Csütörtökön történt …
Gondolom, már sokan hallották a hírt, amely jelentős, bár nem váratlan fordulatot hozott a Radnóti téri honvéd-sírhely jelenkori történetében. A magam részéről ezzel csak a jövő hét folyamán sorra kerülő újabb vizsgálatok után kívántam volna foglalkozni, mivel azonban a sajtó már részletesen beszámolt a fejleményekről, nincs értelme fenntartani a blogos „hírzárlatot”.
Május 20-án, csütörtökön, a sírhely egykori területén végzett talajmunkálatok során csontmaradványokra bukkantak, amelyek – az egri Dobó István Vármúzeumból délutánra Hatvanba érkező régész szakvéleménye szerint – emberi és állati eredetűek.
Részletek itt:
Heves Megyei Hírlap/heol.hu, 2010. május 20.
Heves Megyei Hírlap/heol.hu, 2010. május 21.
Heves Megyei Hírlap/heol.hu, 2010. május 22.
A sajtóban megjelentekhez három megjegyzést szeretnék fűzni:
1. Nemcsak a helyi hagyományőrzők, hanem a sírhely gondozásával és történetével foglalkozó hatvaniak is feltételezték, hogy az objektum alatt valóban emberi maradványok találhatóak.
2. (Visszautalva az 1. rész bevezetőjére) Már a 2010. február 2-án megtartott hatvani lakossági fórumon egyetértésre jutottunk a tekintetben, hogy a 2009-ben fémkereső műszerrel történt két vizsgálat eredménye nem releváns, ugyanis az ilyen típusú műszerek nem alkalmasak emberi maradványok kimutatására. Egyedül a szintén tavaly elvégzett próbaásás tekinthető mérvadónak, amely szakszerű keretek között zajlott. Bizonyos okok miatt azonban felvetődött, hogy mind a terület, mind a mélység tekintetében nagyobb kiterjedésű kutatásra volna szükség.
3. Ezért született meg az Önkormányzat részéről a döntés, hogy:
a.) Idén tavasszal más típusú műszeres, ún. földradar-vizsgálatra kerüljön sor;
b.) A munkaterület azon részein – pl. a honvéd-sírhely környéke –, ahol mélyásás szükséges, a munkálatok egy bizonyos talajszint alatt kézi, és ne gépi erővel történjenek. Ezt a folyamatot a munkálatok kezdete óta Bognár Endre hatvani főépítész személyesen felügyelte a helyszínen.
A március 31-én történt földradar-vizsgálat eredményeiről nem tudok beszámolni, mivel a jelentés szövege még nem jutott el hozzám, de meg nem erősített hírek szerint az inkább általánosságokat tartalmazó irat kevés támpontot nyújt a szakemberek számára. Ezzel azonban már foglalkoznunk sem érdemes, hiszen a munkaterület időközben elérte a sírhely körzetét, a csütörtöki fejleményeket pedig már ismerjük.
Nem tagadom, jómagam is megnyugvással fogadtam a híreket, és életemben először örültem, hogy gyakran csörög a mobiltelefon, mégis türelemre és óvatosságra intenék minden kedves Érdeklődőt, hiszen egyelőre még nem tudunk semmi bizonyosat. Aki végigszenvedte velem az elmúlt öt fejezetet jól tudja, hogy a honvéd-sírhelyhez kötődő rendkívüli események és fordulatok száma lassan a végtelenhez közelít. Ennek a történetnek már mi is részesei vagyunk, és bizony elképzelhető, hogy egy-két csavar még vár reánk, de nem a múltban, hanem a jelenünkben. Természetesen az a tény, hogy a lelet az egykori sírjel helyének közvetlen közelében került elő, egyértelmű bizakodásra ad okot.
1937 után történt ...
Az új hírek hallatán talán erre téved néhány új érdeklődő is, akiknek jobb, ha most szólok, hogy az idősorrendet egy kicsit megkavartam, így a honvéd-sírhellyel kapcsolatos bejegyzések felépítése kronologikusan haladva a következő: 1. → 2. → 3. → 5. → 4. → 6. (jelenlegi) rész.
Beszéltünk az 1937-es községi képviselőtestületi határozatról, amely a sírhely áthelyezéséről és a halottak exhumálásáról döntött. Ugyanebben az évben több évtizedes múltra visszatekintő hatvani szokásjog szűnt meg azzal, hogy a honvéd-sírhely megkoszorúzását kivették a március 15-i hivatalos ünnepi programból.
A rendelkezésre álló források alapján azonban arra a következtetésre jutottunk, hogy ismeretlen ok miatt mégsem került sor a határozat végrehajtására, vagyis sem exhumálási kísérlet, sem sírhely-áthelyezés nem történt, így az idő kereke halad tovább, s igyekeznünk kell, hogy tartani tudjuk a tempót.
