasz motorcsónakot, amely több méter átmérőjű sebet ejtett a k. u. k. csatahajó elülső oldalán. A hajó orra néhány perc alatt megtelt vízzel, ezért a fedélzetre menekülő haditengerészek a hajó egyre jobban kiemelkedő tatjához menekültek, majd innen ugrottak a december lévén alacsony hőmérsékletű vízbe. Nagy István és a vele együtt a tengerbe menekülő barátjának túlélését a kosárlabda nagyságú, ún. mentőlabdának köszönhették, amely a mentőövhöz hasonlóan a víz felszínén tartotta a bajba jutottakat. A hajó mintegy 10 perc alatt süllyedt el, és mintegy 15 méteres mélységben érte el a tengerfeneket. (Egy másik olasz motorcsónak a SMS Budapestet próbálta elsüllyeszteni, azonban sikertelenül.)

   Nincs adat arról, hogy a támadás napján hány haditengerész teljesített szolgálatot a hajón, de mintegy 400 főnyi legénységgel számolhatunk, amelynek jelentős részét az SMS Budapest mentőcsónakjai és a parti őrség néhány órán belül kimentette a vízből.

terkep.JPG

A későbbi hivatalos veszteséglista szerint 35 (más adatok szerint 46) tengerész halt hősi halált, illetve 2 személyt nyilvánítottak eltűntnek. 1918-ban megpróbálták kiemelni az SMS Wien-t, amelyet azonban a háború időtartamára felfüggesztettek. Végül 1925-ben hozták felszínre a szerencsétlenül járt hadihajót, amelyben 25 haditengerész holttestét találtak meg, akiket a trieszti Központi Temető egyik tömegsírjában helyezték örök nyugalomra.

  Nagy István az újabb kórházi kezelés után, kalandos körülmények között, gyalog tért vissza Magyarországra 1918 derekán. Újabb hadiszolgálatra már nem hívták be. Szegedi illetőségű egykori bajtársával, akivel együtt ugrottak vízbe a süllyedő hajóról, az 1930-as évekig tartották a kapcsolatot. Az I. világháború hősi halottainak emléket állító hatvani Őrszem emléktáblájára felkerült egy bizonyos „Nagy István”, az egykori haditengerész pedig úgy gondolta az ő nevét vésték fel tévesen. Forrás hiányában azonban nem lehet beazonosítani, hogy pontosan kinek állít emléket a felvésett név.

orszem_tabla_v2.JPG

A hadseregtől nem érkezhetett téves információ, hiszen pontosan ismerték, hogy ki esett áldozatul az olasz támadásnak, Nagy István pedig sem a hősi halált halt, sem pedig a nyomtalanul eltűnt tengerészek között nem szerepelt. A név alatt szereplő két másik személy halálozási dátuma (Oláh Vilmos, 1915; Ócsai Mátyás, 1918) jelentősen eltér, így ezeket a neveket nem ad hoc módon, hanem rendszerezett keretek között véshették fel, valószínűleg a háború befejezése után. Papp Gyula és Fekete Csaba kutatásai alapján két olyan Nagy István nevű hatvani személy ismert, akiknek bevonulása még adatolható, visszatérésük azonban már nem. Valószínűsíthető, hogy e két személy valamelyikének emlékét őrzi a tábla, és nem történetünk főszereplőjét.
   Jobb is, hogy így alakult, és nem volt szükség még egy név felvésésére. Nagy István, az SMS Wien hatvani haditengerésze hosszú életet élt, 1975-ben hunyt el Budapesten, de szülővárosában, Hatvanban temették el.

   Most pedig jöjjenek  a vizuális részletek, némi bónusszal - klikk az alábbi galériára.

 
Nagy Nándor
 
Irodalom:
- Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete (link)
- Russell Philips: The Sinking of SMS Wien (link)
- Veperdi András: Az Osztrák-Magyar Flotta csatahajói (link)
 

Az Őrszem keresztelője

 
Egy rendkívüli fénykép bemutatásával lehelek életet a blog szunyókáló html-kódjaiba, amelyet Kapás János Zsolt, a túrkevei Finta (Sándor) Múzeum igazgatója bocsátott rendelkezésemre.
  Bármerre járunk az ország területén, némi túlzással majd’ minden településen találkozhatunk I. világháborúban elesett áldozatokra emlékező emlékművel. Többé-kevésbé közismert tény, hogy a vonatkozó jogszabály elfogadását követően az első emlékművet - jóval a fegyverszünet, illetve a békekötés előtt - 1917. november 25-én Hatvanban avatták fel.
 
