Halihó! Egy héttel ezelőtt ígértem meg az 1893. évi március 15-i ünnepségről szóló beszámolót, azonban közben elszállt a jobb időket megért laptopom és még mindig csak lábadozik. Az ígéret szép szó, és miért várnánk még egy évet, ha már egyszer rendelkezésre áll a szöveg. Miről is volna szó tehát? Jelenleg ez a legkorábbi, Hatvanban megtartott március 15-i ünnepély, amelyről forrás áll rendelkezésünkre. A tudósítás az egyik megyei újságban jelent meg 1893. március 23-án.
Szó szerinti közlésről lévén szó, a korabeli szövegen nem változtattam sem helyesírás, sem mondatszerkesztés tekintetében. Miről is volna szó tehát? Jelenleg ez a legkorábbi, Hatvanban megtartott március 15-i ünnepély, amelyről forrás áll rendelkezésünkre. A tudósítás egy megyei újságban jelent meg 1893. március 23-án. Szó szerinti közlésről lévén szó, a korabeli szövegen nem változtattam sem helyesírás, sem mondatszerkesztés tekintetében.
Előzmények és az ünnepség színhelyei: lásd az előző bejegyzést.
Szereplők:
Borhy Zoltán: személyét sajnos nem ismerjük.
Csépány Géza (1850-1939): hatvani ügyvéd, képviselőtestületi tag és még sorolhatnánk számtalan tisztségét, később Hatvan díszpolgára. A város közéletének évtizedeken keresztül meghatározó személyisége volt.
Knau Gábor (?-1922): hatvani kereskedő, földbirtokos, később banktisztviselő. Könyves Árpád (1867-?): hatvani községi aljegyző.
Papp József (1862-1926): hatvani hentesmester, képviselőtestületi tag, Csépányhoz hasonlóan számos közéleti funkciót töltött be.
Tschida József: hatvani vendéglős.
Vörösváry Béla: hatvani tanító.
Elhangzik hamarosan egy „Márczius 15-én” c. vers Csajághy Gyula (1875-1945) tollából, amely a később híressé vált költő és nótaszerző egyik ifjúkori remeke lehetett, szövegét azonban eddig nem találtam meg, majd csak előkerül valahonnan. Az elhangzó további költemények elérhetőek a címre történő kattintással. No akkor, jöjjön az a tudósítás, végre.
* * *
Márczius 15-ike.
Hatvan város lelkes közönsége az idén is, mint az előző években, impozánsul ünnepelte meg a szabadság ébredésének emlékezetes napját, márczius 15-ét. Újra lerótta a kegyelet adóját e nagy nap hősei, a magyar nemzet szabadságának megteremtői iránt. Újra kivándoroltak hazafias érzelmű polgáraink az elesett hősök városunkban levő közös sírjához, hogy e napon újra megkoszorúzzák azt a szerény emléket, mely alatt régen elporladtak már azok a névtelen hősök, kik együttes erővel hősiesen harczoltak s hullottak e1 a magyar nemzet szabadságáért.
Délután 4 1/2 órakor taraczkdurrogással adta a rendezőség tudtára a lakosságnak az ünnepély megkezdését s a Kossuth téren, hol a szabadságharcz emlékoszlopa áll, nem sokára 1200-1500 főre menő közönség gyűlt egybe. Ekkor Csépány Géza ügyvéd, a rendező-bizottság elnöke kezdett szólani, röviden ecsetelve e napnak a jelentőségét; buzditá a közönséget, hogy a szabadság eszméjéhez továbbra is törhetetlenül ragaszkodjék s az ünnepélyt megnyitotta. A dalárda ezután a „Szózatot” énekelte el utánna pedig Borhy Zoltán Csajághy Gyula „Márczius 15-én” czímű alkalmi költeményét szavalta el lelkesedéssel. Ennek befejeztével Könyves Árpád foglalta el helyét,a következő beszédet intézve a közönséghez:
Tisztelt Polgártársak!Néhány pillanattal előbb tettünk le koszorút, ezen hármas jelszó alatt: szabadság, egyenlőség, testvériség - elhunyt hősök emlékére emelt szerény emlékkőre, hogy ismét jelét adjuk hálánknak, hogy bebizonyítsuk azoknak a félisteneknek, hogy azért. az eszméért, melyért ők meghalni is tudtak, azért mi legalább élni tudunk. „Szabadság, egyenlőség testvériség” volt az eszme, melyért a fiú szüleit s férj feleségét s a nő mind kettőt feledve csatába szállott a zászló alatt, melyre e jelszavuk volt felírva. Felhangzott az ébresztő szó: „Talpra magyar!” s mintha az ítélet trombitája harsant volna meg, feltámadt a nemzet, hogy lerázza nehéz bilincseit. A Kárpátoktól az Adriáig egy gondolat, egy vágy, egy törekvés élt minden igaz magyar szívében; gondolata a haza; vágya, törekvése, a szabadság, egyenlőség s testvériség.A gyermekek, a nők hősökké változtak s nem volt erő, mely harczaiknak ellentállni tudott volna. Minden kiontott csepp vér: újabb hősöket teremtett s a zászló, melyre jelszavuk volt írva, már már diadalra jutott … De aztán segélye jött ellenünknek, hogy túlnyomó erővel nemzetünket szent törekvésével együtt eltemesse, hogy ne maradjon egy fű szál sem szerte e hazában, mely bennünket többé a szabadságra emlékeztessen. De nem volt elég az erő: jönni kellett még egy nagyobb erőnek – az árulás! Keserű szó keserű emlékezet! A szabadságszeretetet azonban, mely a nemzet kebelében lángra gyúlt, egy időre igen, de végkép nem tudták onnan kioltani; az elhullott hősök vére megteremtette gyümölcseit; szabad lett a haza s egyenjogúak polgárai! Tiétek a dicsőség 48-as hősök s különösen tiéd agg száműzött, (éljenzés) kinek a szabad hazából, csak polgárainak szeretete jutott osztályrészül; a kiknek szabadsága alatt a te hontalanságodból született! Éljen Kossuth Lajos!
