Az 1937-es esztendő

Bocs mindenkitől a hosszú pauzáért, sajnos sok dolgom volt, illetve jelen bejegyzést nem volt könnyű összerakni, a miértre a válasz pedig hamarosan kiderül. Mint kettővel korábbi bejegyzésem záró soraiban utaltam rá, most ugrunk egyet az időben, és mérsékelt fittyet hányva a kronologikus sorrendnek, a témakörünk szempontjából kiemelkedő fontosságú 1937-es esztendő eseményeivel, illetve elő- és utórezgéseivel ismerkedünk meg (az 1911-1935 közötti időszakot sem feledjük, majd később vesszük elő). 1937-ben a hatvani községi képviselőtestület határozatot hozott a honvéd-sírhely áthelyezéséről és a holttestek exhumálásáról, amely önmagában helytörténeti aduász lehetne, ha nem merülne fel egynéhány kétség a határozat körülményeivel és a végkimenetellel kapcsolatban.

   Az eddigi visszajelzések szerint a blogban terítékre került események „nagyjából” követhetőek voltak, most azonban mindenkinek tripla adag magnéziumra és turbó sebességre kapcsolt agysejtekre lesz szüksége, mert a bizonytalan információkat tartalmazó források és a sokszor kiismerhetetlennek tűnő kesze-kusza szálak nemcsak történeti érdeklődésünket áshatják alá, hanem „általános” türelmünket is Armageddon-jellegű végső próba elé állíthatják. Remélem, a bejegyzés nem fogja kiérdemelni a „(szellemi) egészségre ártalmas” virtuális matricát.

   Előzetesen szeretném tisztázni, hogy az elemzésre kerülő exhumálási mizériának nincs köze a 3. részben említett síráthelyezési polémiához, mivel utóbbi a Radnóti térre, míg előbbi a Radnóti térről történő állítólagos áthelyezéssel kapcsolatos.

   Kiinduló forrásunk, az 1937-es képviselőtestületi határozat 2009 tavaszáig teljesen ismeretlen volt a közvélemény előtt, napvilágra kerülése a „szokásos” szerencsés véletlennek volt köszönhető. Egy évvel ezelőtt más témakör miatt mélyedtem el a Heves Megyei Levéltár 1938 előtti alispáni iratairól készült adatbázisában, amely során nemcsak az aktuális témakörrel, hanem más, Hatvannal kapcsolatos tétel címét is kiírtam; ezek közé tartozott a ’37-es képviselőtestületi döntéssel kapcsolatos irat. Pár hét múlva hívtak fel először a sírhely ügyével kapcsolatban. Bár segíteni nem tudtam, de eszembe jutott ez a bizonyos alispáni iratcsomó. A Levéltár munkatársai voltak olyan kedvesek, és előszedték a raktár mélyéről az iratot és fénymásolatként elküldték számomra, így ezért külön nem kellett Egerbe utaznom (utólag is köszönöm). Az iratok tartalmáról tájékoztattam az érdeklődőket, verbális lábjegyzetként közölve saját véleményemet, miszerint az új adatok a sírhellyel kapcsolatos egyik álláspontot sem erősítik meg, csak annyit tudunk meg, hogy 1937-ben született egy jogerős döntés és nagyjából ennyi. A legfontosabb kérdésre – történt-e valóban exhumálás, vagy kísérlet erre, ha igen, mikor – azonban nem kapunk választ. Az elkövetkező hónapok folyamán nem foglalkoztam az üggyel, és csak fél évvel később, a sírhellyel kapcsolatos kutatás kezdetekor (2009. november) vettem elő ismét a fénymásolatokat, és tettem kísérletet arra, hogy a helytörténeti kirakós megfelelő szegletébe illesszem az iratokban található adatokat.

