Mint arról szó esett, a hatvani haditengerész, Nagy István 1917-ben néhány hetet a pólai hadikórházban töltött, és a HM Bécsi Kirendeltségének segítségével a korabeli kórlapot is megismerhettük. A kitöltött formanyomtatványon ott búvik egy apró érdekesség, amelyen könnyedén átsuhanhat(na) érdeklődő tekintetünk. A születési helynél ugyanis nem Hatvan (a-val), hanem HÁTVAN szerepelt (bizony egy hangsúlyos á-val), abban pedig biztosak lehetünk, hogy az ékezet nem elírás vagy egy kóbor tintapaca eredménye.

Vélhetően Nagy Istvántól megkérdezték születési helyét, aki oly ízesen és ellentmondást nem tűrően válaszolt a kérdésre, hogy végül nem a hivatalos "hatvani", hanem a "hátvani" formula került a papírosra. Nem elszigetelt jelenségről van szó, hiszen pár éve már említettük, hogy a helységnevek szabályozására létrehozott Országos Községi Törzskönyvbizottság által, 1901-ben kiállított ún. községi törzskönyvi lapon a település „egyéb nem hivatalos nevei” rovatban ott szerepel a Hátvan is!

A háttérben a még köztünk élő, de az utóbbi évtizedekben sajnos fokozatosan visszaszoruló markáns hatvani tájszólás állhatott. A XX. századi nagyarányú elterjedtségre bizonyíték az 1944 kora őszén az Erdélyből menekülő Erőss Alfréd katolikus teológus (jobbra) naplójegyzete, aki szeptember 20-a délelőttjén érkezett vasúttal Hatvanba. Hatalmas szerencséjére azonban nem maradt az állomáson, hanem „bestoppolt” a Kossuth téri plébánia épületéhez, így a vasútállomás ellen dél körül megkezdődő, több száz halálos áldozatot követelő légitámadást biztonságos helyen vészelte át.

A megcsökkent piacon s a városház udvarán élveztem a hatvani embereket. Először hallottam ily közvetlenül és tömegesen ezt a hatvani tájszólást, a magánhangzók sajátos á-lejtését. Amint megfigyeltem, az a és e közt sokszor elmosódik a különbség. A hatvani ember ányámról és fájámról beszél.

A helynév eredetéről, a néphagyományból, így a városi levéltárban megőrzött, de 1849. évben az orosz hadsereg által elrablott és szétdúlt száz néhány évekről szóló jegyző-könyv szerint a magyarok, mint az Alföld végének fedezetéül vár építésének szükségét elismerve, vezéri tanácskozmány alkalmával közösen megállapodtak a várat odaépíteni, ahol az a „Hátvan”, melyen fel is építetett, és innen nyerte a vár és város nevét is (…).

Mint Erőss Alfréd naplójegyzetéből is kiderült, a hatvani tájszólás erős pozícióit a XIX. század utolsó harmadában felgyorsuló bevándorlás sem ingatta meg (az 1890-es népszámlálás szerint a lakosság 40%-a nem Hatvanban született.) A környékbéli gazdasági migránsok valószínűleg ugyanazt a tájszólást beszélték, míg a távolból érkezett bevándorlók - javarészt munkások, vasutasok és tisztviselők - nagyobb része valószínűleg megtartotta a maga hárápásmentes nyelvét.