Idén emlékezünk meg Hatvan XX. századi történetének egyik legjelentősebb személyiségének, Pálhidy Mihály (1899-1986) halálának 25. évfordulójáról, amelynek kapcsán a nevét viselő egyesület kisebb ünnepséget tart szeptember 18-án, a hatvani vasútállomáson. Régóta tervezem már egy rövid élettörténeti összeállítás közlését, most azonban valóban itt az alkalom.
A történeti kutatások során igyekszem minél inkább háttérbe szorítani az emocionális összetevőket, Pálhidy Mihály személye és élete mellett azonban nem lehet úgy elmenni, hogy valamiképpen ne érintse meg az embert, mert – hiába keresnék jobb szavakat – elképesztő és hihetetlen az, amit átélt, és amit letett az asztalra Hatvan szomorú fordulatokban gazdag története során. Leánya, Pálhidy Éva találóan fogalmazott: „Az élet néha produkál olyan helyzeteket és eseményeket, amelyekről azt hihetnénk, hogy csak az írói fantáziában léteznek.” Az idézet egyáltalán nem túloz, hiszen Pálhidy Mihály személyének és Hatvan történetének kapcsolódási pontjai leginkább regénybe, vagy filmforgatókönyvbe illenének s nem egy kisvárosi MÁV-tiszt családi legendáriumába.
Azt gondolhatnánk, Pálhidy Mihály talán hősnek született, de véleményem szerint egyáltalán nem volt az, hanem „csak” egy becsületes, dolgos hatvani vasutas, aki számára a keresztény tanítás és a hazaszeretet nem melldöngetős, külsőségekben kimerülő üres frázisokat jelentett, hanem olyan szilárd értékrendet, amelyhez egész életében, minden körülmények között ragaszkodott. Nem ő kereste a kihívásokat, hanem őt találta meg a történelem, méghozzá számtalan alkalommal, ekkor azonban nem húzódott vissza, nem nézett félre, hanem tette azt, amit lelkiismerete diktált, s megmutatta kortársai és az utókor számára, hogy hazánk vészterhes esztendőit hogyan lehetett felelős pozícióban tisztességgel, becsülettel végigélni. Pálhidy Mihály nemcsak példakép lehet, hanem egyúttal olyan vonatkoztatási pont, amelyre támaszkodva könnyebben eligazodhatunk hazánk múlt századi, gyakran kibogozhatatlannak tűnő történelmében.
A blogos írások terjedelme korlátozott, ezért a páratlan élettörténetet ezredrészre zsugorítva, tömör formában prezentálom, egy-egy jelentősebb sorsfordulóra fókuszálva.
Előzmények
Pálhidy Mihály Dombóváron született, 1899. október 8-án hatgyermekes vasutas családban. Az elemi iskolát Kaposváron, a középiskolát Pécsen végezte, ahol osztálytársa volt többek között a későbbi író, Kodolányi János. Tanulmányai befejezése után tisztviselőként dolgozott, majd 1927-ben a Magyar Államvasutak (MÁV) szolgálatába lépett. Első állomáshelye Kisterenye volt, majd a hatvani vasútállomásra helyezték át, ahol 1932. szeptember 1-én kezdte meg munkáját.
Fokozatosan haladt előre a hivatali ranglétrán: oktatótiszt, élelmezési főnök, később pedig főintézőként az állomás egyik helyettes vezetője lett. A harmincas évek közepén bekapcsolódott a helyi társadalmi életbe, 1936-ban az újhatvani plébániát vezető ferences atyákkal karöltve megalapította az Újhatvani Katolikus Kört, amelynek első elnökévé választották. Az egyesületet és saját személyét egyaránt távol kívánta tartani a politikától, a megváltozott körülmények miatt azonban később kénytelen volt "semleges" álláspontját feladni.
