Hatvan története

Az I. világháború rejtett emlékhelye

2014. október 27. - Nagy Nándor
 

Az elmúlt években több esetben foglalkoztunk hatvani hadisírokkal, most az I. világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából az 1914-1918 közötti áldozatok kevésbé ismert emlékhelyére hívnám fel a figyelmet. Helyszín az óhatvani köztemető 13. parcellája, amelynek egyik sarkában, nagyjából a 6., 7. és 13. parcellák találkozásánál, egy kis dombfélén tucatnyi kis kőkeresztet találhatunk egymás hegyére-hátára pakolva (térképen itt).

I - 01.JPG

Ring Lajos kéziratából tudtam meg, hogy a temető ezen részén helyezkedett el egykoron az I. világháború Hatvanban elhunyt áldozatainak parcellája, egyéni sírjelként pedig a fent említett kis kőkeresztek szolgáltak. A sírkert különlegessége volt, hogy a magyar honvédek mellett több nemzet elhunyt katonái találtak itt végső nyugodalmat, szövetséges és szemben álló felek egyaránt. Valószínűleg ebben a parcellában készülhetett az alábbi, 1914-es datálású fénykép, amely egy elesett hatvani katona temetését örökítette meg.

1914 temetés v2.jpg 

Hatvanban a Vöröskereszt már 1914-ben több ideiglenes kórházat állított fel, amelyekben több ezer sebesültet ápoltak - nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Császárság katonáit, hanem orosz és olasz hadifoglyokat is. Török katona nem járt Hatvan földjén 1686 óta, a világháború évei során azonban igen, mivel a központi hatalmak oldalán 1914. október 29-én hadba lépett Törökország egységeket küldött a keleti frontra, a Galíciában (az Osztrák-Magyar Monarchia északkeleti tartományában) harcoló osztrák-magyar és német seregek támogatására. Ezáltal a Hatvanba érkező kórházvonatokkal török sebesültek is érkeztek.

2014-06-19-galicia v2.jpg

A világháborús parcellát 1925-ben a hatvani Petőfi cserkészcsapat hozta rendbe, talán a kőkereszteket is ekkor helyezhették el. A két világháború között a május utolsó vasárnapján megtartott Hősök napja keretében a város lakossága rendszeresen ellátogatott a sírkertbe.

HJ 1928.05.27, Hősök Napja v2.jpg

A sírhelyek egy részét a harmincas években megszüntették, mivel az olasz katonákat 1934. július végén, a török elhunytakat pedig 1937 áprilisában exhumálták és szállították haza szülőföldjükre.

   A 254 sírból álló parcellát az 1980-as évek közepén számolták fel. Mementóként alakították ki a mai is látható halmot, amelynek többszintes betonalapjába süllyesztették az akkor még jó állapotban lévő, összesen 113 kőkeresztet. Felvetődik, hogy az elhunytak hamvait összegyűjtve esetleg itt, a sírhalom alatt helyezték-e el, amelyre azonban nincs adatunk.

Az egyedi formájú sírjelek közül kiemelném az alábbi kis obeliszket, amely a lengyel nyelvű szöveg tanúsága szerint a Monarchia hadseregében szolgáló lengyel kadét (hadapród), Posswger Wiktor Possinger Wiktor (pontosításért köszönet Fekete Csabának) egykori sírhelyéhez készült, aki 1915 februárjában hunyt el Hatvanban (Zginął śmiercią bohaterską - Hősi halált halt…)

lengel sírjel.jpg

A 40. p.p. nem az életkorra, hanem a császári és királyi 40. gyalogezredre (lengyelül: pehotni polk) utal, amelyben az elhunyt szolgált. Az ezred nemcsak harcolt Galíciában, hanem ott is verbuválódott, hadkiegészítő-parancsnoksága Krakkótól keletre, Rzeszow városában székelt. Az ezred állományának 97%-a lengyel nemzetiségű katonából állt, így nem meglepő, hogy egy lengyel tiszt-várományos került Hatvanba sebesültként. Sajnos az életét nem sikerült megmenteni.

Végezetül a sírhalom több oldalról fényképezve. A sírkereszteken magyar, lengyel, orosz, szlovák, román, német neveket egyaránt találhatunk. A 30 évvel ezelőtti 113 kőkeresztnek csak egy része maradt meg, a betonalap állapota önmagáért beszél. A múló idő nyomát nem lehet nem észrevenni a magára hagyott emlékhelyen, amelynek rendbehozatala esedékes és kívánatos volna.

(A témakörrel kapcsolatos további információk Fekete Csaba cikk utáni hozzászólásában.) 