1. Előzmények

   A sírhely sorsát 1849 óta figyelemmel kísérő Olvasóimban bizonyosan felmerül a kérdés: miért éppen 1937-ben érezte szükségét a korabeli hatvani önkormányzat, hogy kezébe vegye a sírhely sorsát, miért nem került ez napirendre korábban? Őszinte leszek, magam is csak a sötétben tapogatóztam, és különféle, vézna lábakon álló elméleteket fabrikáltam. Biztosat most sem tudok mondani, de egy kézenfekvő magyarázat adódott időközben.

   A Sebők Jenő által szerkesztett Hatvani Újság hasábjain Révász József, a hatvani rendőrség vezetője 1936 áprilisában négy részből álló cikksorozatot publikált Az 1849. április 2-i hatvani csata leírása címmel, az alcím tanúsága szerint Egykori kútfők és velük egyező szájhagyomány alapján. Révász József Hatvan két világháború közötti történetének egyik meghatározó személyisége volt. 1920-ban költözött Hatvanba és lett a Magyar Királyi Rendőrség hatvani kirendeltségének megszervezője és első vezetője. Hivatali teendői mellett aktív közéleti szerepet vállalt, részt vett például a Hatvani Közművelődési Egyesület 1924. januári megalakításában, illetve nevéhez fűződik a Hatvani Múzeum megalapítása a harmincas évek elején. Emellett rendszeresen végzett történeti kutatásokat és régészeti ásatásokat, így egyike voltaazoknak a korabeli „másodállású” helytörténészeknek (Szepes/Schütz Béla járási állatorvos, Doktay Gyula ecetgyáros), akik szabadidejük jelentős részét Hatvan múltjának feltárásának szentelték. Révász rendszeresen publikált színvonalas írásokat a hatvani újságokban, egyik preferált témaköre pedig az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, és ezen belül a tavaszi hadjárat története volt. Említsük meg, hogy 1938-ban saját költségén Gáspár András tábornokot ábrázoló szobor elkészítésére adott megbízást Juhász András hatvani szobrászművésznek, amelyet 1938. október 6-án lepleztek le a hatvani rendőrség korabeli székházának parkjában. Ez lett Hatvan harmadik, a szabadságharc emlékét ápoló műtárgya, amely azonban 1944/1945 folyamán eltűnt, azóta sem került elő (még fényképünk sem maradt a szoborról).

    Révász 1936-os cikksorozatában részletesen elemezte a hatvani csata történéseit. Érdekes és egyben fontos adat, hogy – Soós Elemér 1911-es tanulmányához hasonlóan – nem tett említést az 1849. április 5-án történt második összecsapásról, sőt a két ütközetet sajátos módon „egyesítette”. Így például Csataffy hadnagy – akiről biztosan tudjuk, hogy április 5-én, a Zagyva jobb partján esett el – Révász leírásában az április 2-i Hatvan belterületén zajlott utcai harcokban, vagyis folyó bal partján lelte halálát. Ez is azt bizonyítja, hogy a hatvani köztudat és a korabeli helytörténet nem ismerte az április 5-én lezajlott ütközetet. Révász kvadrológiáját az elesett katonákkal kapcsolatos sorokkal zárta:

Nagyobb részüknek földi maradványai a temetőben porladoznak. A két huszár pedig, több társukkal a vasúthoz vezető utca dísztelen helyén lévő sírban várja a feltámadást. Magyar Testvéreim! Ha a névtelen vértanúk sírhalma mellett visz el utatok, egy pillanatra szálljon lelketek imája az Úrhoz, emeljétek meg kalapotokat őseitek emléke előtt, hiszen értetek haltak meg.

(Hatvani Újság, 1936. május 3.)

„Két huszár + több társuk”: a szokásos kérdés vetődik fel, vagyis kiket érthetett „két huszár” és „több társuk” alatt? Nem kívánok belebonyolódni ismét a kérdéskörbe, hiszen nem tudhatjuk, hogy Révász mire alapozta a leírtakat, illetve megtekintette-e az 1849. évi halotti anyakönyvet, vagy sem. A lényeg, hogy ő is olyan sírhelyként tartotta számon az objektumot, amelynél elesett honvédeket temettek el.