1. A vasútállomás bombázása, 1944
1944. szeptember 20-án a hatvani vasútállomást több száz emberéletet követelő angolszász bombatámadás érte. Az eredetileg a rendező-pályaudvart célba vevő támadás során a korabeli állomásépület teljes egészében megsemmisült, és több bomba csapódott Újhatvan lakott területére, valamint az állomás Zagyva felőli oldalára (pl. a konzervgyár telitalálatot kapott). Felmerül a kérdés, hogy a sínek közelében elhelyezkedő honvéd-sírhelyet vajon érhette-e bombatalálat. A válasz egyértelműen nem, amelyre íme két bizonyíték:
1.) Jól látható, hogy a cukorgyári munkáskaszinó (az egykori vendéglő) épségben maradt, illetve a sírhely környékén sincs jelezve bombatalálat. Ez igen nagy szerencsének tulajdonítható, hiszen a közelben lévő 49. számú őrház telitalálatot kapott.
2.) Maga az emlékmű léte: ha a közelben bomba esett volna, bizony szegény obeliszket darabokban kellett volna összeszedni …
(Ha már szó esett erről a tragikus eseményről, hadd ajánljam a Hatvany Lajos Múzeum honlapján található összeállítást és virtuális galériát.)
2. Az 1945-1949 közötti időszak
Amikor tavaly novemberben hozzáfogtam a kutatáshoz, igyekeztem belőni azokat az évtizedeket, amelyek a sírhely megmozdításával kapcsolatban a legkevésbé jöhetnek szóba, ezáltal leszűkítve a kutatás célkorszakait. Kézenfekvőnek tűnt, hogy ez elsősorban a II. világháború befejeződésétől napjainkig terjedő időszak lehet, hiszen sokan vannak, akik gyermek- vagy fiatal felnőtt fejjel megélték ezeket az éveket. Több emberrel beszéltem az elmúlt hónapokban, köztük egykori cukorgyári munkással, vasutassal, akik a sírhely mellett évtizedeken keresztül napi rendszerességgel jártak el. Mindenki egyöntetűen állította/állítja, hogy a sírhelyet semmilyen behatás nem érte az elmúlt évtizedek során, elhelyezkedése ezen időszak alatt nem változott. Ismét érdemes megemlíteni Doktay Gyula és Ring Lajos, sajnos már elhunyt helytörténészek nevét, akik kézirataikban szintén nem tettek említést a sírhely „mozgásáról”.
Egy-két esemény azonban elvileg beleszólhatott, illetve beleszólhatott volna a történetbe, vegyük ezeket szemügyre röviden. Bartha István, Heves vármegye alispánja 1948 tavaszán rendeletet adott ki, amely alapján az egyes településeknek fel kellett mérniük a területükön található II. világháborús sírokat, ezek későbbi exhumálása, majd a helyi köztemetőkben történő elhelyezés céljából. A rendelet lehetőségként megemlítette az 1848/49-es sírok feltárását is, de nem kötelező jelleggel; a Hatvani Polgármesteri Hivatal vonatkozó iratanyagában nem is találunk ez irányú utalást.
A honvéd-sírhely mellőzöttsége a háború után is folytatódott, így nincs adatunk arra, hogy a 1945-1949 között az ünnepi programok része lett volna, amely továbbra is a főtérre korlátozódott, természetesen kissé megváltozott keretek között.
Beszámoló a forradalom 100. évfordulójáról:
A március 15-én tartott [képviselőtestületi] díszközgyűlés után a városház előtti téren fogadták az isaszegi csata színhelyéről indított emlékkoszorút hozó kerékpáros stafétát, mely megkoszorúzta a hatvani csata [Kossuth téri] emlékművét. Az ünnepségek közben 800 postagalambot bocsátottak útnak.
(Magyar Országos Tudósító, 1948. március 16., Forrás: http://archiv1945-1949.mti.hu)
MTI jelentés a hatvani csata 100. évfordulójáról:
Hatvan város lakossága a felszabadulás ünnepével egybe kapcsolva ünnepelte meg az 1849. évi győzelmes tavaszi hadjárat, és a híres hatvani csatának századik évfordulóját. A városháza falait a 48-as vezetők képei, az oromzatot Lenin, Sztálin és Rákosi arcképei díszítették. A zászlók és jelmondatos táblák alatt felvonulók hosszú sorában ott volt a Kossuth Akadémia díszszázada is, Balázs Lajos, a Függetlenségi Népfront helyi elnökének megnyitó beszéde után a honvédelmi miniszter képviseletében megjelent Szabó István vezérezredes mondta el emlékbeszédet.