 

Nagy Nándor

 

 

A legmázlistább közúti műtárgy

 

A kicsit megcsúszott nyári szünet után visszatérünk a legutóbbi bejegyzésünkben szereplő újhatvani vasúti felüljáróhoz, amelytől 2015-ben, az új felüljáró átadása után végképp elbúcsúzunk. 100 éves történetét tekintve egyáltalán nem tűnhet túlzás az a kijelentés, miszerint a vasútvonalon átívelő műtárgyat ritka nagy szerencsefaktorral áldotta meg a sors.

 

A kivitelezés időpontja

Júliusban említettem, hogy a felüljáró megépítése már 1897 óta napirenden volt, azonban csak másfél évtizedig elnyúló, szokásos magyaros gyötrődés után kezdődött meg az építkezés, amelyre valóban igen nagy szükség volt a növekvő átmenő forgalom miatt. Ha azonban a Hatvan nagyközség versus Magyar Államvasutak mérkőzés még néhány játszmával bővült volna, akkor elképzelhető, hogy csak évek, vagy talán évtizedek múltán épült volna meg a felüljáró. Miért is?
    Idén emlékezünk meg az I. világháború kitörésének 100. évfordulójáról. A háborús állapot egyik kevésbé ismert következményeként az előkészítés alatt álló projektek kivitelezését elhalasztották, illetve a növekvő infláció és sok más egyéb ok miatt maguktól befagytak (valószínűleg nemcsak Hatvan, hanem a korabeli Magyarország más településeinek esetében is). Konkrét példaként visszautalhatunk a blog által megénekelt Hatvani Vásártér nevet viselő második helyi vasúti megállóra, amely már a menetrendben is bekerült, a településre eső költségeket pedig a hatvani képviselőtestület megszavazta. Hat nap múlva a Monarchia hadat üzent Szerbiának, a megálló pedig ment a kishatvani levesbe…
Majzik Viktor v2.jpg    Érdemes azonban megemlíteni a jóval nagyobb falatnak tekinthető hatvani közkórház ügyét. A dualizmus időszakában rohamosan fejlődő Hatvan lakossága 1910-ben már meghaladta a 12 ezer főt, a növekedési ütemet azonban a közszolgáltatások színvonala nem igazán tudta lekövetni. Az állami egészségügy általában véve is rosszabbul teljesített Heves vármegyében, hiszen mindössze három település (Eger, Gyöngyös, illetve az ekkor még a megyéhez tartozó Pásztó) rendelkezett kórházzal. Ezért 1911-ben a megyei közigazgatás, Majzik Viktor alispán (jobbra) vezetésével nagyszabású programot dolgozott ki, amely alapján öt (!) további helységben létesítettek volna a modern közegészségügyi követelményeknek megfelelő kórházat.
Hatvany-Deutsch_Sándor.jpgA megvalósítás sorrendjében első helyen szerepelt Hatvan, amelybe 100 ágyas intézményt terveztek, a költségeket Heves vármegye-Hatvan nagyközség-Magyar Állam koprodukciójában, harmadolta volna. 1912-ben báró Hatvany-Deutsch Sándor földbirtokos (balra) a település rendelkezésére bocsátotta a közegészségügyi és városrendezési szempontból egyaránt megfelelő telket, amely valahol a Szőlőhegy lábánál feküdt; a Hatvany-család a telken kívül még jelentős összeget is adott volna be a közösbe. Minden egy irányba mutatott, 1914 tavaszán elkészültek a tervek, és a kórház minden bizonnyal 2-3 éven belül meg is épült volna, de a háború felülírta a boldog békeidők progresszív elképzeléseit.
   A halasztás nem egy-két évnyi időtartamra szólt, hiszen a hatvani kórházat majdnem fél évszázaddal (!) később, 1961-ben nyitották meg az „államosított” Hatvany-kastélyban, a mai kórházat magába foglaló új épületet pedig 1967-ben adták át. A felüljáró építését azonban szerencsére már 1912-ben megkezdték, 1913-ra már nagyjából el is készült, de a forgalomnak csak 1914. július 14-én adták át.

 

1944. szeptember 20.

1914 után egy újabb tragikus évszám, illetve évforduló következik, 1944. A vasútállomás és a rendező pályaudvar elleni amerikai légitámadás (szeptember 20.) során a felüljáró nem szerepelt a célpontok között, azonban Újhatvan környező utcáiban számos célt tévesztett bomba pusztított, így nem csekély szerencse kellett ahhoz, hogy a felüljárót ne érje találat, amely jelentős kárt, vagy akár teljes pusztulást is okozhatott volna.