  Az ünnepség körülményeiről rendelkeztünk információval, némi hiányérzetünk mégis akadt, hiszen egyetlen fényképfelvétel sem maradt az utókorra az eseményről, pedig feltételezhető volt, hogy készült fotográfia e jeles hatvani napról. Az 1910-es években már számos olyan sajtótermék létezett, amelyek jó minőségű fényképeket közöltek, ezért másfél évvel ezelőtt fejembe vettem, hogy addig forgatom a besárgult újságoldalakat, ameddig rá nem találok az áhított kincsre. Bár erőfeszítéseim nem jártak sikerrel, az utolsó szalmaszálként megkeresett Finta Múzeum email-fordultával pontot tett az ügy végére.
Frissítés, 2016.02.26. Az aktiválás után derült ki, hogy mégiscsak szerepelt az ünnepségről két fotó az egyik korabeli újságban. (Úgy tűnik, több időt kellett volna a könyvtárban töltenem. :) ) Ezek a Fekete István Csaba és Papp Gyula szerkesztésében, "A hatvani hősök arcképcsarnoka" címmel március folyamán megjelenő kiadványban szerepelnek majd, sok más érdekességgel együtt.
urai_dezso_fortepan_1905.jpgAz újság közölte a fényképész nevét is Uray (Urai) Dezső (1875-1966) személyében, akit egy 1905-ben készült felvételen jobbra láthatunk. Valószínű, hogy a bejegyzés által bemutatott fényképet is ő készítette. Főként az I. világháború során készült fotóhagyatéka egyébként két éve került fel a fortepan.hu-ra. Sajnos hatvani kópiát nem tartalmaz, de érdemes megtekinteni! (a fénykép forrása: fortepan.hu)
   A hivatalosan Hősök szobra, félhivatalosan Őrszem néven ismert műalkotás előtörténetével több korábbi munka foglalkozott, amelyek többsége Kovács Ákos, hatvani múzeumigazgató 1985-ben publikált tanulmányának újrakevert változatai. Jelen bejegyzésben a fényképre helyezem a hangsúlyt, így csak néhány alapvető adatot, illetve frissen kibányászott információt is említek meg körítésként. Az emlékmű tábláján szereplő 213, illetve és a 46 fel nem vésett hatvani hőssel kapcsolatban ajánlom a részletes kutatás alapján készült Hatvaniak az első világháborúban c. wikipédia-oldalt.
 
   Az első világháború negyedik évében, 1917-ben fogadta el a magyar országgyűlés A most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről szóló VIII. törvénycikket, amely felkérte a településeket, hogy anyagi erejének megfelelően állítsanak olyan tárgyi emléket, amelyen megjelenítik a harcok során elesett hősök nevét. A hatvaniak igen jelentős összeget gyűjtöttek össze az emlékmű felállítására, a kivitelezésre pedig az akkor már országos ismertséggel rendelkező önművelő szobrászművészt, Finta Sándort kérték fel.
  Az 1917. november 25-én megtartott szoboravatási ceremónia ünnepi képviselőtestületi üléssel és istentiszteletekkel kezdődött, majd a Kossuth téren gyülekező tömeg, Isaák Gyula Heves vármegyei főispán vezetésével a vasútállomásra vonult, a külsős sztárvendégek fogadása végett. (A nagyrédei születésű Isaák Gyula, az 1885-ben létrehozott hatvani járás első főszolgabírójaként szívesen járt vissza egykori állomáshelyére.)

vass_janos.JPGKéső délelőtt futott be különvonattal Ugron Gábor belügyminiszter és Dr. Vass János Heves megyei főispán (balra), akik már az Őrszemnél tartottak beszédet a 31 tagú Egri Dalkör Szózatát követően. A további beszédek és koszorúzások után az ünnepség a Himnusz eléneklésével zárult, majd a szokásjog szerint a meghívottak Weiman Lipót vasúti vendéglőjében szervezett banketten vettek részt. 

 
Néhány kevésbé ismert részlet:
- Az avatás napján csak a szobor egyik oldalán szerepeltek nevek.
- Finta Sándor már hónapokkal korábban elkészült művével; egyelőre nem tisztázott, hogy miért tolták november végéig az átadás időpontját.
- Az ünnepség előtt az Őrszem már legalább több napja a helyén állt, ezért fehér lepel nem hullott le az avatás során, valószínűnek már fölöslegesnek tartották. 220px-ifj_ugron_gabor.JPEG
- Az ünnepségre eredetileg IV. Károly királyt, Zita királynőt, József főherceget, Wekerle Sándor miniszterelnököt. Végül az említett Ugron Gábor belügyminiszterrel (jobbra) kellett "beérni". 
 
