Közeledik az 1849. április 2-án lezajlott hatvani csata évfordulója, ezért jelen, illetve elkövetkező blog-bejegyzéseim a Radnóti téri honvéd-sírhely múltjával foglalkoznak, amellyel kapcsolatban az elmúlt hónapokban némi disputa alakult ki Hatvanban.

A vita két szálon futott:

1.) a sírhelynél 1904-ben felállított emlékmű elbontása, áthelyezése, új helyszíne;

2.) lehetnek-e emberi maradványok a sírjel alatt.

       Az elmúlt hónapok eseményeire nem kívánok kitérni, a lényeg a téma szempontjából az, hogy a sírhelynél felállított emlékoszlop kb. 150 méterrel odébb, a park körforgalom felé eső részén lesz ismét elhelyezve, amelyet a helyszínen most egy tábla jelez. A feltárással kapcsolatos polémia egyik lehetséges megoldásaként a hatvani önkormányzat kezdeményezésére április hó első felében újabb, ún. földradaros vizsgálatra kerül majd sor, még az új buszpályaudvar építésének megkezdése előtt. Amennyiben ez a vizsgálat kimutat olyan talajréteget, amelyet korábban behatás ért, akkor következő lépésként újabb mélyásásra lesz szükség. (Az eddig történt vizsgálatok közül egyedül a 2009-ben, kb. 1,5x3 m területen, 2 m mélységben történt próbaásás tekinthető mérvadónak, amely során nem kerültek elő emberi maradványok. Ez azonban a szűken vett - a sírhelyet övező kerítés által határolt - akcióterület mintegy 40%-át érintette csak, másrészt pedig - későbbiekben részletezett okok miatt - elképzelhető, hogy a sírjel nem hajszálpontosan a sírgödör felett helyezkedik/helyezkedett el.)

       A sírhely múltjával tavaly november végén kezdtem el foglalkozni, és az elkövetkező hetek során váratlanul jelentős mennyiségű új információhoz jutottam. A fejleményekről december közepén értesítettem a hatvani önkormányzatot, amellyel január folyamán is folyamatosan tartottam a kapcsolatot. Az önkormányzat által ez év február 2-ára összehívott lakossági fórum résztvevőit szintén tájékoztattam a kutatás eredményeiről. (Az elhangzottakról röviden beszámolt a Heves Megyei Hírlap február 16-i száma is.)

       Hibahatár nélküli konklúziót most sem tudok nyújtani, hiszen ahhoz az elmúlt több mint másfél évszázad történéseit napi lebontásban kellene ismernem, emellett azonban mégis úgy vélem, hogy bizonyos következtetések levonhatóak. Nem kívánok zsákbamacskát árulni s véleményemet a többrészes sorozat végére tartogatni: az áttekintett források és az újonnan előkerült adatok jelenleg egy irányba mutatnak, amelyek alapján reálisnak érzem annak esélyét, hogy a sírjel körzetében valóban elesett honvédek hamvai találhatóak. Mint azt a lakossági fórumon is elmondtam, az esélyeket megbecsülni lehetetlen feladat, az érték valahol 1% és 99% között valószínűsíthető :-). Annyi azonban bizonyos, hogy nem 0% és nem 100%.

       Ez a terület a szabadságharc idején Hatvan lakatlan külterülete volt, fél évszázaddal később azonban már a település földrajzi értelemben vett centrumát képezte, ahol számos útépítés/elbontás/áthelyezés és területrendezés történt, amelyek befolyásolták, pontosabban befolyásolhatták a sírhely sorsát. Éppen ezért az objektum múltjának kutatását nem lehetett lezárni sem az 1849-es esztendőnél, sem az emlékoszlop felállításának időpontjánál (1904), s a kutatást ki kellett terjeszteni a későbbi évtizedekre is. Emellett az eseménysorba az elmúlt 161 év számos egyéb buktatót, csavart és miegymást „épített be” , amelyek kibogozása bizony jelentős fejtörést okoztak illetve okoznak a mai napig. A fentiek pozitív hozadéka, hogy több érdekes adat került „járulékosan” napvilágra, amelyek önmagukban is közérdeklődésre tarthatnak számon. Függetlenül attól, hogy vannak-e emberi hamvak a Radnóti tér valamely szegletében vagy sem, a történet fő sodra és a mellékágak egyaránt sok izgalmas várostörténeti mozaikot tartogatnak számunkra.

