1864-1911 közötti időszak
Szolgálati közlemény: a hírlevél-funkciót nagy nehezen sikerült összeeszkábálnom, így aki esetleg e-mailben szeretne értesülni az új bejegyzésekről, ezáltal könnyedén megteheti. Az e-mail cím + Enter után egy biztonsági kódot kell bepötyögni, majd érkezik egy e-mail, az ott található linkre katt és elvileg kész az egész. A rendszer biztonságos, vagyis spamek, reklámok és az új évezred egyéb finomságai nem kerülnek terítékre, kizárólag a blog hírlevelei. Egyébként a leiratkozás 10 másodpercet vesz igénybe a hírlevelek végén található hivatkozás segítségével.
No de vissza témakörünkre. Húsvét előtt megismerkedtünk id. Homonnay Szilárd hatvani községi jegyző által szignált 1864-es hivatalos irattal, amely a jelenleg rendelkezésünkre álló források közül először említette meg a Honvédek Sírját, meghatározva annak helyét, illetve keletkezésének időpontját.
A sírhely története itt azonban nem ér véget (sőt!), hiszen egyrészt az objektum sorsa és a város történetének kapcsolódó részei önmagukban is érdekesek lehetnek, másrészt fontos megvizsgálnunk, hogy a későbbi évtizedek során milyen külső behatások érték ezt a térséget, valóban számolhatunk el-e azzal a lehetősséggel, hogy a sírhelyet és az emlékművet áthelyezték, és a halottakat exhumálták vagy erre esetleg kísérletet tettek. Először az 1911-ig terjedő időszakot vesszük szemügyre.
1. A vasútépítkezés
Az első behatás az előző bejegyzésben már említett Pest-Hatvan-Losonc útvonalat érintő vasútépítkezés volna, amelynek földmunkálatai 1863-ban már biztosan folytak. A vasúttársaság felhívta mérnökei figyelmét, hogy amennyiben bárhol régiségekre vagy sírgödrökre bukkannak, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóságát azonnal értesítsék, szakszerű vizsgálat eszközlése végett. (Az intézkedés háttere: egy másik vonalszakaszon a cseh születésű főmérnök a prágai múzeumba szállítatta a felszínre került régészeti leleteket.) Nincs adatunk arról, hogy ebben az időszakban a vasútvonal hatvani szakaszán találtak volna bármit is, de ha a földmunkák valamilyen úton-módon érintették volna a sírhelyet, akkor ezt épp Homonnay jelentéséből valószínűleg megtudtuk volna. Az építkezések kiterjedése egyébként is kizárja, hogy a mai Radnóti téren bármiféle vasúttal kapcsolatos ténykedés történt volna ekkoriban. Mindössze egy-egy sínpár tartott Salgótarján-Losonc, majd pár évvel később Miskolc irányába, vagyis a vágányok a mai helyzetnél jóval szűkebb keresztmetszetű területet foglaltak el. A vasút által Hatvanban kisajátított területek a sírhely térségében később sem lépték át a régi országút nyomvonalát.
2. A Kossuth téri emlékmű felavatása (1869)
Mint korábbi bejegyzéseinkben említettük, az 1867-es kiegyezés után új korszak következett az 1848/1849-es események megítélését illetően. Bizonyos feltételek mellett hazatérhettek az emigránsok, lehetővé vált március 15-e megünneplése, bár nem állami keretek között. A nagyobb településeken sorra alakultak a honvédegyletek, amelyek feladata volt az egykori honvédek érdekképviselete mellett a szabadságharc hagyományának őrzése is. Az országban több helyen épült ezekben az években a forradalomhoz kötődő emlékmű, így például Hatvanban is, ahol az 1849. április 2-i hatvani csata 20. évfordulójának tiszteletére 1869. április 4-én avatták fel a ma is látható obeliszket, a később Kossuth Lajosról elnevezett főtéren. A nemes ügy kivitelezését a Gyöngyösvidéki Honvédegylet vállalta fel, a hatvani lokálpatrióták azonban ne ijedjenek meg, a gyöngyösiek természetesen nem kívánták kisajátítani a hatvani csata emlékét. Az alacsony lélekszámú Hatvanban nem alakult önálló egylet, ezért az egykori hatvani honvédek – köztük id. Homonnay Szilárd jegyző – a Gyöngyösvidéki Honvédegylet tagságához csatlakoztak. Az emlékmű felállítása jórészt a hatvani tagok kezdeményezésére történt.
