Hatvan története

A fekete szobor (2.)

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. július 15. - Nagy Nándor
Időközben ismét napirendre került a fekete szobor ügye: a hatvani képviselőtestület 2012. július 11-i ülésén elhangzottak szerint az önkormányzat újabb levéllel fordult az orosz nagykövetséghez, amelynek hozzájárulása szükséges a temetőbe történő áthelyezés megkezdéséhez.
 
Mi pedig ott tartottunk, hogy 1945. május 1-én, Fülöp István községi bíró és Kuricin, Hatvan szovjet parancsnokának jelenlétében átadták a fekete szobrot, amelyet az elkövetkező évtizedek során, bizonyos napokon rendszeresen megkoszorúztak:
- Április 4. A magyarországi harcok befejeződésének elvi szintű dátumát 1950-ben a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa nyilvánította állami ünneppé.
- Május 1. A munka ünnepe: inkább csak a háború utáni első években volt jellemző, később már kevésbé. Természetesen semmi köze a II. világháború eseményeihez, az ünnepnap kommunista kisajátításának egyik jellegzetes példájaként értékelhető.
- November 7. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepe, vagyis az 1917-es orosz bolsevik hatalomátvétel évfordulója. Ugyancsak 1950-ben nyilvánították állami ünnepnappá. A 35+ korosztály még emlékezhet rá, hogy miről is van szó, az ifjabbak pedig klikkeljenek ide. A háborúval szintén nem hozható összefüggésbe, de a Szovjetunió legnagyobb ünnepén illett koszorúzni a szovjet hősi emlékműveket is.
- November 25. Hatvan szovjet csapatok által történt elfoglalásának/felszabadításának napja: az 1. részben már említettük, hogy az emlékműre tévesen november 26-i dátumot véstek. 
 
A korabeli megyei lap (Népújság) évfolyamait áttekintve elmondható, hogy az emlékművet május 1. kivételével mindegyik felsorolt napon, az aktuális ünnepségek keretében megkoszorúzták, egészen 1989-ig.
 Jöjjön néhány fénykép. Bakos Pál hatvani fényképész 1949-ben több felvételt készített a város nevezetesebb pontjairól, így sorra került a fekete szobor is. A mai állapotoktól eltérően az emlékmű tetején még látható a „bronzvörös” csillag, illetve oldalán a szovjet címer. Háttérben a belvárosi mozi elbontott épülete, illetve jobboldalt, a ma is meglévő emeletes épületen a korabeli Park Szálló felirat érdemel külön figyelmet.
 
Bakos - fekete - 175.jpg
 
A Népújság 1953. augusztus 23-i számának címoldalán az emlékmű ritka nézőpontból látható, a korabeli nyomdatechnika miatt azonban a fénykép csak mérsékelt minőségű. A felvétel az említett filmszínház, korabeli nevén Vörös Csillag Mozi erkélyéről készült. A szövetkezeti város lefordítva: a hatvani illetőségű gazdák többségét sikerült beterelni a termelőszövetkezetekbe.
 
1953.08.23. Fekete-szobor v2.jpg
 
Szerencsére a fotó jobb minőségben is fennmaradt, amely nyomtatásban a Hatvan képes levelezőlapok tükrében című nr. 1. színvonalú kiadványban található meg.
 
1953_FeketeSz v2.jpg
 
A megemlékezéseken néha-néha katonai díszegységek is részt vettek, mint például a város felszabadulásának 10 évfordulóján, 1954. november 25-én. A katonák a háttérben látható postahivataltól menetelnek keleti irányban, a bíróság felé, s éppen a fekete szoborra tekintenek ki jobbra. (Őket pedig egy civilnek tűnő motorbiciklis követi.)
 