Ismételten szeretnék köszönetet mondani dr. Hermann Róbert hadtörténész úrnak, a témakörrel kapcsolatban nyújtott segítségéért.

Kezdjük.

Az objektum

A sírhely sorsa nemcsak helyi szinten keltette fel az érdeklődést, azonban a várost kevésbé ismerők számára néha problémát jelent a helyszín pontos lokalizálása. A zavar háttere egyszerű: Hatvanban két olyan emlékmű létezik, amely az 1849. április 2-i hatvani csatához kapcsolódik. Ezeket – elnevezésüket és jellegüket tekintve – a dualizmus korabeli és a két világháború közötti közigazgatás, helyi sajtó, illetve hatvani köznyelv világosan és egyértelműen megkülönböztette egymástól.

1.) Kossuth téri emlékmű: felállítva 1869-ben; elnevezései: „honvéd-emlék”, „emlékmű”, „honvéd-szobor”; sohasem merült fel, hogy az emlékmű alatt halottak lennének eltemetve.

2.) Radnóti téri emlékmű: felállítva 1904-ben; elnevezései: „sírhely”, „síremlék”, „tömegsír”, „honvédek sírja”; fontos megemlíteni, hogy a helyszínt már az emlékmű felállítása előtt is ezen elnevezésekkel illették (jelenlegi forrásaink évjárata: 1864, 1892, 1893, 1895, 1901-1903).

Vagyis a Radnóti téri objektumot – ellentétben a Kossuth téri emlékművel – mindig olyan területként tartotta számon a hatvani köztudat, ahol elesett honvédeket temettek el 1849-ben, így egy már korábban meglevő sírhely mellé/fölé helyezték el az emlékoszlopot. Hangsúlyozom: ez a tény önmagában nem jelenti azt, hogy biztosan történt ott temetkezés 1849-ben, de kiindulópontként nem elhanyagolható tény.

[Forrás:http://www.terkepcentrum.hu ]

A Radnóti tér területe 1849-ben

Hatvan területe a XIX. század közepén jelentősen eltért a mai állapotoktól. A város belterületének nyugati irányú kiterjedése a Zagyva korabeli, még szabályozatlan folyómedréig húzódott. Mai ésszel nehéz elképzelni, hogy a Zagyván túl nem létezett sem cukorgyár, sem vasútvonal, sem Újhatvan, csak dűlők, szántók, legelők. Ha visszarepülnénk az időben, egyetlen ismerős „civilizációs” műtárggyal találkoznánk, mégpedig a Pest felé igyekvő országúttal, de ezzel is csak akkor, ha a megfelelő helyről szemlélnénk az újkori tájat, ugyanis az országút ezen (vagyis a mai újhatvani általános iskola és az óhatvani postaépület közötti) szakasza az 1911-1914-es területrendezés előtt mintegy 15-30 méterrel délebbre feküdt. Amennyiben az újhatvani Rákóczi úton haladva nem kanyarodunk rá a vasúti felüljáróra, hanem – kizárólag képzeletben! – tovább haladunk a vasúti síneken át egyenes irányban Óhatvan felé, akkor megkapjuk a régi országút korabeli nyomvonalát, amely körülbelül a mai Mikszáth térnél érkezhetett meg a régi városrészbe. Ennek megfelelően az 1914 előtti Zagyva-híd szintén délebbre feküdt, a cukorgyár 1889 és 1914 közötti "határa" pedig a mai kerítés mögött jó pár méterre volt megtalálható.

