Bő egy héttel november 2-a után röviden megemlékezünk a város egykori sírkertjéről, amelyről a fiatalabb korosztályok talán nem is hallottak még. A hatvani temetők történetével több neves kutató foglalkozott korábban, így – némi kiegészítésekkel ellátva – tömören összegezzük Doktay Gyula és Ring Lajos kéziratos, illetve Kovács János és Horváth László nyomtatásban megjelent munkáit (utóbbi a neten is olvasható, itt).
Az Öregtemetőnek vagy Kálvária-temetőnek is nevezett temetkezési helyet a török kiűzését követő újratelepedés nyomán, 1710. október 22-én nyitották meg, Zima György hatvani plébános örök nyugalomba történő helyezésével. A lakosok többsége ekkor még a várost háromnegyed-félkörívben átölelő várárkon belül élte újkori mindennapjait, így a kor szokásainak megfelelően a köztemetőnek a belterületen kívül kerestek helyet, a mai Batthyány utca-Honvéd utca-Tabán utca által határolt térségben.
Az I. katonai felmérés (1784) térképén láthatjuk, hogy a választás nem volt véletlen, mivel a jelenlegi sík terület helyén egy dombocska feküdt, amely a temetőnél nagyobb kiterjedéssel bírt (mai Honvéd u./Dózsa tér/Horváth M. u./Ratkó Kálmán u.). A temető környékén alig álltak házak, még utcák sem voltak kialakítva, a Tabán utat se keressük; az infrastruktúrát a déli irányba tartó földút jelentette.

A temető korábban nem ismert részét a szokásos véletlennek köszönhetően fedezték fel 1960 tavaszán. A mai Honvéd utcai vízvezeték lefektetésekor hatalmas tömegsírra bukkantak, amelynek eredetét Doktay Gyula az 1739. évi pestisjárvánnyal hozta összefüggésbe. A korabeli Hatvan lakosságának csaknem fele, 562 lakos esett a járvány áldozatául. Doktay feltevésének helyességét bizonyítja, hogy a pestistől való megszabadulás emlékére készült Szent Sebestyén-szobrot eredetileg itt állíthatták fel 1740-ben, majd innen költözött át 1846-ban a főtér Plébánia melletti részére, illetve 1971-ben a belvárosi római katolikus templom baloldalára. A XIX. század első felében, a mai Honvéd utca kiépítése során gyakorlatilag ráépítettek az elfeledett tömegsírra, az emlékmű áttelepítése valószínűleg ezért vált szükségessé.
A 2. kat. felmérés térképén (1853) már működött a Tabán út, a temető északi kiterjedése egészen odáig kiterjedt.
Tovább terjeszkedésre azonban nem volt lehetőség, ezért 1829-ben új temetkezési helyet nyitottak meg, mégpedig a jelenleg is működő óhatvani/belvárosi temetőt, a Hort/Gyöngyös felé kivezető főút és a Temető út által határolt területen. A régi temető bezárásának időpontja vitatott: Doktay Gyula szerint az utolsó temetkezésre 1829. március 20-án került sor, Horváth László adatai szerint azonban az 1890-es évekig használatban maradt. Utóbbi feltevést igazolhatja a Santa Rossa Angelo olasz kőfaragó által készített Kálvária-szoborcsoport, amelyet a régi temetőben állítottak fel 1862-ben; nem valószínű, hogy egy évtizedek óta lezárt temetőbe jelölték volna ki a műalkotás helyét.
1853-1884 között némi változás történt, mivel a temető Tabán út felé eső részét felszámolták, a területen pedig házhelyeket alakítottak ki.
A régi temető és az óhatvani rkat. templom közötti szakaszt később Szent Mihály utcának keresztelték el. A névadót a magyar néphagyományban a temetők és a temetés védőszentjeként tisztelték. Az összefüggés egyértelmű, érdekesség azonban, hogy a várárok 1910 körüli befedéséig a Szent Mihály-Tabán út találkozásánál nem állt híd, vagyis a halottas menetnek kerülnie kellett északi vagy déli irányba.
A XIX. század végén tehát a temető véglegesen használaton kívülre került, a Kálvária azonban még évtizedekig a dombon maradt. Mai helyére, az új temető első parcelláit kettészelő út végére 1935-ben került. Doktay Gyula által megőrzött felvételen még eredeti helyén látható, valamikor az 1930-as évek elején.

A belterület által fokozatosan befogadott régi temető eredeti funkciójától eltávolodva, a hatvani gyerekek egyik kedvenc játszóhelyéül vált. Emellett a hatvani lakosok előszeretettel vételeztek némi homokot innen építkezésekhez, amely során a csontok mellett értékesnek vélt tárgyi emlékek is előkerültek. Ring Lajos által lejegyzett urbán-legenda szerint 1938-ban két játszadozó gyermek egy vaskazettát talált, de a frissített tulajdonjogon összevesztek. Épp arra járt egy rendőr, aki a két gyermeket a talált tárggyal együtt bevitte a hatvani rendőrség vezetőjéhez, Révász Józsefhez, aki a rendvédelem mellett szabadidős helytörténészként is tevékenykedett. A vonatkozó jogszabályok előkeresése helyett mindenkit a láda tartalma izgatott, amelyet azonban csak Madler János lakatos-mester tudott kinyitni. Három rekeszben mintegy 300 darab ún. piculát (régi osztrák 10 krajcáros ezüst váltópénz) találtak. Révász nagyon megörült a váratlan felfedezésnek, és egy-egy pénzérmét adott a gyerekeknek. (A picula az 1892 előtt ezüst 10 krajcáros váltópénz tréfás beceneve volt, amely az olasz spicciola szóból származik.)
A régi temető felszámolása 1945 után kezdődött meg. A dombocskát segélymunka keretében a közeli Sárgödör feltöltésére kezdték elhordani (utóbbit még csónakozásra is használták a régi időkben.) A cukorgyár felszereléséből keskeny-vágányú, ún. kutyavasutat telepítettek az Öregtemető és a Sárgödör közé, ezen keresztül szállították a homokot. A Hatvan-belterületi térképek közül utoljára az 1948-as változaton láthatjuk a régi temetőt. Délre az említett Sárgödör, északnyugatra a néhány évtized erejéig Hámán Katóvá átkeresztelt Szent Mihály utca.
A domb maradékát az új vasúti állomás építésekor hordták el 1954-1955 folyamán.
A régi temetőben az 1930-as évek során készült remek fényképet Kovács János bocsátotta rendelkezésemre.
A jó minőségű fénykép első pillantásra nem látható részletét nem hagyjuk veszni, hanem markáns nagyítás után máris feltűnik egy kétfogatos (fekete+fehér paci) szekér, rajta három hatvani lakos; középen valószínűleg egy hölgy tekint éppen reánk. A temető művelésre alkalmas részét a hatvani plébános anno kiadta árendába, talán éppen a bérlők tartanak haza a munkából.
Végezetül jöjjön szokásos összefoglaló térképünk. (Az átláthatóság kedvéért tegyük ki inkább teljes képernyőre a jobb felső sarokba található négyzetféle segítségével.)
Nagy Nándor
Irodalom:
- Kovács János István: A hatvani prépostság története. Hatvan, 2008.