* * *
 
No, jöjjön az a bizonyos fénykép, amely tehát a Finta Múzeum, és nem "a zinternet" tulajdonát képezi. Bármilyen későbbi felhasználása kizárólag a Múzeum engedélyével lehetséges. Megosztás esetén tisztelettel kérem a forrás megjelölését! 
   A fényképész, illetve a szobor körül csoportosuló ünneplők személye sajnos nem ismert, ha esetleg valaki felismerne valakit, kérem, jelezze! Háttérben a Hatvan-belvárosi római katolikus templom, illetve borús égbolt látható. Az Őrszemet vigyázó két jegenye sajátos hangulatot teremt.
 
hatvan_teljes_vjel3.jpg
 
Az analóg fényképek sajátossága, hogy megfelelő digitalizáció után parádés nagyításokkal lehet a részleteket vizsgálni. Először a szobor eredetiben, kicsit közelebbről:
 
hatvan_szobor_templom_vjel3.jpg
 
Az ünneplő tömeget szintén szemügyre vehetjük közelebbről is: A korabeli hatvani fotókhoz hasonlóan észrevehető a hagyományos paraszti ünneplőt és „városi” külsőt viselő lakosok sajátos egyvelege.
 
hatvan_kozonseg_vjel.jpg
 
A baloldali csoport:
 
hatvan_kozonseg_bal_vjel2.jpg
 
…illetve a jobboldali csoport:
 
hatvan_kozonseg_jobb_vjel.jpg
 
A hatvani szobor után Finta Sándor számos más település hasonló kérésének tett eleget. A nyitrai emlékmű felavatásáról (1918. szeptember 29.) filmfelvétel (!) is készült, így egy kicsit magunk elé tudjuk képzelni a szűk egy évvel korábbi hatvani hangulatot...
 

 
... és ne feledjük, hogy az utolsó képkockákon maga az alkotó is feltűnik.
 
finta_sandor_1918_vjel.JPG
 
A hatvani szoboravatásról készült felvételek az alábbi albumban (is) megtekinthetőek.
 
 
Nagy Nándor
 

 

A hatvani Hatvany-kisvasút

 

Egy évvel ezelőtt nagy sikert aratott a blog facebook-oldalán megosztott fénykép, amely az 1956-os Intézet adatbázisa szerint Hatvanban készült, 1950-ben. A várost jól ismerők a felvétel részleteinek mélyelemzése nyomán sec-perc alatt rájöttek, hogy a hatvani lokalizáció eshetősége kizárható (valószínűleg Budapesten kattant a fényképezőgép.) Ocsovai Zoltán éléslátása nyomán azonban fény derült a Zagyva-parti vonatkozásra, ugyanis a speciális automobil mellett magyarázó hölgy nem más, mint Kovács Istvánné, Duncsi Panni néni, az egykori hatvani TSZ-elnök, akivel Zoltán korábban egy utcában lakott.

falujarok.jpg

Hogy került Panni néni oda? Valahol azt olvastam, hogy a Szikra Kiadó nagyszabású könyvnapokat tartott 1950-ben, amelyek során a kisebb településekre és a tanyákra feldíszített járművek vitték a könyveket. A Jászságba és Heves megyébe induló kocsikat talán éppen ő látta el intenciókkal…

A fénykép helyes beazonosítása – elvileg – két észlelésen alapulhatott: egyrészt a háttérben látható többemeletes épülethez hasonló sosem állt Hatvanban, másrészt a jobb alsó sarokban látható „belterületi” sínek sem szelték át a város utcahálózatát. … vagy mégis? Kapaszkodjunk meg, ugyanis a pesti főút újhatvani szakaszán, vagyis a Rákóczi út mentén évtizedeken keresztül haladt egy keskeny - ez esetben 60 cm - nyomtávú sínpár. A bizonyítékot a Hatvani Márk és Bacsa Tibor által jegyzet kiadványban találjuk, az újhatvani Szent István templomot ábrázoló, 1930-ban készült képeslap-részleten:

2015-01-21_09.jpg

Bár egy-két uradalmi cseléd néha biztosan felugrott rá, azonban a kisvasutat nem személy-, hanem teherszállítás érdekében építették ki. A cukorgyárat 1889-ben elindító (Hatvany-) Deutsch család jelentős földbirtokokkal rendelkezett Hatvan és a környező települések határában, amelyek jelentős részén cukorrépát termesztettek. A korabeli vívmányokat figyelemmel kísérve hamarosan rájöttek, hogy a szállítás kötött pályán egyszerűbb és korszerűbb volna, mint a hagyományos, „szekeres” úton. A korabeli magyar vidéki szlenghez hasonlóan a hatvani köznyelv sem polgári nevén tartotta nyilván e kisvárosi csodát, hanem inkább a lóré- vagy kutyavasútként emlegette.