A régi országúthoz csatlakozott észak-északnyugati irányból a ma már nem létező Prépost-malomhoz vezető (föld)út, amely a mai víztorony nyugati oldalán haladhatott el. Feltételezhető, hogy az 1911 előtti állapotokat tekintve a sírhely valahol a régi országút és a Prépost-malomhoz vezető út találkozásánál helyezkedett el, valószínűleg utóbbi keleti oldalán. A jelenlegi földrajzi viszonyokra vetítve ez a terület az objektum ma ismert helyét jelenti.

A korabeli állapotokat mutatja be az 1853-as 2. katonai felmérés alapján készült térkép. Ne zavarjon meg senkit, hogy olyan objektumok is láthatóak (pl. vasútvonal, vasútállomás), amelyek a XIX. század közepén még nem léteztek. Ezeket utólag ,a térkép "frissitésekor", valószínűleg az 1870-es évek elején rajzolták be.

A témakörünk szempontjából kiemelt fontosságú két útszakasz - Pest-Hatvan országút, illetve a Prépost-malomhoz vezető út - körülbelüli elhelyezkedése a mai állapotokat bemutató térképre vetítve (mérsékelten igényes megjelenítés):

 [Forrás:http://www.terkepcentrum.hu ]

Az 1849. április 2-i hatvani csata

(A hatvani csata lefolyásával csak tömören foglalkozom, részletesen lásd: szakirodalom!)

       1849. április 2-án a Gáspár András és Poeltenberg Jenő vezette magyar hadosztályok Hort felől támadást intéztek a Hatvanból előrenyomuló osztrák csapatok ellen, amelyek a honvédseregek támadása miatt először a Szőlőhegyig, majd a város belterülete felé hátráltak. Franz Schlik osztrák tábornok végül Hatvan kiürítése mellett és a Bag-Aszód irányába történő további visszavonulás mellett döntött, amelyet megelőzően katonái a hatvani Zagyva-hidat használhatatlanná tették. Késő délután azonban néhány magyar és szövetséges lengyel egység mégis átkelt a folyón, és előrenyomult a mai Újhatvan irányába. Az ellenség sikeres visszavonulása következtében a Zagyván túl konkrét harci cselekményre nem került sor és a magyar csapatok kora este visszatértek a folyó Hatvan felőli oldalára.

       A Hatvani Plébánia halotti anyakönyvének 1849. április 2-i bejegyzései között ott találjuk Szarka József tizedes nevét, aki golyó által ejtett seb következtében halálozott el; a „Hol temették el?” rovatban pedig a „Hatvanban” szerepel, amely azt jelenti, hogy az elesett honvédet a város köztemetőjében helyezték örök nyugalomra (a korabeli köztemető a mai Tabán út-Honvéd út-Dózsa György út által határolt területen volt megtalálható). Témakörünk szempontjából a következő sorbejegyzés bír kiemelkedő jelentőséggel:

„A mai csatában elesettek közül részint a városban, részint a város mellett 3 magyar és 8 osztrák holt találtatott, kiknek se neveiket, se zászlóaljaikat nem lehetett kiszedni [értsd: kiszűrni].

Pázsi Ferenc 20 éves, r. kath., tüzér, [szül. hely:] Fóth.  – Mind a 12-öt egy sírhalom fedi.”

 [Forrás: Hatvani Rkat. Plébánia Magángyűjteménye]

Néhány évtizeddel később a hatvani helytörténet ezzel az adattal kötötte össze a Radnóti téri 1849-es sírhely létét, amely összecseng azzal a ténnyel, hogy az 1904-ben felállított emlékoszlopra szintén az április 2-i dátum került. Nem is lenne ezzel semmi gond, azonban felmerül két kérdés:

1.) Ha a Zagyván túl aznap nem történt harci cselekmény, miért kerültek a folyótól nyugatra, mintegy 350-400 méter távolságban holttestek. Nehezen érthető, hogy mi értelme volt a Zagyva-híd óhatvani részénél lefolytatott küzdelem során elesetteket idáig elhozni, hiszen a köztemető hasonló távolságban helyezkedett el, és a megközelítése is egyszerűbb lett volna.

