[Az aktiválás utáni frissítéseket sötétkék betűszínnel jelöltem.]
Blogunk nyári szünete alatt váratlan fejlemény történt: augusztus 15-én a fekete szobor közvetlen környékét palánkkal vették körül, ami azt sejteti, hogy valami történt a háttérben, és a szobor áthelyezése zöld jelzést kapott az orosz nagykövetség részéről. A fordulatról eddig a mellékelt fénykép forrása, a 6van.eu számolt be, amely csak a mindenki által látható állapotokat tudta rögzíteni, mivel hivatalos helyről egyelőre nem kommentálták a történteket.
Akár egy kisebb terjedelmű közlemény is megtenné, hiszen a fekete szobor mégiscsak a város részét képezi 67 éve, és a visszajelzések alapján nagyon sok hatvanit érdekel, hogy pontosan mi is történt, történik, illetve történik majd az elkövetkező napokban. E tekintetben történt közben változás: lásd alpolgármesteri nyilatkozat alább.
[Friss hírek:
Alpolgármesteri nyilatkozat - aug. 25. - hatvanonline.hu]
A fejleményekről természetesen beszámolunk, addig azonban kivesézzük a szoborral kapcsolatos legrejtélyesebb kérdést: valóban temettek-e el a fekete szobor alá a harcokban elesett szovjet katonákat? Végigzongorázzuk a rendelkezésre álló adatokat, levonunk néhány következtetést, majd azonnal meg is cáfoljuk azokat. A rendkívül ellentmondásos források miatt bizonyosságot adni nem lehet, azonban már a legelején szükségesnek tartom leszögezni: reális az esélye, hogy a területen II. világháborús emberi maradványok találhatóak, tehát a szobor áthelyezési műveletét ennek megfelelően szükséges megtervezni, mivel a gránittömbök megmozdítása mellett exhumálásra is sor kerülhet. Reméljük, e ténnyel minden érintett tisztában van.
Kiindulópontunk: a fekete szobor keleti és nyugati oldalára 69 szovjet tiszt nevét rögzítették.
1. Érvek a temetkezés mellett
1.1. A szóbeli emlékezet
Számtalan hatvani lakossal beszéltünk/beszéltem az elmúlt években, és egybehangzóan állították, hogy a fekete szobrot egy tömegsírra húzták fel. (Sőt, egyes vélemények szerint nemcsak szovjet, hanem magyar és német katonákat is elhantoltak ott, utóbbi információt azonban más jellegű forrás nem erősítette meg.)
Azonban: egyetlen olyan emberrel sem találkoztunk, aki a saját szemével látta volna a temetkezés folyamatát. A kollektív emlékezet már sokszor félrevezette a történelem iránt érdeklődőket, így egyáltalán nem zárható ki, hogy csak egy helyi legendáról van szó.
1.2. A helyszín
Tény, hogy a tömegsír szempontjából ideális lehetett az egykori medencét igénybe venni, hiszen ezzel a járulékos földmunka megspórolhatóvá vált. (A medencéről időközben előkerült egy fénykép, amelyet az 1. részhez szúrtam be.)
1.3. Az emlékmű felirata
Gyűjthetjük a visszaemlékezéseket, bogarászhatjuk a levéltári iratokat, azonban elképzelhető, hogy a megoldás ott van az orrunk előtt, méghozzá úgy, hogy egy lépést sem kell tennünk a fekete szobor mellől, csak elolvasni az emlékmű déli féltekéjén, az egykori mozi felé eső feliratot:
… magyar fordításban:
ITT NYUGSZANAK (здесь похоронeны) a Szovjetunió szabadságáért és függetlenségéért vívott harcban elesett hősök.
2. Ukrán Front
1944. november 26.
Hatvan
Ezek bizony egyértelmű szavak, amelyek arra utalnak, hogy nem egy „átlagos” obeliszkről, hanem olyan síremlékről beszélünk, amely alatt elhunyt katonák nyugszanak.
1.4. Egy orosz nyelvű irat
A magyarországi szovjet hadisírokkal és katonai emlékművekkel számos orosz honlap foglalkozik. A szovjet-katona.ucoz.hu oldal például települések szerint gyűjti az adatokat, ahol természetesen Hatvant is megtaláljuk, méghozzá bő terjedelemben. A képanyag mellett szerepel néhány orosz nyelvű irat, amelyek a Hatvanban eltemetett szovjet katonák névsorát rögzíti. A dokumentum valószínűleg a magyar belügyminisztérium által orosz nyelven 1949-ben készített összefoglaló anyagból származik, amelyből a szovjet/orosz nagykövetség is rendelkezik példánnyal (1).