   A lóvontatású mezei vasút első vonalát az 1890-es években helyezték üzembe, amely a Cukorgyár és Nagytelek között létesített kapcsolatot. 1897-ben már biztosan működött, mivel az alábbi helyszínrajz ebben az évben készült (a cukorgyárból keletre tartó kisvasút és a Hatvan-Miskolc/Salgótarján vasútvonal kereszteződését láthatjuk, nagyjából a mai buszpályaudvar sorompójának vonalában). 

iv-404_a_v2.jpg

Később újabb vonalak létesültek a környékbéli majorsági központokhoz, illetve léteztek „szárnyvonalak” is, a normál vasúti sínekre ráhordó kisvasúttal. A gazdasági kisvasút-hálózat 1930-as évek végére érhette el maximális kiterjedését. A katonai térképeken nagy szerencsénkre ezeket külön jelölték, így az alábbi 1941-es térképen megcsodálhatjuk a korabeli vonalakat, kis pirossal kiemelve:

terkep_1941_-_v4_-_alap_-_v6.jpg

1. Déli irány

Úgy tűnik, a felüljáró 1914. évi átadása után továbbra is a síneken, vagyis a műtárgy alatt vezették át, amely a Rákóczi úti egyenes szakasz után, a mai Béke út elődjén fordult délre, Nagytelek felé, innen pedig továbbhaladt a Rendező p.u. vágányaihoz.

2. Nyugati irány

A szövevényes hálózat egyik ága Kerekharaszt, majd Horvát-tanya érintésével érkezett meg Fenyőharaszt déli határához. A másik ág Kerekharaszt előtt észak felé fordult, és Újvarsány-tanya érintésével Cifra-major és Szarkás (József-major) végállomásig közlekedett.

3. Északi irány

A cukorgyárból kiindulva keresztezte a főutat, ezután a sporttelep mellett elhaladva a miskolci vasútvonal alatt, majd a Nógrádi patak felett önálló vasúti hídon haladt tovább északi irányban egy földút mentén. Egyik mellékága Baj-puszta felé vette az irányt, a másik pedig hamarosan ismét kettéágazott, egyrészt a salgótarjáni vonalon található Rakodó teher-állomás, illetve keleti irányban Nagygombos felé, a Zagyván átívelő kis hídon keresztül.

A konzervgyár 1934-es megnyitása nyomán a cukorrépa mellett a paradicsom-termesztés is sláger lett a Hatvany-birtokon, illetve a környékbéli gazdák körében, így a kisvasút szállítási tételei tovább bővültek. A fenti térképről mellesleg az is kiderül, hogy a kutyavasút a gyárterület jelentős részét is érintette. Valahol itt készülhetett az alábbi fénykép, valamikor a két világháború között - a sínpár és a kiskocsi jobb oldalt látható:

143_-_kisvasut_v2.jpg

A hálózat visszafejlődése 1942-ben kezdődött meg. A faji alapú földreform során elkobozták a törvények szerint „zsidó”-ként megbélyegzett Hatvany-család birtokait. A mai Arany János és Béke utca közötti terület felparcellázták, így született meg az ún. ONCSA-telep. Az újonnan épülő házhelyeknek valószínűleg útban volt a nagyteleki kisvasút, amely rövid úton felszámolásra került. 1944. évi jelentés szerint 22 km hosszúságú keskeny nyomköz hálózta be Hatvan határát, és mintegy 200 db (!) vasúti kocsi által készen a mezei és gyártelepi szolgálatokra.
   A kisvasút-hálózatra nagy csapást jelentett a II. világháború hatvani eseménysora, amely során a német csapatok több helyütt megrongálták a síneket, illetve a készletként felhalmozott tartalék talpfa- és sínkészletet egy részét elszállították. Ami megmaradt azt néhány nap alatt felélték a bevonuló szovjet csapatok. A végső felszámolás folyamata egyelőre a homályba vész. Annyit tudunk, hogy a háború után történt bizonyos szintű reorganizáció, mivel 1948-ban a Cukorgyár kollektívájában 12 fő tartozott a kisvasúti pályafenntartáshoz.

   Szintén nem tisztázott, hogy a lóvontatásról átváltottak-e esetleg gőzüzemű változatra, és ha igen, akkor mikor. Talán akad Olvasóim között olyan egykori cukorgyári dolgozó, aki emlékszik még erre-arra…

Nagy Nándor

 

 

süti beállítások módosítása