Több országos sajtótermék részletesen számolt be Hatvan e jeles napjáról, bár a tudósítások „gyanúsan” hasonlítanak egymásra, így feltételezhető, hogy egyazon személy tollából származnak. Az emlékmű felavatására a környék településeiről, sőt Pestről és Budáról is érkeztek vendégek, akiket a Gyöngyösvidéki Honvédegylet elnöke, Freiburg Lajos őrnagy a két éve felavatott hatvani vasútállomáson (korabeli kifejezéssel: indóház) fogadott, majd a nagy létszámú vendégsereg hintókon, bérkocsikkal vonult be a város szívébe, ahol a már összegyűlt hatvaniakkal történő „egyesülés” után vette kezdetét az ünnepély. A mai boldogi út ekkoriban nem létezett, a vasútállomásról vezető út – valószínűleg földút –merőlegesen csatlakozott a régi országúthoz, és utóbbin lehetett bejutni a városba. Az állomás útja néhány méterrel nyugatabbra, a vasúti sínekhez közelebb haladhatott, mint a boldogi út jelenlegi, sínekkel párhuzamos szakasza. A vendégeknek el kellett haladniuk az országút mentén elhelyezkedő honvéd-sírhely mellett is, amely ekkor egy sírdombból és egy kisebb fakeresztből állhatott. A tudósítások szövege nem említi a sírhelyet, amelyet valószínűleg az ünnepség programja nem érintett, vagy a tudósító nem tartotta fontosnak megemlíteni (ne legyen kétségünk, a sírhely biztosan ott volt, lásd: Homonnay korábbi jelentése). A városba érve először istentisztelet vette kezdetét, majd impozáns külsőségek között a főtéren megtörtént az emlékmű ünnepélyes felavatása. Este táncvigalmat rendeztek, amelynek bevételét az emlékmű költségeinek fedezésére kívánták fordítani.
Az eseményről a fővárosi lapok április 10-e után számoltak be, azonban az egyik lap, pár nappal korábban, április 6-án közölt egy rövid előzetes tudósítást, amelynek szövege igencsak furcsának tűnhet:
Isteni tisztelet végeztével az emlékhez mentek, mely a városon kívül, közel az országúthoz, hirdeti az 1849. april 2-iki csata emlékét.
A mondatban egyértelmű az ellentmondás, hiszen az emlékoszlop a város közepén, a főtéren lett felállítva, ezt nehéz lett volna eltéveszteni. Valószínűleg a cikk írója vagy informátora a főtéri emlékoszlop mellett tudott vagy hallott a városon kívüli sírhelyről is, és kellő helyismeret hiányában a két objektumot „egyesítette”. A lap egy héttel később már a fentiekben említett „átlagtudósításokhoz” hasonló szöveget hozott le, ahol ez a keveredés nem fordult elő.
3. Táncmulatság a Tschida-vendéglőben (1892)
A sírhellyel kapcsolatos konkrét forrásaink tekintetében az 1864-es Homonnay-jelentést 28 évnyi szünet követi. E tényből nem érdemes következtetéseket levonni, egyszerűen arról van szó, hogy kevés Hatvanhoz köthető korabeli írás maradt ránk. Bár a községi képviselőtestületi jegyzőkönyvek 1872-től kezdődően rendelkezésre állnak, azonban a gyönyörű korabeli kézírással vezetett lapokon nem találtunk használható adatot, amely azt sugallja, hogy a közigazgatás szintjén nem merült fel intézkedés a sírhellyel kapcsolatban.