   Közvetlenül a bombázás utáni készült légi felvételen jól látható, hogy a piros nyíllal jelölt felüljáró környékén megszámlálhatatlan bombatölcsér helyezkedett el.

légi felvétel.jpg

A károk felmérésekor készült helyszínrajzon fekete nyilakkal jelölték a bombákat. A bombázást szintén túlélte a mai buszpályaudvar helyén egykoron működő cukorgyári munkáskaszinó, amely mellett a 49. számú vasúti őrház telitalálatot kapott. A vázlat alapján derül ki, hogy a felüljáróra szintén esett egy bomba, azonban az újhatvani lehajtó rézsűje „felfogta” a bombát, amely nem robbant fel, vagy csak szimpla műszaki hiba történt. Hál’ Istennek, tegyük hozzá, hiszen ellenkező esetben a lehajtó biztosan a levegőbe repült volna…

Vasút_1944_v3_1.jpg

 

 

1944. november 25.

Az újabb túlélő gyakorlathoz mindössze két hónapot kellett várni. Egy hetes ostrom után a szovjet hadsereg csaknem teljesen bekerítette Hatvant, már csak a Heréd felé vezető út volt szabad, ezért a német hadvezetés november 24-én este úgy döntött, hogy másnap hajnalban kiüríti a települést. A német csapatok búcsúzóul a városban található élelmiszer-készleteket, az ipari üzemek felszereléseit, és a kastély mozdítható részeit magukkal hurcolták, a szeptember 20-i bombázás után frissen újjáépített vasútvonalakat pedig a képen látható speciális eszközzel, ún. sínfarkassal használhatatlanná tették (a fénykép nem Hatvanban készült, forrás: ritkanlathatotortenelem.blog.hu).

1944. Német sinfarkas (vasúti pálya pusztító) munkában Olaszországban..jpg

November 25-én hajnalban megsemmisítették a belvárosi postahivatal távírda- és telefonközpontjának műszaki berendezését, és elektromos gyújtószerkezettel felrobbantották a felüljárótól 500 méterre fekvő közúti Zagyva-hidat. Hasonló sors várt volna főhősünkre is, amelyet a német 23. páncéloshadosztály utászai már alá is aknáztak, azonban az ügyködést kifigyelte Pálhidy Mihály állomásfőnök és Szűcs József vasutas, akik a németek távozta után villámgyorsan eltávolították a robbanótölteteket. A német utászok hiába próbálták működésbe hozni a detonátort, a felüljáró egyben maradt. Visszatérni már nem volt idejük…

Nagy Nándor

 

 

100 éves az újhatvani vasúti felüljáró

 

Amikor múlt év őszén a 2014-es kötelező blog-témákról filozofáltam, azonnal éremszerző helyre került az újhatvani vasúti felüljáró, amely hosszúra nyúlt élettartama során három számjegyű, kerek születésnapot ünnepel az idén. Pár héttel később derült ki, hogy ez a gyertya lesz az utolsó, mivel időközben döntés született Hatvan legrégebbi közúti műtárgyának lebontásáról, és az utód-felüljáró megépítéséről. A folyamat jelenleg is tart, de a régi felüljáró még funkcionál, így jelen időben köszönthetjük fel az ünnepeltet, amelyet tehát a sajtóban megjelent hírekkel ellentétben nem a század elején, nem 1906-ban, hanem éppen 100 éve és egy hete, 1914. július 14-én adtak át a forgalomnak.

felül google most.JPG...még eredeti állapotában - google, 2013

 

 Előzmények

A jelenlegi viszonyoktól eltérően, a Budapest-Hatvan országút számunkra releváns – az újhatvani általános iskola és az óhatvani postaépület közötti - szakasza az 1912 előtti cirka 300 év során más vonalon, mintegy 80-90 méterre délebbre húzódott. Amennyiben az újhatvani Rákóczi úton haladva nem kanyarodunk rá a vasúti felüljáróra, hanem tovább haladunk a vasúti síneken át egyenes irányban Óhatvan felé, akkor megkapjuk a régi országút korabeli nyomvonalát, amely az ex-cukorgyári területen, a Zagyván, majd a DISZI alaprajzán keresztül érkezett meg a régi városrészbe. Ennek megfelelően az 1912 előtti Zagyva-híd, illetve a cukorgyár üzemhatára szintén jóval délebbre volt megtalálható.