1954_11.28. Felszab 10 évfordulója v2 fénykép.jpg
 
Az ünnepségről beszámoló tudósítás érdekes mozzanata:
A hatvani dolgozókon kívül kivonultak az emlékműhöz a tízéves hatvaniak, a szabadság gyermekei, úttörő egyenruhában, zászlóval, táblával. A táblán ez állt: „Együtt születtünk a szabadsággal.” Ők is elhelyezték kis koszorújukat az emlékműnél.
A koszorúzási ünnepséget a díszszakasz elvonulása követte.
(Heves megyei) Népújság, 1954. november 28.
 A fekete szobor későbbi történetével kapcsolatban két eseményt érdemes kiemelni.
 
1956
 
Az 1956-os forradalom eseménytörténetéhez majd’ minden településen hozzátartozott a szovjet emlékművek elbontása, vagy inkább ledöntése. A hatvani fekete szobor is hasonló sors várt volna, azonban a kísérlet kudarcot vallott, ugyanis a masszív építménynek csak a legfelső részét sikerült traktorral megmozdítani, majd a kapcsolatot jelentő kötél elszakadt.
Az emlékmű helyreállítására 1957 februárjában került sor.
 
1956.jpg
 
1966
 
1966 őszén váratlan levélküldemény érkezett a Szovjetunióból a hatvani vasútállomás főnökéhez. Az orosz nyelven írt sorokat egyedül nem tudta megfejteni, ezért egyik forgalmista kollégájához fordult segítségért, aki orosz és német nyelven perfekten beszélt. Kiderült, hogy a Tarnopol környékén élő Jamkovoj Vlagyimir Dmitrievics a hatvani harcokban elesett unokaöccse, Jamkovoj A. Dmitrievics felderítő gárdaőrnagy sírját keresi.
    A háború után épségben hazakerült egyik katonatárs mondta el a Jamkovoj családnak, hogy rokonuk a hatvani vasútállomás közelében esett el, s innen szállították el holttestét a városba. Kiderült, hogy a tiszti emlékműnek készült fekete szobor nyugati oldalára vésett névsorában valóban ott található a keresett személy.
 
Jamkov.JPG
 
A további levélváltásokat már közvetlenül a forgalmista kolléga intézte, amelynek nyomán 1966. december közepén Jamkovoj Vlagyimir Dmitrievics feleségével Hatvanba utazott és megkoszorúzta a fekete szobrot, majd megismerkedett a város és környékével, ahol unokaöccse harcolt. Az eseményről természetesen a Népújság is beszámolt, amelyből megtudhatjuk, hogy a vendéget üdvözölte a városi pártbizottság is, és Kepes Lajos párttitkár az emlékmű fémből készült makettjével (!) ajándékozta meg a vendéget.
(Néhány nappal ezelőtt sikerült megtudnom, hogy Jamkovoj-család hálából meghívta magához a segítőkész hatvani vasutas családját.)
 
 
Az utolsó koszorúk
 
Az elkövetkező bő húsz év során minden ment a régi forgatókönyv szerint, vagyis rendszeres koszorúzás április 4-én, november 7-én és november 25-én. Érdekesség, hogy a nyolcvanas években utóbbi naphoz kötődő ünnepség keretében adták át a Hatvan városért kitüntetést és oklevelet.
  Az 1989-es rendszerváltozás eseménydús folyamata során november 7-ét törölték a nemzeti ünnepek sorából. Napvilágra kerültek a szovjet hadsereg II. világháborús jelenlétének évtizedekig elhallgatott árnyoldalai, amelynek nyomán április 4-e is hasonló sorsra jutott; egyenes következményként Hatvan vonatkozásában november 25-e is háttérbe szorult.
A sajtóanyagok alapján az utolsó hivatalos koszorúzások az alábbi időpontokban történtek:
  • 1988. november 25.
  • 1989. április 4.
  • 1989. november 7. – ez tekinthető egyúttal a „végső” időpontnak is.
 