(MTI jelentés, 1949. április 4., Forrás: http://archiv1945-1949.mti.hu)
3. Az új területrendezés (1950-es évek)
Valószínűleg az 1950-es évek folyamán történt meg a mai Radnóti tér újabb rendezése, amely minden bizonnyal az új vasútállomás (1956) és a víztorony (1957) megépítése miatt vált szükségessé. Ekkor építették ki az új boldogi út északi, vagyis a 3-as utat és a vasútállomást összekötő, ma is létező szakaszát.
A fölöslegessé vált útszakaszokat felszámolták, ezeket ma már csak az egykori térképek segítségével lehet beazonosítani.
1.) A vasúti hozzájáró út északi szakasza (3-as út és a honvéd-sírhely között): épült: 1911/1912-ben.
2.) A vasúti hozzájáró út déli szakasza (egykori cukorgyári munkáskaszinó és az állomás közötti): már 1911 is létezett, feltehetően a vasútvonal megnyitása (1867) óta.
3.) A régi országút 70 méteres szakasza (honvéd-sírhely és a vendéglő között): összekötötte a vasúti hozzájáró út két szakaszát, ennyit hagytak meg belőle az 1911-1914-es területrendezés során.
4.) Prépost-malomhoz vezető út északi szakasza (3-as úttól északra): a két világháború között Hősmagyar utca elnevezéssel bírt, azonban más nyomvonalon haladt, mint a mai, azonos elnevezésű közterület. A pontos dátum bizonytalan, elképzelhető, hogy már 1945 előtt megszüntették ezt az útszakaszt.
5.) Prépost-malomhoz vezető út déli szakasza (3-as úttól délre): szintén a honvéd-sírhelynél csatlakozott a régi országúthoz. Az új országút átadása után (1914) zsákutca, de akkor még nem számolták fel, csak négy évtizeddel később. Érdekesség, hogy ez az egyetlen olyan útszakasz, amely nyomot hagyott maga után. A hatvaniak biztos jól emlékeznek a vasúti felüljáró lépcsőjétől kiinduló gyalogjárdára, amely a víztorony mellett elhaladva, a sírhelytől néhány lépésre érte el az új boldogi utat. A két nyomvonal szinte teljesen megegyezik, ezért valószínű, hogy ez a járda az egykori Prépost-malom út egyenes ági leszármazottja, amelyről azonban szintén már csak múlt időben beszélhetünk, hiszen a buszpályaudvar építése miatt ezt tavaly számolták fel.
Az újabb területrendezés nyomán a cukorgyár kerítése visszahúzódott az új boldogi út átellenes oldalára. A honvéd-sírhely évtizedes szomszédjai néhány év leforgása alatt eltűntek, mindössze egyetlen régi ismerőse maradt hozzá hűséges: a szintén számtalan megpróbáltatást megélt, de ma is látható kilométerkő, amely egyben a régi országút és Hatvan egyik elfeledett időszakának utolsó hírmondója.
A víztoronnyal kapcsolatos munkálatok anyagait igyekeztem beszerezni, sajnos sikertelenül. Bár nem közvetlenül a sírhely mellé tervezték, mégis ez volt egyetlen olyan objektum a közelben, amely során mélyásást kellett végezni. Hogy találtak-e esetleg a munkálatok során valamit a földben, vagy sem, nem tudjuk.
4. A sírhely és a hatvani köztudat
A március 15-i ünnepek múltjáról foglalkozó bejegyzésben már említettük, hogy a Rákosi-korszaktól kezdődően az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc emléke háttérbe szorult, és helyét új ünnepek (Felszabadulás Ünnepe, Nagy Októberi Szocialista Forradalom Ünnepe stb.) vették át. A Kádár-korszak e tekintetben is hozott bizonyos enyhülést, de március 15-e nem nyerte vissza jól megérdemelt helyét ünnepeink sorában. A honvéd-sírhelyet a hatvaniak nem hagyták magára, és a cukorgyárból, a vasútról, vagy valamelyik helyi iskolából mindig akadt valaki – mint például Kiss István Péter tanár úr –, aki felvállalta a sírhely gondozását. Az elmondások alapján városi ünnepségeket ritkán tartottak itt, így a koszorúzás, megemlékezés szintén egyéni, vagy intézményi keretek között történt. Az alábbi fényképen hat fiatal hölgy látható, akik 1968. április 2-án, a gimnázium III. E. osztályának képviseletében éppen koszorút helyeznek el az emlékműre (forrás: Hatvany Lajos Múzeum, Fényképtár).