Egy fontos tényről azonban tudunk: pontosan nem ismert időpontban a sírhely közelében egy új épület emeltek, amelyben egy vendéglő-szálloda kezdte meg működését, elhelyezkedését tekintve szintén a régi országút mentén, de a Prépost-malomhoz vezető út másik, vagyis nyugati oldalán, közvetlenül a vasúti sínek mellett. A félreértések elkerülése végett: ez nem azonos a vasútállomás épületében található korabeli vendéglővel, bár félrevezető lehet, hogy mindkettő esetében előfordult a „vasúti vendéglő” megnevezés. Az étterem és a sírhely története összefonódik, mivel a későbbiek során több olyan forrással találkozhatunk, amely együtt említette a két objektumot. A vendéglővel kapcsolatos első adatunk az egyik gyöngyösi újság 1885. évi lapszámából való, amelyből megtudjuk, hogy az ekkor Tschida József tulajdonában lévő vendéglőben az Erdélyi Közművelődési Egyesület javára rendeztek zártkörű nyári mulatságot. (A tulajdonos személyének változásait egészen 1940-ig végig lehet követni, ekkor az épületet Hatvany-család vásárolta meg és cukorgyári szabadidőközponttá alakította át. Az épület az 1990-es évek elejéig állt, ekkor rossz állaga miatt lebontották.)
Forrás: Heves Megyei Levéltár XV-8/b. 53.
A forráshiány átka végre 1892-ben megtörik: az egyik megyei lap június 17-i száma ugyanis a korabeli hatvani fiatalság által a Tschida-vendéglőben szervezett táncmulatságról számolt be, amelynek bevételét a vendéglő közelében található honvéd-sírhelynél felállítandó sírkő költségeire kívánták fordítani; vagyis a síremlék 1904-ben történő felállítását legalább 12 éves gyűjtés előzte meg.
Vasárnap június hó 12-én tartotta meg a hatvani fiatalság fényes sikerű táncmulatságát a Tschid[a]-féle kerthelyiségben. Úgy a rendezőség elismerendő ügybuzgósága, mint a kitűzött nemes czél támogatása sok vendéget vonzott az igen szépen feldíszített kerthelyiségbe, hol nem sokára megkezdte Litvay bandája a talp alá való csárdást. Bájos zűrzavar keletkezett erre s a sok szép leány által előidézett táncz-gomolyból nem is lehetett névsort össze állítani. Annyi tény, hogy ott volt a hatvani társadalom színe-java, s mindannyian őszinte köszönettel tartoznak az ügyes rendezőségnek az élvezetes mulatságáért.
Az első négyest 40-50 pár tánczolta. Fénypontját képezte az estélynek a Hatvanban nem igen gyakori tűzjáték [értsd: tűzijáték] s az égig röppenő tűzkígyók gyönyörű látványt nyújtottak.
Az ünnepélynek a reggeli órák vetettek véget s a kibukkanó napsugár kísérte jóformán haza a mindvégig kitartó tánczosokat.
Ételekről és italokról Tschida elismert jó konyhája gondoskodott, ez úttal is dicsérendő minőségben.
Az estélyt a szabadság harczban elesettek sírkövének felállítására 50 frtot jövedelmezett.
1893-as keltezésű forrásunk tudósít először Hatvanban megtartott március 15-i ünnepségről, ezáltal megtudjuk, hogy az eseménysor egyik fontos állomását képezte a sírhelynél történő koszorúzás. Az ünnepi menetrend ezen része évtizedeken keresztül változatlan maradt. A századforduló időszakában egy hatvani mozdonyvezető felesége, Nagy Imréné gondozta a sírt, 1901-től pedig belép a források sorába a rendszeresen megjelenő hatvani sajtó.
4. A sírhely melletti emlékmű felállítása (1904)
Az emlékművel kapcsolatos gyűjtés végül meghozta eredményét és az 1904. március 15-i ünnepség keretében sor került a síremlék felállítására, amelyről a helyi sajtó mellett például az egyik egri újság is beszámolt:
A szabadságharcz ötvenhatodik évfordulójára alkalmából szép módot talált a megnyilvánulásra Hatvan városában a hazafiúi kegyelet. Elhatározták ugyanis a hatvaniak, hogy a Hatvanban elesett szabadságharczosok sírja fölé márczius Idusára méltó síremléket állítanak. A kezdeményezés Beniczky [helyesen: Biróczky] Sándor hatvani iparosnak érdeme, ki hazafiúi buzgalomtól sugallt fáradozással alkalmi színielőadások útján egymaga 130 koronát gyűjtött a honvédek síremlékére. E sorok megjelenésekor bízvást impozáns kőemlék jelöli a szabadsághősök sírhalmát.
