1849. április 5-éhez kötődő, de más témakörű bejegyzéssel készültem erre a hétre, azonban néhány nappal ezelőtt egy váratlan felfedezés ismét visszatérített a tragikus végkimenetelű április 5-i hatvani lovassági összecsapáshoz, amely – mint már több alkalommal említettük – a tavalyi év végén átadott új autóbusz-pályaudvar térségében zajlott le, 162 évvel ezelőtt. Az összecsapáshoz köthető sírhelyet tavaly áthelyezték a belvárosi temető díszparcellájába, eredeti helyét pedig egy kissé félreérthető szövegű emléktábla jelzi.
Nyilván sokan emlékeznek még Miskolczy Sándor huszárszázadosra, kinek sorsával korábban részletesen foglalkoztam a blogon, illetve a Hatvani Kalendáriumban közölt összefoglaló tanulmány keretei között is. Miskolczy súlyosan megsebesült az 1849. április 5-i összecsapás során, majd osztrák hadifogolyként Aszódra szállították. Másnap a magyar seregek bevonultak a kiürített városba, így Miskolczy már bajtársai körében hunyt el, a halotti anyakönyv tanúsága szerint április 13-án. Egy nappal később az aszódi evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra.
Ennyit tudtunk tehát eddig … egészen múlt hét szombatig, amikor szokásos mázlim folytán egy eddig ismeretlen forrásra bukkantam, a Hatvan és Vidéke című hetilap 1902. március 30-i számának második oldalán: Némedy Imre aszódi lakos gyermekfejjel élte meg az április 5-i összecsapást követő napokat, élményeit pedig hatásos formában és kitűnő stílusban vetette papírra, amelyet elküldött az említett hatvani újság szerkesztőségének. (Sajnos Némedy Imre személyéről egyelőre nem ismerünk konkrétumokat, remélem, majd sikerül a későbbiek során némi életrajzi adatot beszereznünk.)
Az újságban megjelent szöveget a mai helyesírás szerint némileg módosítottam, de a sajátos hangulatot teremtő cz-írásmódot megtartottam. Felmerülhet a kérdés, hogy forráskritikai szempontból mennyire állják meg helyüket a leírtakat. Személyes véleményem szerint, néhány pontatlan adat kivételével – amelyek bőven benne vannak a pakliban, hiszen a visszaemlékezés és a felidézett események között 53 év telt el – Némedy Imre szavai hitelesnek tekinthetőek. A témakör szempontjából fontos új információk kiemelésre kerültek, illetve a szöveg után néhány kiegészítő megjegyzést tettem.
* * *
Némedy Imre: Egy kép szabadságharczunkból.
Hatvan és Vidéke, 1902. március 30.
Régen volt az már, amit most elmondok írásban, nagyon régen… de mert minden, ami dicső szabadságharczunkra vonatkozik, közérdek, közlöm azt, hogy megismerjék honfitársaim és őrizzék meg ereklye gyanánt. Hosszú ideig tépelődtem és gondolkoztam azon, vajon megírjam-e ezt az eseményt a jövendő kornak? Lesz-e, akit ma még érdekel, hogy ki is volt Miskolczy Sándor honvédhuszár-százados, aki születésére nézve Borsodmegyei s a >>Miklós czár<< nevét viselő ezredben szolgált. Hol esett el a hazáért, hol és mikor halt el, s hol piheni örök nyugodalmát?
Ilyen gondolatok lepték el lelkemet és ezek nyomán maradt el mindig, hogy eddig nem írtam le a múlt zivataros idők ezen jellemző adatát.
Azonban most, hogy kellő és hiteles adatokat szereztem, valamint saját szememmel látva és hallva ezt az eseményt: leírom úgy, amint az megtörtént.
Igaz, hogy az 1848-1849-ik években növendék ifjú, mondhatnám gyermek voltam, de azért vissza tudok emlékezni mindarra, ami az akkori időkben történt – Aszódón és vidékén. Lelki szemeim előtt lebegnek azok a szomorú képek. Sorba mind előidézem őket. Szívet rázkódtató, véres csaták képei ezek! …
Így emlékezetemben van az is, midőn Hatvanban 1849. április 4-én, húsvét előtti napokban a magyarok az osztrákokkal találkoztak, amiből véres csata fejlődött ki. Láttam e harczot, a vért omlani, hallottam az ágyúdörejt, a puskák sűrű ropogását, a kardok csengését. És hallottam a haldoklók halálhörgését, utolsó tusáját.