1944. október 26-án kapta meg az említett Szovjetunió Hőse kitüntetést. Három héttel később, 1944. november 16-án újabb bevetésre indult, azonban a légi harc során súlyosan megsebesült. Sérülései ellenére még sikerült repülőgépével épségben leszállnia, mikor azonban katonatársai ki akarták szabadítani a pilótafülkéből, már halott volt. A netes források szerint a haláleset a Бешенсёг nevű magyar településtől három km-re történt. Hasonló nevű település, Besence, Baranya megye déli részén található – egyelőre tisztázásra vár, hogy mi lehet a kapocs Hatvannal. A dátummal önmagában nem volna gond, hiszen a 2. Ukrán Front csapatai éppen ekkor törtek előre Jászberény felől Hatvan irányába. (Lehet, hogy csak a fantáziám élénk, de elképzelhető, hogy nem Besencéről, hanem a Gödöllő melletti [Mária]besnyőről van szó?) Nemcsak fantáziám zavaros, hanem maradék orosz nyelvtudásom is cserben hagyott, hiszen nem Besencéről, de nem is Máriabesnyőről, hanem a Szolnok melletti Besenyszögről van szó (Jónás Peti, köszönöm!)! Így már jóval egyértelműbb a helyzet.
A dokumentum – az emlékmű két névsorához hasonlóan – 69 eltemetett személyt említ (захоронено 69 человек). Érdekesség, hogy a fekete szobor elnevezés sajátos orosz tükörfordításban jelenik meg, mint чoрный coбop. A szobor szónak természetesen létezik orosz változata, így mindössze a magyar kifejezést „cirillizálták” – ez is arra utal, hogy az iratot nem orosz anyanyelvű személy készítette. Szintén némi kavarodás tapasztalható a helyszín tekintetében, mivel az iraton helytelenül Lenin tér szerepel, pedig a fekete szobor a Kossuth Lajos (1950-1956 között Sztálin) téren fekszik. Az illetékes elvtárs valószínűleg a másik szovjet emlékművel, vagyis a fehér szoborral keverte össze fekete testvérét, amely valóban az egykori Lenin téren volt megtalálható (utóbbira a következő bejegyzésben térünk ki részletesen).
A csornij szobor és a tértévesztés a lényegen nem változtat: kezünkbe került két olyan bizonyíték, amelyek a fekete szobor esetében egyértelműen utalnak a temetkezés megtörténtére. A tárgyalás berekesztése előtt azonban előkerült valami, ami a feje tetejére állította az elvileg biztos lábakon álló hipotézisünket.
2. Érvek a temetkezés ellen
2.1. Борис Васильевич Жигуленков
A keleti oldalra vésett névsorban elsőként Borisz Vasziljevics Zsigulenkov (1922-1944) gárdafőhadnagy nevét olvashatjuk – nem véletlenül, hiszen az oszlopra felkerült szovjet tisztek közül egyedül ő kapta meg a Szovjetunió Hőse kitüntetést. A magyarországi harcok során 156 katonának adományozták e címet, közülük négyen kapcsolódtak a Heves megyei harcokhoz. (2)
Zsigulenkov életéről számos orosz nyelvű honlap beszámol. 1943-1944 folyamán az 178. gárda-vadászrepülő-ezred tagjaként, az egyszemélyes és egy motorral ellátott LA-5 szovjet vadászgép fedélzetén harcolt a kurszki csatában, majd a mai Moldova, Románia, illetve Magyarország területén. 220 bevetésen vett részt, 20 ellenséges repülőgépet semmisített meg; az utolsót, egy FW-190 német vadászrepülőt 1944. október 19-én Debrecen felett. (3)
1944. október 26-án kapta meg az említett Szovjetunió Hőse kitüntetést. Három héttel később, 1944. november 16-án újabb bevetésre indult, azonban a légi harc során súlyosan megsebesült. Sérülései ellenére még sikerült repülőgépével épségben leszállnia, mikor azonban katonatársai ki akarták szabadítani a pilótafülkéből, már halott volt. A netes források szerint a haláleset a Бешенсёг nevű magyar településtől három km-re történt. Hasonló nevű település, Besence, Baranya megye déli részén található – egyelőre tisztázásra vár, hogy mi lehet a kapocs Hatvannal. A dátummal önmagában nem volna gond, hiszen a 2. Ukrán Front csapatai éppen ekkor törtek előre Jászberény felől Hatvan irányába. (Lehet, hogy csak a fantáziám élénk, de elképzelhető, hogy nem Besencéről, hanem a Gödöllő melletti [Mária]besnyőről van szó?) Nemcsak fantáziám zavaros, hanem maradék orosz nyelvtudásom is cserben hagyott, hiszen nem Besencéről, de nem is Máriabesnyőről, hanem a Szolnok melletti Besenyszögről van szó (Jónás Peti, köszönöm!)! Így már jóval egyértelműbb a helyzet. A fekete szobor szempontjából azonban jóval fontosabb, hogy a források hitelesen számolnak be arról a tényről, hogy Zsigulenkovot nem Hatvanban, hanem Aradon temették el, majd 1945-ben – magas kitüntetése miatt – exhumáltak és a moszkvai Novodevichy-temetőben helyezték örök nyugalomra, sírja jelenleg is ott található. (A Jászberény és Hatvan környéki harcok során a szovjet hadikórházrészlegek Arad-Gyula-Nagyvárad körzetében működtek, ezért kerülhetett Zsigulenkov Aradra. (4) )
(Zsigulenkovról még említsük meg, hogy emlékét Moszkvában utcanév és egy iskolai múzeum őrzi.)