„Dísztelen helyén lévő sír”: a fogalmazás egyértelműen azt sugallja, hogy Révász számára nemigen volt szimpatikus a sír helyszíne. 

   Az 1911-1935 közötti eseménysort majdan úgy zárjuk le, hogy habár sok minden történt a jelzett időszakban a sírhely közvetlen környezetében, ez azonban az objektum helyét valószínűleg nem érintette. Révász mégis úgy gondolhatta, hogy a folyamatosan rendezés alatt lévő terület – ahol az új országútról lekanyarodó vasúti út miatt jelentős forgalom is zajlott – nem méltó az elesett hősök emlékéhez (a „vasúthoz vezető utca” nem a mai körforgalomnál, hanem jó pár méterrel odébb fordult le a vasútállomás felé, és éppen a sírhely mellett csatlakozott a régi országút megmaradt szakaszához.) Elképzelhető, hogy Révász akár informális beszélgetések, akár a Hatvani Közművelődési Egyesület összejövetelein hangot adott fenti véleményének, és sikerült meggyőznie a képviselőtestület egyes tagjait, illetve a község főjegyzőjét, Várkonyi Sándor főjegyzőt az áthelyezés szükségességéről.

2. A határozat meghozatala

   Az üggyel kapcsolatos első konkrét információt a Hatvani Újság 1937. február 28-i számában találjuk, amely szerint a Kossuth téren található másik 48-as emlékmű alá kívánták áthelyezni a honvédek hamvait:

A kegyelet jegyében foglalkoztatja Várkonyi Sándor hatvani főjegyzőt a vasúti átjárónál sír-jukban örök álmukat alvó 48-as honvéd hősök porladozó tetemének exhumálása és a főtéren való elhelyezése, hogy itt a 48-as hősök emlékét megörökítő szobor alatt nyugodjanak 48-as vitéz honvédjaink csontjai. Minthogy ennek a kegyeletteljes elhatározásnak akadálya alig lehet, már az idei március 15-iki szabadságünnepre az exhumálás és az átszállítás a honvédemlék alá megtörténik úgy, hogy a március 15-iki bensőséges ünnepen Hatvan közönsége együtt áldoz kegyeletteljes érzéssel az elesett 48-as honvédeknek és szent emlékezetüknek.

Hatvan érdemes főjegyzőjének ezt a kegyeletteljes elgondolását magukévá teszik az illetékes hatóságok is annál inkább, mert bár a bekerített sír elhagyott helyre került, ahonnan elesett honvédeink porladozó csontjainak átszállítása a kegyelet jegyében történik.

   A hatvani képviselőtestület soron következő, 1937. március 4-i közgyűlésén egyhangú határozat született az exhumálásról és áthelyezésről, amely egyúttal kimondta azt is, hogy a döntés gyakorlati végrehajtása előtt kikérik a Műemlékek Országos Bizottságának (MOB) állásfoglalását (a határozat szövegéről később térünk ki részletesen). Az 1937. évi képviselőtestületi jegyzőkönyvek nem maradtak fenn, így nem tudjuk, hogy a történt-e vita az áthelyezés szükségességét illetően, azonban valószínűsíthetjük, hogy nem, mivel erről a helyi sajtó beszámolt volna. Március 15-ig már csak másfél hét állt rendelkezésre, ez pedig túlságosan rövid idő volt ahhoz, hogy a MOB állásfoglalása, majd a megyei törvényhatóság jóváhagyó határozata megszülessen, illetve a síráthelyezés ténylegesen megtörténjen.