Wachtel_szob.JPG1990 után évek során az emlékműről lekerült a vörös csillag és a szovjet címer: hogy pontosan mikor, egyelőre nem sikerült megtudnom, azonban Wachtel 1992-es fényképén előbbi még igen, utóbbi már nem látható. Azóta jelentős változás nem történt, a fekete szobor türelmesen vár további sorsára.
    Ennyi lett volna az emlékmű rövid kronologikus története, legközelebb pedig visszatérünk az egyik alapvető kérdéshez: a talapzat alá valóban temettek-e el a harcokban elesett katonákat. A „szokásos” pro és kontra érvek jönnek majd, megjósolhatatlan eredővel.
 
A bejegyzés végén ismételten ajánlom Hatvani Márk és Bacsa Tibor által jegyzett Hatvan képes levelezőlapok tükrében című kiadványt, amelyből több adatot, illetve fényképet kölcsönöztem.
 
Nagy Nándor

 

Szólj hozzá!
1989 1966 1956 szovjet emlékmű fekete szobor

A fekete szobor (1.)

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. június 20. - Nagy Nándor
 Kaptam némi – jogos – szemrehányást a régi buszmegálló elmaradt befejező, 3. fejezete miatt. Igazság az, hogy bizonyos adatokat sehogy sem sikerült eddig beszereznem, de a nyár folyamán mindenképpen előállok a farbával, tartok, ahol tartok. Addig is egy másik izgalmas műtárgy múltjával szeretném megismertetni az érdeklődőket, szintén több részes sorozat keretében.
     A Kossuth tér déli féltekéjéről ugyanis nemcsak a régi buszállomás, hanem közvetlen szomszédja, a hatvaniak által csak fekete szoborként emlegetett szovjet emlékmű elbontása is napirenden van. Az utóbbi években bizonyos időközönként felszínre került a szobor sorsa, a főtér rendezése miatt azonban úgy tűnik, egy-két éven belül valóban megtörténhet az emlékmű áthelyezése az óhatvani temetőbe.
elölnézet.jpg
 
A sajtócikkekben közölt adatokból világosan kitűnik, hogy a műtárgy genezisének körülményeiről egyáltalán nincs közmegegyezés, különböző dátumok forognak közszájon, felmerült 1944-es és az 1945-ös év is. Elsődleges kiindulópont lehetne az objektumon szereplő 1944. november 26. is, de nem véletlenül fogalmaztam feltételes módban.
 


Szovjet emlékművek, Hatvan nagyobb térképen való megjelenítése

A válaszra váró főbb kérdéseink a következőek:
- Mikor építették és adták át az emlékművet?
- Temettek-e valóban elhunyt katonákat az objektum alá?
- Ha igen, mikor estek el, és holttesteik melyik időszakban kerülhettek oda?
 
A témakör számomra is különleges jelentőséggel bír, mivel időlegesen visszatérhetek eredeti kutatási területemhez, vagyis Hatvan 1944-1945. évi eseménysorához. A rajtvonalat azonban jóval távolabb húzzuk meg, ugyanis a fekete szobor története nem 1945-ben, de még csak nem is 1944-ben vette kezdetét, hanem bő két évtizeddel korábban, amikor még elképzelhetetlen tűnt, hogy egyszer szovjet katona lép Magyarország földjére.
 