régiúj.JPG

Mindkét oldalon sorompóval ellátott átkelő kezdetben gond nélkül funkcionált, az 1890-es évtizedben az áthaladó szerelvények számának növekedése miatt azonban egyre gyakrabban, és egyre hosszabb időre zárult le a sorompó. Autómobil-forgalom szereplő hiányában még nem volt, de a helyi érdekű közlekedést a régi Hatvan és a vasúti síneken túli, a korábbi elszigetelt vasúti kolóniából magát önálló városrésszé kinövő Újhatvan között egyre nehézkesebbé vált…

… legalábbis Hatvan nagyközség elöljárósága szerint, amely 1897-ben (!) fordult először beadvánnyal Heves vármegyei a törvényhatóság Közigazgatási Bizottságához, hogy az említett indoklás nyomán kötelezze a MÁV-ot egy alul- vagy felüljáró megépítésére. A község saját adatai szerint előfordult, hogy a sűrű vonatközlekedés miatt a sorompó 10-15 percig is fenntartotta a forgalmat, ráadásul a rövid zöld jelzés miatt az átkelőknek igencsak igyekezniük kellett, hogy átérjenek a másik oldalra.
   Az első hivatalos helyszíni szemlére 1898. március 8-án került sor. Hamar tisztázódott, hogy a magas talajvíz miatt aluljáró nem jöhet szóba, a vita tárgyát azonban nem a megvalósítás módja képezte. A MÁV megbízottja ugyanis túlzottnak nevezte a község által mért adatokat, és saját megfigyelésük alapján jóval kisebb várakozási időről számolt be. Summa summárum: a MÁV-nak esze ágában sem volt megépíteni a közúti műtárgyat, hiszen minden költség őt terhelte volna.
   A Közig. Biz. azonban inkább a hatvani és a kirendelt egri szakközegeknek hitt, ezért 1898. március 14-én kelt határozatában felszólította a MÁV Igazgatóságát, hogy egy éven belül készítsen új átjárót. A folyamat hamar megakadt, mivel a MÁV sikeres fellebbezése nyomán a kereskedelemügyi miniszter a határozatot feloldotta.

    A hatvani elöljáróság nem adta fel, és 1903-ban újabb kérelmet adott be a megyéhez, de hivatali terítékre ténylegesen csak 1907 folyamán került az ügy. Hangsúlyosabban játszották ki az újhatvani kártyát: a kérvény szerint az ekkor már 1500 lakossal rendelkező városrészt a vasútvonal teljesen elzárja az anyaközségtől, a vasút pedig nem akaszthatja meg a település fejlődését.

csépány.JPGAz 1907. március 7-i ismételt helyszíni szemlén a hivatali személyek mellett erődemonstrációként megjelent a Csépány Géza (balra), a térség parlamenti képviselője, valamint megyebizottsági tag minőségében Odray Coelestin hatvani prépost-plébános is. Az újabb forgalomszámlálás eredménye: egy nap hatvan alkalommal kellett lezárni az átjárót átlagosan 3,6 percnyi időtartamra – a leghosszabb esetben 12 percre – vagyis naponta 3 és fél órára állt meg a forgalom a sínpárok mentén. A megyei törvényhatóság megismételte 1898. évi határozatát, amelyet a MÁV menetrendszerű fellebbezése követett. A korábbi indokok mellett végre napvilágra került az egyik legfajsúlyosabb ok: hasonló forgalmú útátjáróból számos működött az országban, így a hatvani felüljáró megépítésével „veszedelmes precedens alkottatnék”, amelynek nyomán a vasútnak számtalan felüljáró-építést kellett volna finanszíroznia.
   A MÁV-vezérek azonban érezték, hogy közel a vég, mivel számukra negatív döntés esetén legalább annyit kértek, hogy a megépítés idejét egy évről három évre emeljék.

 

Tervezés

1908-ban már elkészültek az első tervek, vagyis a fellebbezést valószínűleg elbukta a MÁV. A felüljáró kérdése időközben összekapcsolódott az új Zagyva-híd megépítésének szükségességével. A régi, még faszerkezetes híd elbontása szintén évek óta napirenden szerepelt, így logikusnak tűnt, hogy a két műtárgy felhúzását és a kapcsolódó területrendezést egy projekt füstje alatt érdemes elintézni.

Két alternatíva jött számításba:
1. A pályaáthidalás kialakítására az eredeti a pályaszembeni útátjáró helyén kerül sor. Az óhatvani lejtő éppen a cukorgyár előtt érte volna el az eredeti szintet. Az új Zagyva-híd a régi helyén épült volna újjá.
2. A felüljáró és az országút „eltolása” északi irányba, körülbelül a mai helyére, ahol ingatlanok nem zavarják az építkezést, illetve vica versa. Ez esetben az új Zagyva-híd szintén északabbra épült volna fel.