A hivatalos megemlékezések inkább a Kossuth térre koncentrálódtak, ahol a másik, a „nagy” 48-as emlékmű – amely szintén a hatvani csatának állított emléket –, elvonta a figyelmet a Radnóti téri kistestvérről. Talán éppen ez lehet az oka, hogy utóbbi kimaradt az 1985-ben megjelent Történelmi emlékhelyek Heves megyében című kiadványból.
Az objektum sírhely jellege visszaszorult a hatvani köztudatban. Egy érdekes példát említenék meg ezzel kapcsolatban. A nyolcvanas években nagyszabású kutatómunka vette kezdetét Heves megye földrajzi neveinek összegyűjtése érdekében. A Hatvannal kapcsolatos kutatást Pelle Béláné és tanítványai végezték, amely során különböző életkorú hatvaniak kerültek megkérdezésre; a vonatkozó kötet 1988-ban jelent meg. A Radnóti-téri sírhely Negyvennyócas emlékmű néven szerepel, a Kossuth téri objektum pedig, mint Emlékoszlop. A gyűjtés nemcsak az aktuálisan ismert és használt földrajzi nevekre terjedt ki, hanem azokra is, amelyeket korábban, például a Pesty Frigyes-féle gyűjtés során rögzítettek. Remélem, mindenki jól emlékszik, hogy az utóbbihoz kapcsolódó alapforrásunk – Homonnay Szilárd jelentése, lásd: 2. rész – említi először a Honvédek Sírját, amelynek helyére 120 évvel később rákérdeztek, azonban a válaszadók „Bizonytalanok voltak a lokalizálásban.”, vagyis nem tudták összekötni Homonnay szövegét a Radnóti-téri sírhellyel!
Természetesen a város történetét ismerők, illetve a sírhelyet gondozó hatvaniak jól tudták, hogy felmenőik sírhelyként tartották nyílván az objektumot. Újdonságot jelentett, hogy az obeliszken található dátum (1849. április 2.) és a halotti anyakönyv aznapi bejegyzése alapján beazonosították az eltemetett katonák számát, és a témával foglalkozó helytörténeti munkák ezt az adatot vették át az elmúlt évtizedekben. (Továbbra is úgy vélem, hogy ez az elmélet valószínűleg félreértésen alapszik, és a szóban forgó területen az április 5-i ütközet áldozatait hantolták el, de megjegyzem, hogy jelen pillanatban ez a legkisebb gondunk.)
A rendszerváltás utáni időszak során némi változás következett be, és több megemlékezés történt a helyszínen az 1848/49-es forradalomhoz és szabadságharchoz fűződő évfordulók során. Egyes „lokálpatrióták” azonban sajátos módon adóztak az elesett hősök emlékének: „megemlékezés” gyanánt nyilvános szeméttárolónak és illemhelynek nevezték ki a sírhelyet. Az áldatlan állapotokat végül egy hatvani baráti társaság – a későbbi Hanem – elégelte meg, amely 2004-től kezdődően vállalta fel a sírhely gondozását.
Három nappal a csütörtöki bejelentés után könnyű okosnak lenni, s ebből a szempontból örülök, hogy a két hónappal ezelőtt aktivált 1. rész bevezetőjében leírtam véleményemet, amely megegyezik azzal, amit a lakossági fórum résztvevőinek 2010. február 2-án mondtam el.
A konklúzió tehát:
1. A feltehetően 1849-ben keletkezett sírhelyet, és az 1904-ben e fölé emelt emlékművet sohasem helyezték át, sohasem mozdították el, és nem történt kísérlet a holttestek exhumálására. Ez az objektum bizony a kezdetektől (1849/1904) ott áll(t), ahol a mai boldogi út elkanyarodik Óhatvan felé. Az áthelyezésről szóló „legendák” hátterében egyes források félreértelmezése állhat.
2. 1849 után a hatvani köztudat sírhelyként tartotta számon az objektumot.
3. A temetkezésről konkrét írásos forrás nem került elő a kutatómunka során, de jegyezzük meg, hogy a korabeli hadi jelentések általában csak a veszteségekre tértek ki, a temetkezés pontos helyszínére nem, így már maga az ütközet ténye támpontot nyújthatott a sírhely létezésével kapcsolatban. Amennyiben a csontok valóban XIX. századi eredetűek, akkor valószínűleg az 1849. április 5-i ütközet során elesett magyar huszárok maradványait rejti magában a föld.
Valahol itt tartunk most, és a fenti sorokkal a magam részéről le is zárom a honvéd-sírhely múltjának történeti szempontú vizsgálatát. Most áttevődik a hangsúly a régészetre, és bízom, illetve bízzunk benne, hogy a feltárás a lehető leghamarabb, és az elhunytak számából kiindulva a lehető legnagyobb kiterjedésű területen indul meg és az eredmények megnyugtató választ adnak kérdéseinkre.
Nagy Nándor