 
Medence a város főterén
 
A múlt század eleji Hatvan két nagy gonddal küzdött: száraz időben az iszonyatos mennyiségű por, esős időben pedig édestestvére, a sár borzolta a lokális kedélyeket (korabeli újságok szerint a felvidéki Sáros vármegyében sem volt akkora dagonya, mint Hatvanban). Utóbbi a helyi közlekedést, előbbi a közegészségügyet tette próbára, így nem meglepő, hogy Hatvanban már az 1930-ban tüdőbeteg-gondozó létesítettek.
Várkonyi Sándor.jpgA szállópor elleni küzdelem egyik hatásos fegyverneme a közterületek rendszeres öntözése, amely azonban állandó vízellátást igényel. Az I. világháború utáni Hatvan legendás községi főjegyzője, Várkonyi Sándor, számos innovatív ötlet gazdájaként egy cementből készült medence létrehozását kezdeményezte 1922-ben, s mint említettük, nem strandolási, hanem az öntözési és a tűzoltási teendők megkönnyítése érdekében.
A múlt év folyamán a Kossuth parkban létesített medencéről sokan máig sem tudják, milyen fontos szerepe lesz e medencének poros utcáink öntözésénél és a tűzoltásnál. Két olyan nagy jelentőségű ügy, melyért érdemes volt a medenceépítés költségeit áldozni. Utcáink pora oly elviselhetetlen már most tavasz kezdetén, hogy ennek eltüntetése minden áldozattal felér. Állandó víztartály ez a medence, mely tűzesetnél fog felette üdvös intézménynek bizonyulni. De maga a park üdesége is kívánatossá tette e medence létesítését, mert szép parkunk bokrai és növényzete szárazság idején könnyű szerrel öntözhetőek e medencéből.
(Hatvani Hírlap, 1923. április 1.)
A medence funkcióját azonban nem gondolták tovább, így pár év alatt egyre „cikibb” lett és a község vezetését több bírálat érte miatta. Hatvan múltját és jelenét figyelemmel kísérő Doktay Gyula így írt 1929-ben:
Igen kellemes és jó hatást kelt a városház előtti piactér a kis és nagy, néhai Zaleski Imre volt főszolgabíránk által létesített park, aminek viszont nem válik díszére a középen álló medence, amely ettől eltekintve célját sem szolgálja.
(Hatvan és Járása, 1929. április 4.)
medence.jpgAz 1930-as években állítólag aranyhalak is kerültek a medencébe rövid időre, akik valószínűleg nem sokáig élvezték a főtér vendégszeretetét. Egyes legendák szerint szökőkúttá alakították át, erre azonban nincs konkrét adatunk. Sajnos eleddig egyetlen fényképfelvétel sem került elő a medencéről, annyi bizonyos azonban, hogy állaga folyamatoson romlott. [Frissítés, 2012.08.20.: már a bejegyzés írásakor megjelent nyomtatásban egy kevésbé jó minőségű felvétel, méghozzá a blogban többször említett képeslapos könyv 44. oldalán. Köszönöm Bacsa Tibinek, hogy a fényképet rendelkezésemre bocsátotta.]
 
A hivataláról 1939-ben lemondott Várkonyi Sándort a korabeli hatvani szélsőjobboldal most nem részletezett speciális okok miatt nemigen kedvelte, ezért a Hatvannal külön cikkben foglalkozó fővárosi nyilas lap, a Magyarság Útja a medence-kártyát is kijátszotta:
A tér közepén egy cementmedence szürkéllik, sodronykerítés rajta. A hatvaniak keserédes szájízzel mutogatják ezt az „aranyhalas” medencét. Ezelőtt húsz évvel a nemrég nyugdíjazott Várkonyi Sándor készítette. Ma poshadt, zöldes vizet tartalmaz.
(Magyarság Útja, 1941. május 23.)
Továbblépés előtt pár soros kitérő.
 
* * *
Pár soros kitérő:
az 1960-as évek elején már öntözőkocsikkal próbálták a porproblémát orvosolni, a modern megoldás azonban bizonyos mellékhatásokkal járt együtt.
Már megszoktuk, hogy az utcákat portalanító autó nemcsak az utat, de a járókelőket is olykor lelocsolja - ebben a kánikulában nem is lenne baj, ha mindenki fürdőruhában járná a várost, az azonban már kellemetlen, ha egy nem éppen tiszta vízsugár telibe találja a csinos ruhákba öltözött nőket, vagy épp a hivatalukba, munkahelyükre igyekvő férfiakat.
Így aztán sokszor hallani: inkább maradjon poros az úttest! A mozi előcsarnokában ördögautónak titulálták az öntözőkocsit, az állomáson Hatvan átkának. Egyszóval: sok a jogos panasz!
(Népújság, 1960. augusztus 31.)
* * *
 
Kitérő vége, vissza a fekete szoborhoz, 1944 következik.
 