   A március 15-i ünnepséget rendező bizottság menetrendje azonban minden bizonnyal az eredeti forgatókönyv szerint készült, amely már csak az új helyszínnel, vagyis Kossuth térrel számolt, a sírhely eredeti helyével nem, így utóbbi kimaradt ünnepi műsor helyszínei közül. A Hatvan és Járásában megjelent hirdetmény kiemelten formában hívta fel e tényre az olvasóközönség figyelmét: „A honvédsírhoz kivonulás nem lesz!”. Ezzel több évtizedes hagyomány szakadt meg Hatvanban, amelynek első, jelenleg ismert írásos emlékével (1893) korábban már foglalkoztunk. Ami fontos: a sírhelyhez történő kivonulás elmaradása a fentiekben említett okok, és nem a sírhely áthelyezése miatt történt, hiszen a határozat gyakorlati megvalósítására ekkor még biztosan nem kerülhetett sor.

   Hatvan község elöljárósága 1937. március 19-én kelt levelében fordult a Műemlékek Országos Bizottságához:

Hatvan község képviselőtestülete 34/1937. sz. határozatával az 1848-iki szabadságharcban itt elesett honvédek közös sírját méltóbb helyre kívánja áthelyezni. Ezen áthelyezés s a hely kijelölése tekintetében csakis a Tekintetes Bizottság véleménye alapján kíván dönteni, miért is mély tisztelettel kérjük, hogy a bizottság egy tagját költségünkre kiküldeni szíveskedjék, hogy ezen kérdésben a helyszínen a viszonyok ismeretével kaphassunk szakvéleményt.

(Forrás: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Könyvtára, MOB iratok, 188/1937)

   A hatvani honvéd-sír ügyével a MOB előadóját, dr. Genthon Istvánt bízták meg, aki április elején utazott Hatvanba. Tapasztalatairól csak egy rövid feljegyzés maradt fenn, amely szerint a főjegyző (Várkonyi Sándor) és a főbíró (Fülöp István) egyaránt az áthelyezés mellett foglalt állást. Genthon hatvani kiszállása során feltehetően nem talált kivetnivalót a község elhatározásával kapcsolatban, mivel a megyei törvényhatóság illetékes szerve (ún. kisgyűlés) május 15-i ülésén jóváhagyta a hatvani képviselőtestület határozatát, megemlítve benne a MOB „kikérendő véleményét.”

Nézzük még egyszer a kronológiát:

1937. március 4.: képviselőtestületi határozat

1937. március 15.: ünnepség (a sírhely kimarad)

1937. április eleje: dr. Genthon István szemléje Hatvanban

1937. április 8.: főszolgabírói felterjesztés a megyei törvényhatósághoz

1937. május 15.: a vármegyei kisgyűlés jóváhagyó véghatározata.

3. A határozat szövege

Térjünk vissza azonban egy pillanatra március 4-i 34/1937. számú képviselőtestületi véghatározat szövegéhez, hogy megtudjuk, miről is született döntés pontosan:

       A képviselőtestület a gazdasági bizottság javaslatának egyhangú elfogadása mellett az 1848-iki szabadságharcban itt elesett s a vasúthoz vezető úton nyugvó honvédek hamvait a község főterén felállított 1848-as emlékmű mellett kívánja elhelyezni, ennek érdekében azok exhumálását s áthelyezését kimondja, ennek költségeire 250 pengőt szavaz meg s fedezetéül a marhalevél jövedelemnél mutatkozó többletbevételt jelöli meg.

       Utasítja az elöljáróságot, hogy a műemlékek országos bizottságát kérje fel s annak véleménye alapján foganatosítsa az áthelyezést.

       A jelenlegi honvédsírok kerítését, amelyet hatvani polgárok állítottak, áthelyezés esetén használja fel az elöljáróság a temetőben nyugvó s 1848-ban itt elesett Csataffy főhadnagy sírjánál.