Lelkes éljenzés követte az utolsó szavakat, s midőn ez elhangzott Knau Gábor lépett az egybegyűltek elé s elszavalta Vörösmarthy: "Szózat"-át. A közönség innen aztán a 48-as honvédek-sírjához vonult ki, hol az ünnepélyt rendező bizottság a közös sírra koszorút helyezett. Itt Vörösváry Béla tanító emelt szót, következőképen:
Tisztelt Polgártársak!Eljöttünk ismét ezen sírhoz, hogy lerójjuk kegyeletünk adóját, azok iránt, kik hazánkért szenvedtek és meghaltak s kiket ez a néma hant takar. - Eljöttünk, hogy fellebbentsük a fátyolt. mely oly fájó sebeket rejt. Eljöttünk. dicsőséges halottainkhoz - mint szabadságunk . vértanúihoz - hogy megtanuljuk tőlük, miként kell hazánkat szeretnünk, miként kell hazánkért élnünk s ha kell, hazánkért meghalni is tudjunk. Polgártársak! Volt egy varázsálomra bűvölt magyar nemzet, melynek nem volt szabadsága és a mely nem érezte azt, hogy nem volt szabadsága. Ezt a népet a szolgaság járma alatt görnyedő magyar nemzetet rázta fel hazánk ragyogó költőjének ez a szava: „Talpra magyar!” Ép negyvenöt éve annak, hogy hazánk mártírja Kossuth Lajos, a nagy száműzött szívekig ható hangján ezt kiáltotta: „Uraim a haza veszélyben forog!”És negyvenöt éve annak, hogy a nemzet felriadva nehéz álmából szabadságát, önállóságát, létjogát követelte. Szerte e hazában e szót zúgta a nép: „Szabadság!” - Közös volt az eszme. melyért egyesülve harczoltak. A nemzet apraja-nagyja fegyvert fogott a zsarnoki önkény ellen,· hogy visszavívják hazánk legdrágább kincsét, szabadságát.Feldúlt városok, égő falvak, temetetlen, de dicskoszorúzott halottak· mutatták a kétségbeesett küzdelmet, a mely·a magyar nemzet· és a zsarnoki önkény között lefolyt. Örökké át·fognak ragyogni a történelem félhomályán azon nagynevű férfiak, kik nemzetünk előtt magasztos·eszméikkel, honszeretettel és önfelá1dozással tűntek ki; sőt azon férfiak emléke is szent marad előttünk, kiknek neveit nem, csak tetteit őrzi a kegyelet szívünkben. Áhítattal borúlunk le a névtelen hősök sírja előtt s e nagy nap negyvenötödik évfordúlóján könnyeinkkel adózunk emlékeiknek. Itt is nyugszik néhánya azon névtelen félisteneknek, kik életöket adták áldozatúl nemzetünk szabadságáért, nekünk is van egy sírhalmunk, melyhez mint zarándokok eljövünk megkönnyezni nagy halottainkat s mely sírhantnak minden·porszeme azt látszik mondani: „Ti értetek, szabadságtokért éltünk s haltunk meg!” Legyen könnyű a földnek terhe, legyen·a haza földje ringató bölcsőtök, azon tudattal, hogy igaz ügyért harczoltatok; legyen példátok útmutatónk az önzetlen hazaszeretetben! S amit ti véretekkel szereztetek meg, amit ránk örökségül hagytatok - a szabadságot - azt emléketekkel együtt örökké meg fogjuk őrizni! - Legyen áldva·emléketek!
Az ünnepély befejezéséül Papp József, negyvennyolczas polgár szavalta el Bajza "Apotheosis"-át igazi lelkesültséggel, melynek befejeztével a közönség szétoszlott. Este a Tschida-féle vendéglőben bankett volt, melyen részt vettek a város előbbkelő polgárai, kevés kivétellel.
* * *
Ennyi lett volna. Közeleg a hatvani csata évfordulója, ezért a következő egynéhány bejegyzésben a fenti tudósításban is többször megemlített Radnóti téri honvéd-sírhely múltjával foglalkozunk majd.
Nagy Nándor