Az emlékmű felállításával több kiváló helytörténeti tanulmány is foglalkozott már (lásd: szakirodalom), ezért a felavatás részleteire nem térünk ki, az alkotóra azonban mindenképpen. Hatvan második, az 1848/49-es forradalomhoz és szabadságharchoz kötődő obeliszkjét Gerenday Béla (1863–1936) szobrászművész készítette; érdekesség, hogy az 1869-ben felállított főtéri emlékmű pedig édesapja, Gerenday Antal (1818-1887) nevéhez fűződik.
A Hatvani Hírlap korabeli tudósításából megtudjuk, hogy 1904. március 15-e előtt hogyan festhetett maga a sírhely. A feltételezhető sírhalmon egy fakereszt volt elhelyezve, amelyet egyszerű fakerítés vett körbe. Biróczky Sándor a Hatvani Hírlap szerkesztőjének küldött sajtóüzenetében elmondta, hogy ezt a fakeresztet a régi római katolikus sírkert azon régi sírhantjánál helyezte el „mely alatt 10 honvéd alussza örök álmát”. Talán beugrik – ha nem, lapozzunk vissza :-) –, hogy az 1849-es halotti anyakönyv két közös sírt említett: az egyik április 2-án (12 halott: 4 magyar, 8 osztrák), a másik április 5-én (7 halott: 3 magyar, 4 osztrák) keletkezett, vagyis nem lehetett olyan sírhant a (régi) köztemetőben, amely alatt pontosan 10 magyar honvéd nyugodott volna. Feltételezhető azonban, hogy ekkorra már feledésbe merült az a tény, hogy a közös sírokba császári katonák is kerültek, illetve jegyezzük meg, hogy konkrét adatot tartalmazó felszíni sírjel ezen a sírhalmon nem volt található, különben Biróczky nem tartotta volna fontosnak épp ott elhelyezni a keresztet. Ezért a „10 honvéd” inkább a köztudatban megmaradt kerekített szám lehetett, így a Biróczky által említett sírhant mégiscsak az anyakönyv által említett két közös sír valamelyike lehetett. (Régi és új temető: a XX. század elejére az új – vagyis a napjainkban is működő – óhatvani temető már átvette a régi temető szerepkörét, utóbbit az 1940-50-es években számolták fel).
Említsük meg egyúttal, hogy a Radnóti téri emlékmű körüli, az eltelt évtizedeket szintén túlélő vaskerítést nem 1904-ben, hanem később, valószínűleg 1911-ben állították fel, szintén Biróczky Sándor és társainak köszönhetően.
5. Soós Elemér tanulmánya Hatvanról (1911)
Az 1911-es év más szempontból is fontos számunkra, ugyanis ebben az évben jelent meg a Gyöngyösi Kalendárium az 1912. évre című kiadványban Soós Elemér (1844-1929) hadtörténész tanulmánya Hatvan történetéről, amely kitért többek között az 1849-es év eseményeire, megjelölve egyúttal a sírhely/emlékmű helyét, sőt a szerző még egy térképvázlatot is mellékelt. Témakörünk szempontjából a tanulmány a lehető legjobb időpontban, vagyis közvetlenül az 1912-1914. évi területrendezés előtt, még az országút eredeti állapotának időszakában készült.
Amennyiben csak a térképvázlatot vesszük szemügyre jól látható, hogy a sírhely és az emlékmű az országút északi oldalán helyezkedik el, ellentétben a későbbi állapottal, amikor az út másik, déli oldalán volt megtalálható. A szövegrészletben említett „Beregszászi vendéglője”, vagyis a többszöri tulajdonosváltás után Beregszászy Gyula tulajdonába került étterem segít az újabb helytörténeti csomó feloldásában. Lényeg: a vendéglő és a sírhely mindig az országút azonos oldalán volt található, ez az oldal azonban az 1910-es évek elején megváltozott. 1911/1912-ben vette kezdetét az a nagyszabású építkezés, amely során felépült a jelenleg is az eredeti helyén álló vasúti felüljáró és egyúttal a pesti országút az újhatvani általános iskola és az óhatvani postahivatal közötti szakaszát az új műtárgyhoz igazítva áthelyezték. A sírhely (és egyúttal a vendéglő) valóban átkerült az út másik oldalára, azonban nem a két objektum, hanem maga az országút mozdult el. Ha Soós Elemér pár évvel később írta volna meg tanulmányát, akkor a térképvázlaton az országút másik vonalon haladna, a sírhely pedig az út másik oldalán került volna megjelölésre.