Láttam, midőn Miskolczy Sándor honvédhuszár-századost a hatvani véres csatából egy forspontos kocsin két közhuszár kíséretében hozták Aszódra; láttam, midőn legelőször megálltak az aszódi gyógyszertár előtt vele, hol aztán gyorsan készítettek sebeire gyógyszert. Innen elvitték a Csanál-féle házba (most Holly Jenő háza), de alig volt ott egy negyed óráig, a hír eljutott báró Podmaniczky Árminhoz, aki azonnal elvitette saját kastélyába. Soha életemben embert úgy nem hallottam a fájdalomtól jajgatni, mint a sebesültet. Tizenhat erős szúrás és vágás volt testén, melyeket az osztrák ulánusok ejtettek rajta. És midőn az osztrák katonák a hatvani csata után Aszódon keresztül haladtak s tudomást szereztek arról, hogy Miskolczy Sándor, a vitéz százados Aszódon fekszik súlyos sebesülten, kutatni kezdtek utána, de nem akadtak reá, mert báró Podmaniczky Ármin elrejtette egy fáskamrába és annak ajtaja előtt kívülről ölfákat rakatott úgy, hogy az osztrák, daczára, hogy a kastélyban mindent össze vissza kutattak, mégsem találta meg. Abban a fáskamrában volt 48 óráig elrejtve Miskolczy Sándor, s egy ápolónő volt csupán nála éjjel-nappal, aki vérző sebeire jeges borogatást és orvosságot adott orvosi rendelet szerint. S csak midőn az osztrák katonaság teljesen átvonult Aszódon, helyezték el a sebesültet a kastély egyik rendes szobájában, abban a kastélyban, amely ez idő szerint leánynevelő intézet. Itt is halt meg néhány nap múlva, hosszas és kínos haláltusa után.
Itt megjegyzem, hogy a függetlenségi harcz alatt, ha magyar katonaság vonult keresztül Aszódon: az, illetőleg a tiszti kar mind báró Podmaniczky Ármin kastélyában talált menedéket; ha pedig az osztrákok vagy oroszok vonultak Aszódon át, azok tisztjei mind báró Podmaniczky Lajos kastélyában (a zöldkastélyban) találtak menedéket. Itt szerencsém volt látni Constantin orosz nagyherczeget, Paskievicset, Windischgrätzet, Schlichet és más osztrák fővezéreket.
Ezt csak azért jegyeztem meg, hogy tudja meg a jövő kor gyermeke, milyenek voltak az akkori társadalmi viszonyok Aszódon.
Négy napi kínos szenvedés után Miskolczy Sándor huszárszázados midőn kiszenvedett, báró Podmaniczky Ármin temettette el egészen csendben, az evangélikus temetőbe[n].
Azóta nyugszik békével. Az 1861. évben állítottak sírjára emlékkövet borsodi rokonai, akikkel együtt volt jelen a leleplezésnél: báró Podmaniczky Frigyes, báró Podmaniczky Ármin, báró Podmaniczky Géza (még mint fiatal emberek); ők tették reá azon alkalommal az első fekete-fehér szalagos kötött koszorút is, amelyet azóta oly gyakran cserélt fel frissel a honfiúi kegyelet. A sírt azután Aszód polgárai 1876-ban közadakozásból vasráccsal kerítették be.
Ide jár ki a kegyelet, az aszódi hazafias polgárság minden évben azóta márczius 15-én, ünnepelvén a névtelen hős sírhalmánál a nagy idők emlékét.
* * *
Megjegyzések:
- „születésére nézve Borsodmegyei”: mint a halotti anyakönyvből is kiolvasható, Miskolczy Sándor nem Borsod megyében, hanem a Bihar megyei Nagyváradon született. Ezt az adatot erősíti meg Bona Gábor történész munkája is (Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban II. kötet, 111. oldal).
- „Hatvanban 1849. április 4-én (…) véres csata fejlődött ki”: a dátum téves, a szöveg az egy nappal később, április 5-én történt lovassági összecsapásra utal (és nem az április 2-i hatvani ütközetre).
- „Négy napi kínos szenvedés”: Miskolczy Sándor sajnos tíz napig szenvedett, s mint említésre került, április 13-án hunyt el.
- „zöld kastély”: az U alakú Podmaniczky kastélyhoz a XVIII. század második felében épített új épület; a falakat egykoron zöld színűre festették, innen származik az elnevezés (lásd itt.)
Nagy Nándor