 
Az emlékmű felépítése
 
A Vörös Hadsereg 1944. november 17-én érte el az ún. Karola I-állás Hatvant déli irányban elkerülő vonalát. Több napig tartó súlyos harcok után, november 24-én már csak az Újhatvanból Heréd felé vezető Bercsényi út volt szabad, ezért a német hadvezetés a visszavonulás mellett döntött, és másnap, november 25-én hajnalban a német 23. páncéloshadosztály északnyugati irányban elhagyta Hatvant. A visszavonulást kisebb német utóvéd-egységek fedezték, akik a Hort és a csányi útelágazás felől előrenyomuló szovjet csapatokkal a mai Lengyel-piac (Vásártér) és az izraelita temető térségében vették fel a harcot. Az utóvédek hamarosan követték társaikat Heréd felé, majd a Horváth Mihály úton megkezdődött a szovjet csapatok bevonulása. A német katonák ekkor már a város túlsó végén jártak, ezért a belvárosban, a Kossuth tér környékén harci esemény nem történt.
     A kimerítő harcok után a szovjet haderő pihenőt kapott Sztálintól, és az újabb offenzíva csak 1944. december 5-én indult meg Kartal és Hatvan északi határának körzetéből.
 
Wachtel_szob.JPGA szovjet csapatok által elfoglalt területen 1945 első hónapjaiban emlékmű-építési kampány kezdődött, amelyből Heves vármegye és Hatvan sem maradt ki. A fekete szobor építéséről nem akármilyen forrás maradt ránk, ugyanis a műveletben résztvevő egyik szovjet műszaki tiszt, Joseph H. Wachtel 1993-ban megjelent visszaemlékezéseiben részletesen beszámolt az eseményről, sőt 1992-es magyarországi tartózkodása során, Hatvanban is ellátogatott (mellékelt fénykép is ekkor készült). A helytörténeti irodalomban megjelent adatokkal ellentétben, az emlékművet azonban nem Wachtel tervezte, „mindössze” a kivitelezési munkában vállalt szerepet. Wachtel egy 20-25 építészből és mérnökemberből álló speciális szovjet műszaki egységhez tartozott, amely elsősorban utak és hidak építésével, helyreállításával foglalkozott.
  A hatvani emlékműre megépítésére vonatkozó parancsot 1945 januárjában kapták meg. Az egység minden tagja külön feladatkörért felelt, Wachtel a nyersanyag- és munkaeszköz beszerzés felelőse volt.
  A projekt két szálon futott: Hatvanban az előkészítő munkálatok zajlottak, közben a fővárosban a megfelelő alapanyagokat és mesterembereket próbálták megtalálni. Utóbbi egyáltalán nem volt könnyű, ugyanis a fővárosi harcok befejeződése (február 13.) ellenére a kőfaragók és építőipari szakmunkások nem szívesen hagyták el Budapestet. mivel túl sok rossz tapasztalatot szereztek a megszálló német és szovjet katonákkal kapcsolatban. A szovjet hadvezetés ráadásul a málenkij robotként közismert folyamat során, hadifogoly-létszám kiegészítése és/vagy