1939. május
Bel- és külpolitikai tényezők hatására a hazai közvélemény jelentős része 1938-1939 folyamán fokozatosan a szélsőjobb irányába tolódott: a monstre kormánypártban háttérbe szorultak a korábbi évek konzervatív-liberális tagjai, emellett a szélsőjobboldali pártok látványosan növelték népszerűségüket. 1939 pünkösdjére új országgyűlési választást írtak ki. A nyilaskeresztes előretörés szele a hatvani választókerületben is érezhető volt, a korábbi három választást sikerrel abszolváló Szinyei Merse Jenő kormánypárti képviselő pozíciója megrendülni látszott. A Nyilaskeresztes Párt vezetősége ráadásul a párt egyik frontemberét, Fiala Ferenc budapesti újságírót indította hatvani képviselőjelöltként, akit helyi vonatkozású cikkei révén jól ismertek Hatvan térségében. Úgy tűnt, Fialát semmi sem állítja meg, egyes pesti lapok a választás előtt pár nappal már biztos győztesként könyvelték el. A növekvő veszélyt többek között érzékelte a hatvani vasutas-társadalom körében ekkor már rendkívüli népszerűséggel bíró Pálhidy Mihály, aki egész életére jellemző tisztánlátása és helyzetértékelése nyomán felismerte, hogy a szélsőjobboldali eszmék által jelentősen megfertőzött településen minden nyilasellenes erőnek össze kell fognia. Pálhidy egyik vezetője lett e spontán hatvani „egységfront”-nak, amelynek a hagyományos jobboldali kormánypárti szavazóbázis éppúgy részét képezte, mint az ipari munkásság baloldalhoz hű, egyre vékonyodó rétege.
Pálhidy részt vállalt a választási kampányban és tevékenységét végül siker koronázta, mivel az újhatvani vasutasok túlnyomó többsége a kormánypártra szavazott, hozzájárulva a mérsékelt politikai nézeteket valló Szinyei Merse győzelméhez a választókerületben. Fiala Ferenc a nem várt választási vereséget nehezen dolgozta fel: a választás után két nyilas ügyvéd társaságában felkereste a hatvani vasútállomás épületét, ahol Selymesy Sándor állomásfőnök jelenlétében fenyegető hangon kérte számon Pálhidy Mihálytól a kampány során tanúsított magatartását.
(Szinyei Merse Jenő kultuszminiszteri kinevezéséről 1942-es filmhíradó itt!)
1940
Pálhidy hamar felismerte, hogy a náci Németország és szövetségesei nem nyerhetik meg az általuk kirobbantott háborút, Magyarország esetleges hadba lépése pedig újabb nemzeti katasztrófához vezethet. Hatvanban bizalmas kapcsolatot alakított ki a hasonló nézeteket valló Fülöp (kóla) István községi bíróval és Tóth Jánossal, a szociáldemokraták hatvani vezetőjével. Az Újhatvani Katolikus Kör rendezvényein több esetben tartott Németországot és a náci rendszert bíráló előadást.
Nem elégedett meg a helyi szervezkedéssel, hanem egykori iskolatársa, Kodolányi János révén felvette a kapcsolatot az országos politikában jól ismert, kisgazdapárti Bajcsy-Zsilinszky Endrével, az ellenállási mozgalom későbbi mártírjával. A konspiráció során Pálhidyt többek között röpirat készítésére és terjesztésére kérték fel. Későbbi visszaemlékezései szerint társaival a mellékelt röpiratból 250-300 darabot „kézbesítettek”; aláírásként saját vezetéknevének fordított változata szerepelt (nagyításhoz katt!).Magyar Testvér!Ha nem eszmélsz fel és nem igyekszel megakadályozni azt a munkát, mely hangzatos jelszavakkal akarja megszerezni az uralmat, pusztulásba fogja dönteni a magyar szellemi és anyagi értékeit. A magyar ellenállási front minden sejtje azon legyen, hogy ezen előre látott gyászos napokat a ma-gyar nép elkerülje. Ezért figyelmeztetlek Testvér! Gondolkozzál és cselekedjél, hogy minden demokratikus szellemű magyar zászlónk alá tömörüljön. Legyen bátorságod a színvallásra és ha látod a döntő órák közelségét, lépj sorompóba, mert távolmaradásoddal elárulod halálos narkózisából majd életre ébredő demokratikus Magyarországot. Ne gondolkozzál, hanem időben cselekedjél! Ezzel tanúbizonyságát adod annak, hogy új demokratikus élet sarjadásával a magad jövőjének és nemzeted jövendőjének becsületes harcosa vagy.Ydihláp 1940 – Nemzeti Ellenállási Front
1941
Jugoszlávia megszállása után a Délvidék egy részét ismét Magyarországhoz csatolták. Pálhidyt a visszatért Szabadkára helyezték át fél éves időtartamra (1941. április 13.-október 1.). Nemcsak magyar, hanem szerb beosztottak munkáját is felügyelnie kellett, a kollegiális kapcsolatokban azonban nem tett különbséget nemzetiségi hovatartozás alapján.