2.) Az anyakönyvi bejegyzés a temetkezés konkrét helyszínét nem említi; a szövegből egyértelműen kiderül, hogy a „város mellett” utalás nem a sírhalom, hanem az elhalálozás helyére vonatkozik, amely lehetett akár a város határának Hort felé eső része is, sőt az április 2-i hatvani csata eseménytörténetét figyelembe véve valószínűbbnek is tűnik. Reális alternatívaként számolhatunk azzal, hogy a.) mégiscsak a köztemetőben került sor a temetésre, ez azonban nem került rögzítésre az anyakönyvben (mint látható, a szöveg hossza miatt „betelt” a sor) vagy b.) esetleg Hatvan keleti határában történhetett a temetkezés.

       A fentieken kívül még egy dolog üthet szöget a fejünkbe: rendelkezésünkre áll egy 1864-ben keletkezett hivatalos irat – amelyet a következő blog-bejegyzés során szedünk darabokra –, amely a sírhely földrajzi lokalizálása mellett április 5-i ütközetet említ. Ezt kezdetben egyértelműen elírásnak, téves adatnak véltem, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy április 5-én valóban történt egy másik, kevésbé közismert összecsapás, amely nagyjából azon a területen zajlott, ahol a mai Radnóti tér és egyúttal a sírhely található.

Az 1849. április 5-i hatvani összecsapás

       Hatvan április 2-án történt feladása után a császári gyalogság és tüzérség Aszódra, a lovasság pedig Bag irányába vonult vissza. Április 5-én Windisch-Grätz kémszemlét kezdeményezett Hatvan irányába, a városban állomásozó magyar erők felmérése céljából. A Liechtenstein altábornagy vezette akcióban két század dzsidás és két század könnyűlovas, valamint két röppentyű (rakétafegyverek elődje) vett részt. Az Aszód-Hatvan országút mentén a mai Újhatvan irányából a két dzsidásszázad katonái és a röppentyűk törtek előre a folyó felé, míg a könnyűlovasság rejtett helyen várta a fejleményeket.

       Az április 2-i győztes ütközet után tábornokká és egyúttal hadtestparancsnokká kinevezett Gáspár András parancsa nyomán négy század magyar huszár kelt át a Zagyván Görgey Kornél őrnagy – Görgey Artúr unokatestvére – vezetésével. Több törzstisztje óvatosságra intette Gáspárt, akit azonban nem tudtak meggyőzni arról, hogy a támadással várja meg a tartalék mozgósítását. Görgey egységei kezdetben sikerrel vették fel a harcot a dzsidásokkal, akiket átmenetileg sikerült is visszaszorítaniuk. Ekkor azonban a császári könnyűlovasság oldalba támadta a magyar huszárokat, majd a dzsidások visszafordultak, így a huszárok váratlan csapdába kerültek. A négy magyar század java része frissen bevonult, tapasztalatlan 18-20 éves Bihar megyei újoncokból állt, akiket két nappal korábban osztottak be a Miklós-huszárezred harcoló alakulatai közé. A fiatal huszároknak nemcsak a túlerőben lévő ellenséggel, hanem a zűrzavarban megvadult lovaikkal is meg kellett küzdeniük, sajnos azonban sikertelenül. Akik roppant küzdelem árán kiszabadultak az ellenség szorításából a Zagyva felé menekültek. Hatvanból közben megérkezett a magyar felmentő sereg, a négy század Sándor-huszár, amelynek láttán a császári csapatok visszavonultak Aszód irányába.