munkaerő-igény miatt gyakran évekre szovjet területre száműzte a foglyul ejtett magyar civileket. Wachtel azonban személyesen garantálta, hogy bántódás nélkül visszatérhetnek otthonunkba, emellett a magyar szakemberek családjait rendszeresen ellátta élelemmel, amely abban az időszakban minden kincsnél többet ért. A fővárosban két műhelyt állítottak fel, ahol a szobor alkotóelemeit, a gránittömböket vágták, illetve alakították a megfelelő méretre.
    A szobor helyét más településekhez hasonlóan a város főterén jelölték ki, mégpedig éppen az egykori medencénél. Több visszaemlékező elmondása, illetve évtizedes hatvani legenda szerint nem esetleges döntés született: a medencében korábban ugyanis elesett katonákat temettek el, majd földhalommal fedték el nyughelyüket. (Az alapvető fontosságú kérdéssel önálló bejegyzésben foglalkozunk majd, most az építkezés folyamatára koncentrálunk.)
  A hatvani részleg feladatát a medencét körülölelő alap kiásása és a talapzat létrehozása képezte. A megfelelő munkáslétszám kiállításáért a helyi közigazgatás, konkrétan Murai László szolgabíró, a hatvani járás ideiglenes vezetője volt a felelős. A toborzás megkezdésével kapcsolatos Murai aláírásával ellátott körrendelet, amely a hatvani járás községi elöljáróságait utasította munkaerő kiállítására.
Értesítem, hogy a szovjet haderő moszkvai parancsnoksága Hatvanban két katonai emlékművet létesít. Az emlékművek tervei készen vannak, azok építését azonnal meg kell kezdeni és a legsürgősebben be kell fejezni. Mivel Hatvan egész lakossága állandóan igénybe van véve különböző katonai munkálatokhoz, ez a feladat elvégzése hatvani mérnökök és műszaki tisztviselők vezetésével a járás községeire hárul. Felhívom ezért, hogy folyó évi [1945.] február 16-án reggel 8 órára saját községében 25 munkaképes férfit és 10 igát állítson elő.
     Ezen időpontban a hatvani orosz járási katonai parancsnokság őrsége az előállított igákat, illetőleg munkásokat átveszik és Hatvanba kísérik. A munkások kötelesek magukkal lapátot, csákányt és összesen öt talicskát hozni, ezenkívül a biztonság kedvéért 3 napi élelmet. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a moszkvai bizottság nagy súlyt helyez az emlékművek gyors elkészítésére, melynek minden egyéb munkálatot meg kell előznie. A munkások 2 Pengő órabért és élelmet kapnak. Lehetőleg gondoskodni fogok a munkások elhelyezéséről is. A munkásokat és az igákat névjegyzék mellett kell átadni. Az elöljáróságot az orosz katonai parancsnokság előtt is felelőssé teszem ezen rendelet maradéktalan végrehajtásáért.
Hatvan, 1945. február 15.
(Forrás: Heves Megyei Levéltár XXI-13.)
 