„Olyan szeretettel bánt velünk, magyarokkal és a szerb alkalmazottakkal is, hogy mindenkinek úgy tűnt, mintha az apja lett volna. Mindenki szerette. Egy volt szerb alkalmazott [később] még itt, Hatvanban is felkereste. Mindenkivel jól bánt és mindenkit édes fiamnak szólított.”
1943
Az 1940-es évek elején, az antiszemita adminisztratív intézkedések keretében a nem vallási jellegű egyesületekből igyekeztek kizárni a zsidó tagokat. A kivételek közé tartozott a helyi társadalmi élet meghatározó eleme, a Hatvani Kaszinó, amelynek elnöke, Faludi Ferenc gimnáziumi igazgató és Pálhidy Mihályt magába foglaló tisztikara folyamatosan ellenszegült a megyei törvényhatóság ez irányú felhívásának. A kényes ügy odáig fajult, hogy Hedry Lőrinc főispán személyesen volt kénytelen Hatvanba utazni „rendet tenni”, a rendelkezésre álló források szerint azonban sikertelenül.
1944. március
Március 19-én hazánkat megszállták a német csapatok, az ország vezetésével a kormányzó egy szélsőjobboldali koalíciós kabinetet bízott meg. Bár a kormányból éppen a Szálasi-féle Nyilaskeresztes Párt maradt ki, tagjai azonban országszerte aktivizálták magukat.
Pálhidy Mihályt ezekben a napokban kereste fel az egyik hatvani tanár – titkos nyilas párttagként –, hogy segítsen a vasutas pártszervezet létrehozásában. Pálhidy – visszautalva az 1939. évi választás eseménysorára –, jelezte, hogy kérésével a lehető legrosszabb helyen kopogtatott. Az illető öt évvel korábban még nem tartózkodott Hatvanban, ezért nem volt tudomása a történtekről… A pártaktivista tanár a továbbiakban nem erőltette a szervezést, vagyis Pálhidy másodszorra is útját állta az újhatvani nyilas terjeszkedésnek.
1944. június
A hatvani járás zsidóságát június elején, a város belterületén kialakított gettóból a cukorgyári fabarakkokba telepítették át, amelyek néhány száz méterre feküdtek a hatvani vasútállomástól. A felügyeletet a hatvani rendészeti szervektől a Zöldi Márton vezette csendőregység vette át. (Zöldi a délvidéki „hideg napok” néven elhíresült tömegvérengzésben betöltött szerepe miatt korábban Németországba szökött, ahonnan az ország német megszállása után SS századosként tért vissza.)
