A kánikula versus felhőszakadás időszakában senkit sem szeretnék nehéz történettel fárasztani, ezért egy kis könnyű csemege érkezik az asztalra, amelyet a nyári szünet során is nyugodtan lehet fogyasztani.
1928. június 3-a reggelén ritka meglepetésben részesültek azok a hatvaniak, akiknek kezébe került a Nemzeti Újság címet viselő kormánypárti, elsősorban katolikus orientáltságú napilap, amely 12 oldalas, számos fényképpel tarkított összeállítást közölt Hatvanról. Az írás tartalma összefoglalta a település múltját és korabeli jelenét, megemlítve a több évtizedes dinamikus fejlődés egyes állomásait.
Úgy tűnik, a sajtóanyag nem hatvani megrendelésre készült, hanem a szerkesztőség figyelmét valóban „spontánul” keltette fel Hatvan négy évtizedes menetelése. A hatvani közvélemény és a helyi sajtómunkások maguk is meglepődtek, hogy egyszer csak kitüntetett helyen, egy befolyásos budapesti újság oldalain szerepel a település.
Az izgalom (…) bizony erőt vett rajtunk, akik pedig itt a szerkesztőségben elég közömbösen szoktuk venni a dolgokat. Most kizökkentünk közömbös hangulatunkból, mikor megláttuk a finom papírra nyomtatott oldalán Hatvan címerét (…). Mi ragadta meg nálunk a Nemzeti Újság figyelmét, nem tudjuk. De, hogy igen kedvesen foglalkozik Hatvannal, ennek történelmével, múltjával és embereivel, azt elvitatni nem lehet.
(Hatvan és Járása, 1928. június 10.)
A melléklet ezen a linken megtekinthető, illetve szabadon letölthető, az Országos Széchényi Könyvtár közzétételhez való hozzájárulását utólag is köszönöm. Közepes minőségük ellenére a fényképek többségét ki- majd bevágtam a bejegyzés végén található galériába, kiegészítő megjegyzéseim mellettük olvashatóak. A felvételek egy részét az érdeklődők más forrásból talán már ismerhetik.
1. A Stefánia Szövetség hatvani fiókjának alábbi épületét nem sikerült beazonosítanom az elmúlt évek során. A megoldás nyújtó kedves Olvasó a blog külön díját kaphatja az idén.
Kellemes olvasgatást és nézelődést, valamint jó pihenést kívánok a még hátralévő nyári időszakra, a fajsúlyosabb témakörök pedig érkeznek pár hét múlva.
Mint arról szó esett, a hatvani haditengerész, Nagy István 1917-ben néhány hetet a pólai hadikórházban töltött, és a HM Bécsi Kirendeltségének segítségével a korabeli kórlapot is megismerhettük. A kitöltött formanyomtatványon ott búvik egy apró érdekesség, amelyen könnyedén átsuhanhat(na) érdeklődő tekintetünk. A születési helynél ugyanis nem Hatvan (a-val), hanem HÁTVAN szerepelt (bizony egy hangsúlyos á-val), abban pedig biztosak lehetünk, hogy az ékezet nem elírás vagy egy kóbor tintapaca eredménye.
Vélhetően Nagy Istvántól megkérdezték születési helyét, aki oly ízesen és ellentmondást nem tűrően válaszolt a kérdésre, hogy végül nem a hivatalos "hatvani", hanem a "hátvani" formula került a papírosra. Nem elszigetelt jelenségről van szó, hiszen pár éve már említettük, hogy a helységnevek szabályozására létrehozott Országos Községi Törzskönyvbizottság által, 1901-ben kiállított ún. községi törzskönyvi lapon a település „egyéb nem hivatalos nevei” rovatban ott szerepel a Hátvan is!
A megcsökkent piacon s a városház udvarán élveztem a hatvani embereket. Először hallottam ily közvetlenül és tömegesen ezt a hatvani tájszólást, a magánhangzók sajátos á-lejtését. Amint megfigyeltem, az a és e közt sokszor elmosódik a különbség. A hatvani ember ányámról és fájámról beszél.
A helynév eredetéről, a néphagyományból, így a városi levéltárban megőrzött, de 1849. évben az orosz hadsereg által elrablott és szétdúlt száz néhány évekről szóló jegyző-könyv szerint a magyarok, mint az Alföld végének fedezetéül vár építésének szükségét elismerve, vezéri tanácskozmány alkalmával közösen megállapodtak a várat odaépíteni, ahol az a „Hátvan”, melyen fel is építetett, és innen nyerte a vár és város nevét is (…).
Mint Erőss Alfréd naplójegyzetéből is kiderült, a hatvani tájszólás erős pozícióit a XIX. század utolsó harmadában felgyorsuló bevándorlás sem ingatta meg (az 1890-es népszámlálás szerint a lakosság 40%-a nem Hatvanban született.) A környékbéli gazdasági migránsok valószínűleg ugyanazt a tájszólást beszélték, míg a távolból érkezett bevándorlók - javarészt munkások, vasutasok és tisztviselők - nagyobb része valószínűleg megtartotta a maga hárápásmentes nyelvét.