Megjegyzések:
1. Az irat két, azaz kettő katonai emlékművet említett. Nem tévedésről van szó, pár bekezdés múlva kiderül, miért.
2. A hatvani polgári lakosságot a szovjet bevonulás után közmunkára kötelezték. A férfiakat főként építkezéseknél, és más nehéz fizikai munka esetén vették igénybe, a nőket pedig a belvárosban létrehozott szovjet hadikórház-komplexumban alkalmazták, konyhai-, takarító és más segédmunkára. A közmunka alól csak a közigazgatási tisztviselők, a vasutasok és az egyházi személyek kaptak felmentést. A szoborépítés munkálataira azonban már nem maradt ember, ezért a környező településekről kellett munkáskezet „kölcsönözni”.
3. Két pengő alatt valószínűleg a szovjet parancsnokság által fedezet nélkül nyomott ún. hadipengőt értette.
2 hadipengő.jpg
 
 
Az emlékmű átadása
 
A fekete szoborral kapcsolatos munkálatok egészen április végéig elhúzódtak. Átadásának dátumát a munka ünnepéhez igazították (1945. május 1.), ezen a napon avatták fel többek között Szolnok, illetve a főváros három szovjet emlékművét is (1-2-3).
   Az eseményről primer forrás áll rendelkezésünkre, mivel a magyar és orosz nyelvű átadási jegyzőkönyv fennmaradt. Az iratot szovjet részről Kuricin gárdakapitány, Hatvan városparancsnoka és Mihacsov mérnök-őrnagy, a 07204. számú katonai egység vezetője szignálta, valószínűleg ehhez tartozott Wachtel is. Fülöp.jpgHatvan részéről Fülöp István községi főbíró (a fényképen) írta alá a jegyzőkönyvet. (Ínyenceknek: főbíróval kizárólag a községek rendelkeztek, a városok élén polgármester állt. A képviselő-testület 1945. április 22-i ülésén mondta ki Hatvan nagyközség megyei várossá alakulását, a határozat ekkor azonban még nem nyerte a miniszteri jóváhagyást, ez okozza a képzavart.)
Az alábbiakban eredeti és begépelt változatban közölt jegyzőkönyv ismét két szovjet emlékművet említ, mivel a Kossuth téri fekete szobor mellett átadtak egy másik, a köznyelv által fehér szoborként emlegetett szovjet emlékművet is, ez azonban nem azonos a Kossuth tér városháza felőli oldalán 1959-ben felavatott, azóta szintén elbontott 1919-es emlékművel, amelyet a hatvani köznyelv szintén fehér szoborként ismert évtizedeken át.
     A két 1945-ös objektum között nemcsak a színvilág jelentett különbséget: a fekete szobor a tisztek, a fehér pedig mint „testvéri síremlék” valószínűleg a közkatonák részére készült. (A szovjet fehér szoborral szintén önálló bejegyzés keretében foglalkozunk majd.)
jkv 1945 v2.jpg
Május 2. – 1945
Jegyzőkönyv
Alulírottak a 07204. számú katonai egység képviselője Mihacsov mérnök őrnagy egyik részről és Hatvan város képviselője vagyis Hatvan város főbírája, Fülöp István polgár a másik részről, valamint Hatvan város katonai parancsnok gárdakapitány Kurucin elvtárs jelenlétében vagyis részvételével lefektetjük a következő jegyzőkönyvet:
     A 07204. számú katonai egység képviselője Mihacsov mérnök őrnagy átadta és mindentől megőrzésére és megóvására bízta az emlékműveket és a pártokat, amihez a 07204. számú katonai egység készített a 2-ik Ukrán Front katonai tanácsának parancsára. Az elesett katonák és tisztek részére a Vörös Hadsereg soraiból Hatvan város eleste alkalmából. És Hatvan város bírója átvette, Fülöp István bíró polgár.
     1. A „Testvéri síremlék” emlékmű fehér és színes márványból van készítve. Az emlékmű tetején egy „Maxim” típusú gépfegyver van elhelyezve. Az emlékmű körül elterülő parkban fel van szerelve a villany, az emlékmű körül van parkírozva [értsd: parkosítva] és vaskerítéssel körülkerítve.
     2. A tiszti emlékmű színes csiszolt gránitból készült. Az emlékmű tetején egy ötágú bronzcsillag áll, a 2 oldalon fel van erősítve 2 bronz koszorú, a Szovjetunió címere és 2 bronz embléma, sarló és kalapács. A park az emlékműveknél fel van szerelve villanyvilágítással, a park be van ültetve virággal, fűvel.
Tényleges jegyzőkönyv áll 4 példányból, orosz és magyar nyelven.
Átadta a 07204. számú katonai egység kiküldöttje: Mihacsov mérnök-őrnagy [sk. aláírás]
Átvette város bírója: Fülöp István [sk. aláírás]
Részt vett az átadásnál Hatvan város katonai parancsnoka: Kuricin gárdakapitány [sk. aláírás]
 A Wachtel-memoárban található egy, az átadási ünnepségen készült fénykép is. Az emlékmű talapzatán balra Kuricin szovjet városparancsnok, mellette Fülöp István községi bíró áll.
fénykép a könyvből.JPG
 
 
Dátum-kavar
 
A fekete szobrot tehát nem 1944. november végén, hanem 1945. május 1-én avatták fel. Az emlékművön olvasható 1944. november 26-i dátum Hatvan elfoglalására utal, azonban a nap nem stimmel, hiszen bizonyosan tudjuk, hogy a szovjet csapatok november 25-én vonultak be a településre. dátum_v1.jpg
 