A gettósítás nem érintette a munkaszolgálatra bevonult zsidó férfiakat, akik a megfelelő iratok birtokában szabadon közlekedhettek az országban. Zöldi és csendőrei rendszeresen ellenőrizték a hatvani állomásra befutó vonatokat, és ha azokon munkaszolgálatost találtak, az iratok felmutatása ellenére, azonnal áttoloncolták őket a cukorgyári gyűjtőtáborba. Pálhidy és vasutas munkatársai sajátos módon jártak túl Zöldiék eszén: történt például, hogy a Szolnok felől érkező szerelvényt nem állították meg a peron azon részén, ahol a csendőrök várták a szerelvényt, hanem csak több száz méterrel távolabb. Közben az egyik vasutas felugrott a vonatra, és figyelmeztette a munkaszolgálatosokat, akiket villámgyorsan átirányítottak a Budapest felé tartó vonatra. Mire a csendőrök odaértek, a „helycsere” már megtörtént, Pálhidyék pedig elindították a pesti vonatot.
1944. szeptember 20.
A hatvani vasútállomáson délben elhangzott a légiriadó jelzése, az állomásfőnök azonban cselekvés helyett kerékpárra ült és sietve eltávozott; a kiürítési munkálatok vezetését Pálhidy Mihály vette át. A hatvani vasútállomás területén, ahol ekkor körülbelül 2000 ember tartózkodott, több óvóhely volt található, Pálhidy mégis úgy vélte, ezek nem nyújtanak megfelelő védelmet, ezért minden erejével azon volt, hogy minél több vasúti szerelvényt, minél több utassal az állomástól távoli, külső vágányaira irányítson, a lehető legmesszebb az állomástól. Az utolsó bent maradt szerelvényhez két étkezőkocsit csatoltatott, és a peronon tartózkodó utasokat fennhangon kérlelte beszállásra, egy részük azonban inkább az óvóhelyet választotta.
A bombatámadás során a vasútállomás csaknem teljes egészében megsemmisült, az állomás melletti három zsúfolt óvóhelyből kettő telitalálatot kapott, a bent tartózkodó személyek közül mindenki meghalt. A kihúzott szerelvényeket nem érte támadás; későbbi becslések szerint Pálhidy és munkatársai mintegy 1200 ember életét mentették meg. Az utolsó másodpercig intézkedő hatvani MÁV-tiszteket az egyik bomba az állomás épületében érte el őket. Turay János és Szűcs János holttestét, valamint a súlyosan megsérült Pálhidy Mihályt órákkal később emelték ki az épület romjai alól. Pálhidyt először a hatvani légókórházba, majd a budapesti MÁV-kórházba szállították gyógykezelésre.1944. november
A stratégiai fontosságú vasútvonalat néhány hét alatt helyreállították, a hatvani állomásépület helyére pedig ideiglenes barakképületeket emeltek. November elején a szovjet front elérte a szomszédos megyék területét, sőt 12-13-án újabb – ezúttal szovjet – légitámadás érte a hatvani vasút környékét. Az események hatására a hatvani vasútállomás főnöke ismét az egyeztetés nélküli menekülés mellett döntött. A vezető nélkül maradt több száz hatvani vasutas egyetlen kiutat látott a szorult helyzetből: telefonon felhívták a még kórházban fekvő Pálhidy Mihályt és kérték, mielőbb térjen vissza Hatvanba.