    Mint tudjuk a 2. alternatíva került megvalósításra, amelynek hátterében ott találjuk a hatvani cukorgyár, pontosabban a tulajdonos Hatvany-család masszív lobbi-tevékenységét. Ugyanis az egyre növekvő országúti forgalom már a közvetlen szomszéd gyártelepnek is gondot jelentett, elsősorban a fokozódó zaj- és porártalom miatt, ezért érdekükben állt az országút arrébb pakolása, hiszen ezáltal a gyár mentesülhetett az említett problémáktól.

régi országút a cgy előtt.JPG

A hatvani cukorgyár egykori bejárata, a kerítés mentén haladt a régi Bp-Hatvan országút

A Hatvanyak felajánlották, hogy az építkezéshez szükséges földterületet a Zagyva partján, illetve a Zagyva és a vasút között, valamint a szükséges salakot és homokot díjmentesen az államkincstár rendelkezésére bocsátják. Már a 2. alternatíva megvalósításának szellemében tartották meg az 1910. február 5-i helyszíni szemlét. A hatvani képviselőtestület „csak” annyit kért, hogy a két műtárgy építése egy időben kezdődjön el, és lehetőleg még 1910-ben fejeződjön be. Az illuzórikus menetrend természetes más ütemben valósult meg.

 

Építkezés

A munkálatok 1911-ben kezdődtek meg, első körben az új Zagyva-hidat és az új országút-szakaszt húzták fel. A félidei állásról tökéletes képet kapunk az alábbi, 1912. augusztus 21-én készült helyszínrajz alapján.

1912.JPG

Megjegyzések:
- Az új Zagyva-híd sem helyszín, sem matéria tekintetében nem azonos a jelenlegivel, amelyet 1969-ben adtak át. Részletek itt.
- A girbegurba vasúti hozzájáró út nagyjából a mai körforgalom után tért le az országútról. A felüljáró 1914. évi átadásáig ideiglenes országútként is funkcionált. A vasúthoz vezető jelenlegi útszakaszt – még körforgalom nélkül – 1956-ban alakították ki.

 

Átadás

Az építkezési folyamat 1912 után már a vasúti felüljáróra koncentrált. Sajnos vonatkozó fotográfia egyelőre nem került elő az archívumokból, illetve nem ismerjük a tervező/kivitelező mérnök, illetve vállalat személyét sem.

   A helyi újságcikkek alapján úgy tűnik, hogy a felüljáró 1914 tavaszára készült el, és a gyalogos-forgalmat már ekkor engedélyezték, a járműmozgást azonban még nem. Kivételek természetesen mindig akadnak. 1914. május 24-én indult útjára a Kárpáti Túraút nevet viselő, 2400 km össztávú országúti autóverseny, a Királyi Magyar Autómobil Club szervezésében. Az első versenyző az említett napon, hajnali 5 órakor startolt Budapestről, majd következtek a többiek 1-1 perces indítási közökkel. A MÁV aznap reggel átmenetileg megnyitotta a vasúti felüljárót, hogy a versenyzők akadály nélkül száguldhassanak át Hatvanon.

2014-06-12 17.38.54 v2.jpg

(Ha már Laurin és Klement, akkor ez nem maradhat ki!)

A felüljáró hivatalos átadására 1914. július 14-én került sor, e naptól már a járművek is birtokba vehették Hatvan első felüljáróját.

Cenci_1914.07.19. 1..jpg

A régi rámpát lezárták, s Hatvan közönsége ezután kénytelen volt az új úton közlekedni. A vágányokon megtiltottak bárminemű átjárást, aki a tilalmat nem respektálta, pénzbüntetést kapott. Ne gondoljuk azonban, hogy felhőtlen öröm költözött a hatvaniak szívébe, hiszen a két városrész lakói erős kritikával illették az új közlekedési útvonalat. Az óhatvaniak a régi egyenes helyett kiépített, szlalom-pályának is beillő kacskaringós vasúti hozzájáró út miatt zsörtölődtek, az újhatvaniak pedig a megszüntetett sorompós átkelőhely visszaállítását követelték (!), hogy ne kelljen a felüljáró felé kerülniük… Kérésük nem talált meghallgatásra.

P.S.: A 100 éves felüljáró egyúttal a múlt század legmázlistább hatvani műtárgyának tekinthető, hogy miért, legközelebb kiderül.

Nagy Nándor

 

 

süti beállítások módosítása