Elképzelhető, hogy a sírhely áthelyezésével kapcsolatos – többek között a sajtóban is felbukkanó – téves elmélet, amely szerint a sírhely eredeti helyszíne nem a mai Radnóti téren volt található, éppen Soós Elemér tanulmányának félreértelmezéséből indulhatott ki. Az az olvasó, aki esetleg a későbbi útáthelyezés tényével nem volt tisztában a térképvázlat alapján könnyen gondolhatta, hogy évtizedekkel korábban a sírhely az út másik oldalán helyezkedett el, majd később, ismeretlen időpontban és ok miatt átkerült a mai helyére. Hasonló csapdát rejthettek magukban esetleg régi visszaemlékezések is, amelyek ugyan felidézték a sírhely országúthoz viszonyított eredeti, 1912-1914 előtti pozícióját, de az útáthelyezés tényét már nem említették. (Amennyiben a földradar-vizsgálat negatív eredménnyel jár, az nem e téves teória valódiságát igazolja majd. Ebben az esetben a sírgödör „hiányának” hátterében más okokat kell keresnünk, amelyekre külön bejegyzésben térünk majd ki.)
Soós Elemér néhány sora más érdekes információkat is tartalmaz. Megemlíti például a fakeresztet; a hátteret nem ismerjük, lehet, hogy Biróczky visszavitte az eredeti sírjelet, vagy esetleg egy másik fakeresztet helyeztek el a síron. Szintén fontos adat, hogy ekkoriban a sírhant illetve az emlékoszlop között pár lépés, vagyis néhány méter távolság lehetett, éppen ezért tartottuk fontosnak, hogy a földradar-vizsgálat minél nagyobb területet érintsen, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a sírgödör éppen az emlékoszlop egykori helye alatt található.
Szintén fontos adalék történetünkhöz, hogy az 1849. áprilisi események taglalásánál Soós Elemér egyáltalán nem tett említést az április 5-i „második” hatvani ütközetről. Ez a tény is azt a feltételezést erősíti, hogy a köztudatban ekkor csak az április 2-i csata emléke élt.
Itt tartunk tehát 1911-ben. Az Olvasóközönség utólagos hozzájárulásával a legközelebbi blog-bejegyzésben nem az 1911-1935 közötti időszak elemzésére kerül sor, hanem előreszaladunk az 1937-es évig, s később térünk vissza a kimaradt korszakra. Az indok egyszerű: 1937 az egyik legfontosabb évszám témakörünk szempontjából, amely megérdemli a rendkívüli bánásmódot, ugyanis nem akármilyen esemény történt ekkor: a községi képviselőtestület jogerős döntést hozott a Radnóti téri sírhely/emlékmű áthelyezéséről és az elesett honvédek hamvainak exhumálásáról. Ettől kezdve elvileg könnyű dolgunk lehetne, azonban van egy bökkenő: nem tudunk arról, hogy a véghatározatot követte-e valódi tett, ugyanis jelenleg egyetlen olyan forrásunk sincs, amely utóbbit alátámasztaná. Pro és kontra érvek sorakozója következik, a szálak idegborzoló kuszasága pedig történeti érdeklődésünket áshatja majd alá. :-)
Nagy Nándor
Szakirodalom:
Demény-Dittel Lajos: Helytörténeti tanulmányok Hatvan múltjából. Hatvan, 1995.
Horváth László: Adatok a hatvani temetők, temetkezések történetéhez. In: Agria, 1998.
Soós Elemér: Hatvan. In: Gyöngyösi Kalendárium az 1912. évre.
Széplaki Sándor: Az elesett honvédek emlékköve. Hatvani Kalendárium, 2009. [2. fejezet.]