Pálhidy állapota távolról sem volt gyógyultnak tekinthető, ezért orvosai csak saját felelősségére engedték ki a kórházból. Pálhidy Gödöllőig még eljutott HÉV-vel, a továbbiakban azonban gyalogszerrel volt kénytelen folytatni útját (bekötött fejjel és bottal!), majd Aszódon keresztül végül épségben érkezett meg Hatvanba. Nyolc napos ostrom után, a szovjet hadsereg csaknem teljesen bekerítette Hatvant, már csak a Heréd felé vezető út volt szabad. A német hadvezetés ezért november 24-én este úgy döntött, hogy másnap hajnalban kiüríti Hatvant. A német csapatok búcsúzóul minden mozdíthatót, – amit lehetett, és amennyit idejük engedett – magukkal hurcoltak, az újjáépített vasútvonalakat használhatatlanná tették. November 25-én hajnalban elektromos gyújtószerkezettel felrobbantották a közúti Zagyva-hidat és megsemmisítették a postahivatal távírda- és telefonközpontjának műszaki berendezését. Hasonló sors várt volna a vasútvonal felett átívelő, ma is funkcionáló közúti hídra, amelynek felrobbantását azonban Pálhidy Mihály és Szűcs József megakadályozta. A már elhelyezett robbanótölteteket idejében sikerült eltávolítaniuk, így a német utászok hiába próbálták működésbe hozni a detonátort. Visszatérni már nem volt idejük…
A német csapatok távozása megkönnyebbülést, a kiszámíthatatlan tényezőt jelentő szovjet hadsereg bevonulása pedig szorongást hozott Hatvan lakossága számára. A szovjet hadvezetés számára legfontosabb a vasúti közlekedés újraindítása volt. Az ostrom befejezését követő napon, november 26-án a szovjet parancsnok magához rendelte Pálhidy Mihályt, akit rangidős MÁV-tisztként megbízott a vasútállomás vezetésével, és parancsba adta, hogy a helyben maradt vasutasokkal haladéktalan kezdje meg a helyreállítási munkálatokat. Az angolszász és szovjet bombatámadások, valamint a német egységek tervszerű rombolása következtében egyetlen épület, vágány, vasúti berendezés sem maradt épen. Pálhidy szűk határidőt kapott a helyreállításhoz, ráadásul a munkát azonnal el kellett kezdeni, miközben a német tüzérség folyamatosan lőtte a várost, amely a vasutasok közül halálos áldozatot is követelt. A hatvani vasutasok munkája a szovjet tisztek elismerését is kivívta, Pálhidyt külön okiratban részesítették dicséretben, amelyet a szovjet parancsnokok nem sűrűn osztogattak annak idején. Pálhidy kiharcolta, hogy munkájukért cserébe a vasutasok és családjaik rendszeres ellátást kaptak, garantálták személyi biztonságukat, ezáltal a város ezen része többé-kevésbé mentesült a szovjet katonák által elkövetett atrocitásoktól.
1945. május 12.
Pálhidy a visszatérő állomásfőnöknek márciusban átadta az állomás vezetését, de továbbra is Hatvanban teljesített szolgálatot. Május 12-én a szovjet politikai rendőrség hatvani szekciója váratlanul letartóztatta. A feljelentés egyik kezdeményezője az egy évvel korábban Pálhidynél járt titkos nyilas hatvani tanár volt, aki ekkor már a Magyar Kommunista Párt egyik vezetője volt. Múltjáról kizárólag Pálhidy tudott, valószínűleg ez a tény állhatott a letartóztatás valódi hátterében. Néhány pofon után a szovjet politikai rendőrség fővárosi központjába, majd a magyar politikai rendőrség hírhedt Andrássy út 60. szám alatti székházába került. Hamarosan diftériát állapítottak meg nála, ezért gyógykezelésre a Szent László Kórházba szállították. Szerencséjére egyik közeli rokona épp ott praktizált főorvosként, aki lábadozását minél hosszabb időtartamra igyekezett elnyújtani, hiszen a kórházban Pálhidy biztonságba érezte magát.
A feltárt levéltári iratok egyértelműen bizonyítják, hogy a feljelentéseknek semmi alapja nem volt, a koncepciós eljárás célja egyértelműen Pálhidy lejáratása volt. (A "művelet"-ben szerepet vállalt a beosztottait kétszer is magára hagyó hatvani állomásfőnök is, aki Pálhidy ellen vallott.) Az internálás után, 1945 végén a hatvani rendőrkapitányság politikai osztálya rendőri felügyelet alá helyezte, bár többek között a köztisztviselők 1945 előtti politikai múltját vizsgáló Hatvani Igazoló Bizottság is Pálhidy mellett állt ki. Meghurcolása másfél évig húzódott el, rendőrhatósági felügyeletét csak 1947 januárjában szüntették meg.