       A negyedóráig tartó összecsapás hadászati jelentőséggel nem bírt, a tavaszi hadjárat egyik kisebb, helyi ütközeteként értékelhető, amely azonban súlyos magyar áldozattal járt: 58 huszár esett el, és 33-an kerültek fogságba (az április 2-i több órán át tartó hatvani csata teljes magyar vesztesége – halottak, sebesültek – mindössze 20 fő volt!). Az újonc huszárok javarésze hősi halált halt, az idősebb, tapasztaltabb katonáknak nagyobb esélyük volt a túlélésre. A tisztek közül elesett Csataffy Ágoston Ferenc hadnagy, Ruszics Dániel hadnagy, a fogságba esett Miskolczy Sándor százados másnap halt bele súlyos sebesüléseibe Aszódon. Gáspár András hadtest-parancsnokként végrehajtott első önálló akciója súlyos kudarccal végződött, akit a felesleges véráldozat miatt lelkiismeret-furdalás gyötört. Későbbi visszaemlékezések szerint a három nappal korábban még ünnepelt tábornokot saját katonái is erős kritikával illették.

       Az összecsapás tehát a Zagyván túl, a korabeli országút mentén, nagy valószínűsséggel a folyótól néhány száz méter távolságban történt, mivel a folyó másik, város felőli partján lévő magyar katonák szabad szemmel (!) tudták követni az eseményeket. Egyértelmű, hogy az összecsapás vélhető helyszínei között ott találjuk a mai Radnóti tér területét is.

       A halotti anyakönyv tanúsága szerint a "tegnapi csatában halva maradt" katonák közül április 6-án öt magyar katonát temettek el a hatvani köztemetőben. Csataffy Ferenc hadnagyot és Kornya Péter közvitézt azonosították, azonban másik három huszár, illetve négy császári katona kilétét nem sikerült megállapítani.

 [Forrás: Hatvani Rkat. Plébánia Magángyűjteménye]

Az elesett 58 magyar huszár közül tehát mindössze öt katona holtteste került a hatvani temetőbe, a többi 53 huszár sírhelye ismeretlen. Kérdés: hol temethették el a holttesteket? Kizárható, hogy esetleg mégis a köztemetőben, hiszen a halotti anyakönyvbe ez rögzítésre került volna. Nem vihették a szomszédos településekre (pl. Boldog, Heréd), hiszen az összecsapás egyértelműen Hatvan (kül)területén történt, több km-es távolságban az említett településektől. A holttestek tárolására nem volt lehetőség, így egészségügyi megfontolások miatt szintén kizárható, hogy a honvédseregek következő nap történt továbbvonulása után valamely más településen temették volna el a holtakat.

       Ezzel szemben feltételezhető, hogy a kor szokásainak megfelelően a holttesteket az összecsapás helyszínén, vagy közvetlen közelében hantolták el, vagyis ebben az esetben a mai Radnóti téren történt temetkezésnek reális történeti alapja van. Ha azonban így történt, miért került április 2-a dátum az 1904-ben felállított emlékoszlopra, hiszen az 1864-ben kelt forrás világosan április 5-re utal… Talán az emlékoszlopot felállító személyek nem tudtak erről a második összecsapásról, vagy rendelkeztek olyan információval, amely a negyven évvel korábbi adatot felülírta?

A probléma megoldásához részletesen meg kell ismernünk a fent említett 1864-es forrást, amelyre legközelebb kerítünk sort.

Nagy Nándor

Szakirodalom:

Hermann Róbert: Gáspár András honvéd tábornok. Bács-Kiskun M. Önk. Katona József Múzeuma, 2005.

Hermann Róbert: 1848-1849, a szabadságharc hadtörténete. Korona Kiadó, 2001.

A tavaszi hadjárat. Szerk.: Horváth László. Hatvani Lajos Múzeum Füzetek 13. Hatvan, 1996.