Indokok:

Áthelyezendők voltak ezek a sírok, mert Hatvan társadalmának régi óhaja ez, ezen sír tényleg nem méltó van s az irántuk érzett kegyeletnek és hálának kíván eleget tenni jelen határozatával a képviselőtestület. (…)

(Forrás: Heves Megyei Levéltár IV-404. a. 7451/1937.)

Megjegyzések a szöveghez:

1.) Marhalevél-jövedelem: háziállatok adásvétele vagy szállítása előtt a község által kiállított hivatalos irat, amely a jószág tulajdonjogát igazolta. Pl. vásárra csak marhalevéllel rendelkező állatot lehetett hajtani.

2.) A határozat „közös sírban nyugvó honvédek hamvai”-ról tesz említést. Természetesen ez a szövegrészlet sem bizonyítja, hogy 92 évvel korábban azon a helyen biztosan történt temetkezés, hiszen Várkonyiék sem rendelkezhettek bővebb információval. „Mindössze” egy újabb mementó, hogy az objektumot sírhelyként tartották számon.

3.) Várkonyi személye más szempontból is fontos számunkra: 1910-ben választották közigazgatási-, majd 1917-ben főjegyzővé, vagyis a korábbi területrendezések időszakát már felelős községi tisztviselőként élte meg. Amennyiben 1937 előtt bármiféle exhumálás, áthelyezés történt, arra nyílván Várkonyi is emlékezett volna, és ez az adat az 1937-es határozatot is befolyásolta volna, illetve magát az áthelyezést tette volna okafogyottá.

4.) A februári felvetéshez képest kisebb változás történt, hiszen az objektum új helyét nem a Kossuth-téri emlékmű alatt, hanem mellett jelölték ki.

5.) Ezzel összefüggésben: a határozat nem általánosságban, hanem konkrétan jelölte meg, hogy mi történjen az objektummal, vagyis:

- halottak exhumálása és áthelyezése a Kossuth téri emlékmű melletti területre;

- a vaskerítés áthelyezése a köztemetőben nyugvó Csataffy hadnagy sírjához.

6.) A Csataffy-sír ekkor már valószínűleg nem a régi, hanem az új, vagyis a jelenleg is működő óhatvani köztemetőben volt megtalálható, ahova Ring Lajos tanulmánya szerint a 30-as évek közepén helyezték át a sírt, bár az időpontra máshol (pl. helyi sajtó) nem találtam utalást. Egy azonban biztos: a Csataffy sírja jelenleg valóban ott található, a véletlennek köszönhetően éppen Várkonyi Sándor és felesége nyughelye mellett.

7.) Érdekes, hogy a képviselőtestületi határozat külön nem említette a sírhelyhez tartozó, 1904-ben felállíott emlékművet, de bizonyosra vehető, hogy továbbra is az újratemetett honvédek sírjeleként funkcionált volna, szintén a Kossuth téri emlékmű mellett.

   Nem véletlenül használtam feltételes módot, hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy sem a kerítés, sem az emlékmű nem költözött el, hanem hű maradt eredeti helyéhez egészen 2009 októberéig. Az áthelyezéssel kapcsolatos utolsó hírt Heves Vármegye Hivatalos Lapjának 1937. május 17-i számában találjuk meg, amely beszámol a kisgyűlés említett jóváhagyó határozatáról. A későbbiek során sem az áthelyezés gyakorlati megvalósításáról, sem a korábbi határozat esetleges felülvizsgálatáról nem szól híradás. Egyetlen kiút marad számunkra: szemrevételezni, mely érvek szólnak az exhumálás/áthelyezés mellett, és melyek ellene, majd egy bonyolult képlet alapján megadni a legvalószínűbb forgatókönyvet.

4. Érvek az exhumálás/áthelyezés mellett

1.) Maga a képviselőtestületi határozat: nyomós érv, amelyhez nem nagyon lehet mit hozzátenni, fekete-fehéren le van írva, elfogadta a képviselőtestület, jóváhagyta a kisgyűlés, támogatta a MOB.