1956. október-november
1946 után, okulva a korábbi évek tapasztalataiból Pálhidy jobbnak látta visszavonulni a közélettől. Tíz év telt… 1956. október 23-án Budapesten kitört a forradalom, amelyről természetesen a hatvaniak is tudomást szereztek, azonban konkrét megmozdulás csak pár nappal később, október 28-án történt. Ezen a napon népgyűlést tartottak a hatvani városháza előtti téren. Megalakult a Hatvani Nemzeti Bizottmány, elnökéül Pálhidy Mihályt választották meg, aki ezután a városháza erkélyéről beszédet intézett az összegyűlt hatvaniakhoz. Másnap utasította Németi Gyula rendőrkapitányt, hogy a kommunista pártfunkcionáriusoktól és az ÁVH tagjaitól gyűjtsék be a fegyvereket. Pálhidy józan, megfontolt cselekedeteinek eredményeként Hatvanban – a fővárosi eseményekkel ellentétben – nem történtek incidensek, a városban a forradalom teljes időszaka alatt rend és nyugalom honolt. Budapestről külön fegyveres csoport érkezett, akik a korábbi pártvezetők, államvédelmisek és besúgók neveit tartalmazó listát kérték, Pálhidy azonban határozottan kijelentette, hogy a törvényi szabályozásnak megfelelően, kizárólag ügyészségi utasításra hajlandó cselekedni, idegen személyek felszólítására nem.
November 4-én Pálhidy a rádióból értesült, hogy kelet irányából megkezdődött a szovjet intervenció. Egyértelmű volt számára, hogy a kialakult helyzetben nincs értelme az ellenállásnak, ezért a lakosság megóvása érdekében, a városba este 8 órakor bevonuló szovjet csapatokkal igyekezett tisztességes keretek között együttműködni.
Pálhidy 56-os tevékenységén nem sikerült fogást találni, azonban 1957 szeptemberében mégis letartóztatták és vizsgálati fogság alá helyezték Egerben. A megyei bíróság vádiratában a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétellel vádolta, azonban a tárgyaláson számtalan tanú állt ki Pálhidy mellett, így végül mentesült a büntetés terhe alól.
Epilógus helyett: valamikor a '60-as évek közepén
Ismét Pálhidy Évát idézzük:
A karácsony előtti napokban édesapa Budapestről utazott haza Hatvanba. Beszállt egy I. osztályú fülkébe. Útitársa egy középkorú, hallgatag férfi volt. Hatvanhoz közeledve azonban szemlátomást izgatott beszélgetésbe kezdett és érdeklődött Hatvan állomása felől. Édesapa mindenre kimerítően válaszolt. A beszélgetés során kiderült, hogy az útitárs egy magyar származású amerikai állampolgár volt, aki mint amerikai hadipilóta részt vett Hatvan bombázásában. Nagy volt a meglepetése és döbbenete, amikor kiderült, kivel utazik együtt. Megható módon kért bocsánatot.(Pálhidy Mihály emlékkönyv, 80. oldal)
Pálhidy Mihály 87 éves korában, 1986. július 17-én hunyt el Hatvanban, feleségével együtt az újhatvani temetőben helyezték örök nyugalomra. Emlékét a vasútállomáson emléktábla őrzi, sajnos közterület egyelőre nem viseli nevét, reméljük, a közeli jövőben e tekintetben változás történik.
* * *
Pálhidy Mihály életének egyes korszakaival több feldolgozás foglalkozott, amelyek közül elsősorban a következőket ajánlanám:Kovács János István-Soós Ádám: Elfelejtett évtizedek – Pálhidy Mihály emlékkönyv. Hatvan, 2001.
Németi Gábor: Hatvan város története. Hatvan, 2005.
Demény-Dittel Lajos: Adalékok a hatvani vasutasság történetéhez. Bp., 1999.
NN: Nyilaskeresztes pártok hatvani tevékenysége 1937-1940 között. Agria XLV, 2009. pp. 279-325
Nagy Nándor