A fekete szobron szereplő egyik személy földi maradványai tehát biztosan nem Hatvanban találhatóak meg. A fonalat továbbgombolyítva felvetődhet, hogy talán a többi szovjet tiszt sírhelye is máshol fekszik. E megállapítást sem véshetjük azonban kőbe, hiszen emlékezhetünk a 2. részben említett Jamkovoj A. Dmitrievicsre, akinek rokonai azzal az információval érkeztek Hatvanba 1966-ban, hogy családtagjuk a környékbeli harcokban esett el és a fekete szobornál lett eltemetve.
Zsigulenkov példája nyomán azonban adott az opció: a névsorban szereplő egyes személyeket nem a fekete szobornál temették el.
2.2. A hatvani harcok lefolyása
Az esetleges sírhely létrejöttének körülményei szintén okoznak némi fejtörést. Hatvan elfoglalásának napján (1944. november 25.) a város belterületén nem történt harci cselekmény, kizárólag a Csányi út környékén. Nehezen érthető, hogy az elesett katonákat miért hozták be a centrumba, amikor az óhatvani köztemető a harcok gócpontjához és a bevonulás útvonalához jóval közelebb esett. Ugyancsak felvetődik: valóban elképzelhető-e, hogy a néhány órás utóvédharc során 69 (!) szovjet tiszt lelje halálát… A probléma feloldására két szempontot említenék:
- A hadműveleti szünet után, Kartal és Hatvan északi térségéből 1944. december 5-én indult meg az újabb szovjet támadás észak-északnyugati irányba. Talán az ekkor elhunyt katonák közül egyeseket visszahoztak Hatvanba.
- A szovjet hadvezetés november végétől, több hónapos időtartamra Hatvant kórházvárossá alakította át: minden középületben (kastély, városháza, gimnázium stb.) kórházrészlegeket rendeztek be, valamint az óhatvani lakott városrész egy részét is leválasztották. 
Az óhatvani köztemető Temető utca felé eső szovjet parcellájában számos olyan síremléket találunk, amelyre 1945-ös év került. Az itt elhantolt katonák minden bizonnyal valamely kórházban haltak meg (lásd jobbra). Az 1. részben idézett járási rendelet alapján tudjuk, hogy a fekete szobor építése csak 1945. február második felében kezdődhetett meg, vagyis elvileg feltételezhető, hogy a fekete szobor alá 1944. december és 1945. február között szintén kerülhették a kórházakban elhunyt katonák.
Az óhatvani köztemető Temető utca felé eső szovjet parcellájában számos olyan síremléket találunk, amelyre 1945-ös év került. Az itt elhantolt katonák minden bizonnyal valamely kórházban haltak meg (lásd jobbra). Az 1. részben idézett járási rendelet alapján tudjuk, hogy a fekete szobor építése csak 1945. február második felében kezdődhetett meg, vagyis elvileg feltételezhető, hogy a fekete szobor alá 1944. december és 1945. február között szintén kerülhették a kórházakban elhunyt katonák.
Hangsúlyozom, mindez csak feltételezés. Ugyanis, mint a bejegyzés elején említettem, minden elképzelhető, és egyúttal mindennek az ellenkezője is. Talán az Olvasó konklúzióként több konkrétumot várt volna tőlem, azonban elég, ha a 2010-es biharkeresztesi esetre utalok: a helyi köztudat szintén úgy tartotta, hogy a településen található szovjet emlékmű alatt 50-60 katona földi maradványai találhatóak, majd az áthelyezés során nem találtak semmit. Cikk itt, mozgókép emitt.
Azonban a biharkeresztesi események egyáltalán nem jelentik azt, hogy Hatvanban is hasonló helyzettel nézünk majd szembe, hiszen ellenkező végkifejletre, sikeres exhumálásra is volt már példa, például Várpalota vagy Biharnagybajom esetében. Kérdéseinkre, vagy azok egy részére csak az áthelyezési és az esetleges exhumálási munkálatok során kapunk majd választ. Várjuk a fejleményeket és a hiteles információkat.
Nagy Nándor
Jegyzetek:
(1) Csiffáry Gergely: Akiket visszavártak… Eger, 1985. 13. oldal.
(2) Ugyanott 20. o.
(3) Zsigulenkovval kapcsolatos források: http://airaces.narod.ru/all0/jigulenk.htm
(4) SZABÓ Balázs: A 2. Ukrán Front budapesti támadó hadműveletének II. szakasza. Hadtörténelmi Közlemények. 1970/1. 87. oldal.