2.) A március 15-i ünnepély: programjába többé nem tér vissza a sírhely, pedig elvileg feltételezhető lenne, hogy amennyiben mégsem történt áthelyezés, akkor az ünnepi bizottság – a hatvani hagyományoknak híven – ismét felvette volna az „állomások” közé, de ez nem történt meg.

   Egy újabb kusza és jelenleg megmagyarázhatatlan szálra itt hívnám fel a figyelmet.  Mint korábban említettük, 1937-ben a sírhelyet kivették az ünnepély helyszínei közül, ennek megfelelően ebben az évben sem a Hatvan és Járása, sem a Hatvani Újság nem számolt be a sírhelynél történt megemlékezésről. Egy évvel később azonban helyi sajtótörténetben példátlan dolog történt, ugyanis közéleti szempontból semleges témakörben a két hatvani újság ellentmondásba keveredett egymással. A Hatvan és Járása 1938. március 13-i számában megjelent hirdetmény végén ismét ott találjuk a „A honvédsírhoz kivonulás nem lesz!” formulát, és a megemlékezésről szóló későbbi tudósítás sem számolt be a sírhelynél történő koszorúzásról, de az 1938. március 20-i Hatvani Újságban a következőket olvashatjuk: „A közönség a 48-as síremlék megkoszorúzására kivonult a honvédsírhoz és kegyelettel áldozott a 48-as hősök soha le nem tűnő emlékének.” Rejtély, hogy mi lehet az ellentmondás hátterében. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy újabb egy év elteltével, 1939-ben visszaáll a „normális”, vagyis az 1937-es állapot és egyik újság sem számol be a sírhelynél történő megemlékezésről.

5. Érvek az exhumálás/áthelyezés ellen

1.) Minden maradt a helyén: a képviselőtestületi határozat világosan meghatározta az objektum egyes részeinek új helyszíneit, azonban minden maradt a régiben, vagyis a kerítés nem került ki a temetőbe, az obeliszk pedig nem költözött a Kossuth térre.

2.) Adathiány a sajtóban: többször átlapoztam a két helyi hetilap, illetve a hatvani illetőségű Vig Vilmos által szerkesztett, éppen ezért Hatvannal bő terjedelemben foglalkozó Hevesvármegye című újságot, de az áthelyezés gyakorlati megvalósítására egyetlen utalást sem találtam. Érdemes megemlíteni, hogy I. világháború során a hatvani vöröskeresztes kórházban elhunyt olasz és török katonák 1934. júliusban illetve 1937. áprilisban történt exhumálásáról és elszállításáról mindkét hatvani lap részletesen tudósítást közölt. Okkal feltételezhető, hogy 1849-ben elesett magyar huszárok hamvainak exhumálása és sírhely áthelyezése kiemelt jelentőséggel bírt volna a lokális sajtó számára. Nehezen képzelhető el, hogy erről az eseményről a hatvani lapok „elfelejtettek” volna beszámolni.

3.) Zárszámadás, költségvetés: a várható költségek érintették a község háztartását, pénzügyi forrásként nem véletlenül lett konkrétan megjelölve a marhalevél kiállításából származó jövedelem. Rendelkezésünkre állnak a korabeli községi zárszámadások és költségvetések, amelyek a bevételi oldalon tartalmazzák az említett marhalevél-jövedelmet, de a kiadási rész egyik tételnél sem találunk utalást a honvédsír áthelyezésével kapcsolatos költségre, pedig ennek elvileg szerepelnie kellene benne.

4.) Doktay Gyula és kortársai hagyatéka: a harmincas évek második felében már több olyan helytörténeti érdeklődéssel bíró személy jelen volt Hatvanban, akik a II. világháború után is Hatvanban éltek, mint például Doktay Gyula, aki Révász Hatvanból történő távozása után átvette a hatvani múzeum vezetését. Bő terjedelmű hagyatékában szintén nem találunk utalást a sír áthelyezésével kapcsolatban, amely igencsak furcsa egy olyan hatvani lokálpatrióta esetében, akinek nagyapja szintén harcolt a szabadságharcban.

5.) A „sírhely” megnevezés érvényben maradt: apróságnak tűnhet, de talán fontos, hogy a korabeli sajtó továbbra is sírhelyként említi a területet (lásd pl. a hirdetmények). Nehezen érthető, hogy egy felszámolt temetkezési helyet, ahol exhumálás történt miért nevezték volna továbbra is ezen a néven?

6. Összegzés

   A fentiek alapján úgy gondolom, hogy a jogerős községi határozat ellenére ismeretlen ok miatt a sírhely áthelyezésére nem került sor. A miértre a választ a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján nem lehet megadni, kénytelenek vagyunk ismét találgatásba bocsátkozni. Létezhet egy végtelenül egyszerű opció: másra kellett költeni a pénzt. Az 1929-1933-as gazdasági válság utáni államháztartási megszorítások miatt a községi önkormányzatok többsége igen rossz anyagi körülmények között működött hazánkban, és ez alól Hatvan sem volt kivétel. Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy az aktuális zárszámadás szerint Hatvan pozitív mérleggel zárta az 1937-es évet, így a 250 pengős kiadás gond nélkül belefért volna a költségvetésbe. „Szélsőséges” opció: történt kísérlet az áthelyezésre, de az exhumálási eljárás során nem találtak emberi maradványokat, ezért a felszíni sírjel elköltöztetését sem tartották már fontosnak. Ez így alapból meredek, illetve kizártnak tartom, hogy a sajtó illetve a közvélemény elől a sikertelenség tényét el lehetett volna titkolni (illetve miért tették volna az illetékesek). A sajtóban, a későbbi memoárokban, illetve a hatvani emlékezetben a honvéd-sírhely feltárására valamilyen apró nyomnak utalnia kellene, de eddig nem sikerült egy ilyenre sem bukkannunk.

       Elképzelhető, hogy valami miatt esetleg elhalasztották az áthelyezést, amelynek kivitelezése a későbbiek során más községi teendők miatt a háttérbe szorult. Két fontos tényezőt érdemes megemlíteni:

1.) Révász Józsefet 1939 tavaszán áthelyezték Budafokra, és nagyjából ezen időszakban Várkonyi Sándor lemondott községi főjegyzői hivataláról, és haláláig visszavonult a hatvani közélettől, így a határozat mögött álló két személy már nem volt jelen Hatvanban, tehát nyomást sem tudtak gyakorolni annak megvalósítása érdekében.

2.) 1939-1944 között minden év kora tavaszán súlyos árvíz pusztított Hatvanban, amely nemcsak cukorgyár és a sírhely környékét, hanem még a vasútállomás területét is elérte. A március 15-i eredeti ünnepi programjának visszaállításának elmaradását talán ez a körülmény is befolyásolhatta.

Legközelebb remélem, már beszámolhatok a talajradaros vizsgálat végeredményéről, illetve a leendő buszállomás földmunkálatainak tapasztalatairól. Bognár Endre főépítész úr a mai nap során elmondta, hogy a területen dolgozó valamennyi szakember előtt tisztázva lett, hogy a munkafolyamatok során előkerülhetnek emberi maradványok a földből. Ebben az esetben azonnal leáll az építkezés és megkezdődik a feltárás.

   Az első visszajelzések szerint az eredmény eddig negatív, vagyis nem találtak temetkezésre utaló nyomot. Ha a végkifejlet is ehhez hasonló lesz, akkor részletesen megvizsgáljuk, hogy milyen tényezők állhatnak a háttérben, és mivel magyarázható, hogy a források által sugallt forgatókönyvvel szemben a Radnóti tér területe mégsem rejt magában emberi hamvakat.

Nagy Nándor