Érdekes adalék, hogy a Szovjet Sajtó Iroda hivatalos haditudósítása szintén november 26-át említi, a +1 napos eltérés oka egyelőre nem tisztázott. Bár a német csapatok már kora reggel elhagyták a várost, azonban a szovjet csapatok csak délben keltek át a Zagyván és a nap végén érték el Újhatvan nyugati határát. Elképzelhető, hogy a Hatvan teljes elfoglalásáról szóló jelentés csak ezután futott be a más időzónába tartozó moszkvai főhadiszállásra – ezt az „elmélet”-et azonban ne vegye senki készpénznek, csak okoskodtam egy kicsit…
     Végül pár szó az obeliszk északi oldalán látható feliratról, amelynek magyar fordítása a következő: Örök dicsőség a Szovjetunió és Magyarország szabadságáért és függetlenségéért vívott harcban elesett hősöknek.
 
emlekmu_002.jpg
 
A felvésett szövegen jól látszik, hogy az „és Magyarország” (и Венгрии) másik gránitlapra került és mintha kicsit elütne a mondat többi részétől. Joseph Wachtel visszaemlékezéséből megtudhatjuk, hogy miért: felesége, a magyarul is beszélő Gabriella ugyanis jelezte a szovjet parancsnoknak, hogy inkorrekt lenne, ha Magyarországot – így közvetve az emlékművet felépítő magyar embereket – nem említenék meg a szövegben.
Folyt. köv.
 
Nagy Nándor
1 komment
szovjet emlékmű 1944 1945 várkonyi sándor fülöp istván fekete szobor

Nagy királyok egy kisvárosban

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. május 24. - Nagy Nándor
 
Szokásos marketing-ízű címsorunk bizonyos esetekben fordítva is működhetett, hiszen jártak errefelé kevésbé „nagy” (értsd: jelentős) uralkodók, Hatvan pedig bizonyos időszakban (XV. század) egyáltalán nem volt kis település, ha másért nem, korabeli elnevezése miatt.
    A koronás fők és más híres személyek tartózkodási helyeit összegző tudományág a politikatörténet sajátos műfaját képezi. Az itinerárium – leírni sem egyszerű, pláne kiejteni – eredetileg az ókori és a középkori utazók, kereskedők, zarándokok által összeállított útikalauz-jellegű leírásra vonatkozott és csak később nyerte el manapság is használt jelentését: olyan kutatói segédlet tehát, amely egy nevezetes történelmi személy útvonalát és állomásainak pontos helyét és dátumát rögzíti (1).
   Jelen korunkra vetítve mindez nem jelentene kihívást, hiszen a hagyományos és e-sajtó alapján könnyen be lehet azonosítani, ki merre jár éppen, sőt a bulvárlapok segítségével akár még többet is megtudhatunk. A korábbi évszázadokat, főként a középkort vizsgálva azonban már jóval magasabbra kerül a léc, hiszen hiteles itinerárium szinte kizárólag a vizsgált személy által szignált oklevelek alapján állítható össze.
   A vonatkozó szakirodalom jelentősen bővült az utóbbi években (lásd a jegyzetekben), amelyből kimazsoláztam a Hatvanra vonatkozó adatokat, a végén némi adalékkal kiegészítve. A témakört elsőként Demény-Dittel Lajos helytörténész érintette 1993-ban megjelent szakcikkében (2).
 
 
Hatvan ötcsillagos közlekedés-földrajzi elhelyezkedése miatt nagy valószínűséggel minden olyan uralkodónk rögzítette lábnyomát a Zagyva partján, aki a Dunától keletre vette az irányt, hiszen a Pestről érkező hadiút, a mai 3-as út előzménye ekkoriban is keresztülhaladt Hatvanon, majd ágazott el Szolnok/Pásztó/Eger/Miskolc és a lengyel határ irányába. Így például 1241 áprilisában, a tragikus muhi csata színhelyére igyekvő IV. Béla az utolsó olyan utazók közé tartozhatott, akik még látták a tatárok által pár nappal később elpusztított kora középkori Hatvant.
   Ragaszkodva azonban az itinerárium szabályaihoz, csak azokról a dátumokról számolunk be, amelyekről adekvát írásos forrással rendelkezünk.
 
IV. (Kun) László (1272-1290)
Az első uralkodó, akinek hatvani tartózkodásáról tudunk IV. (Kun) László, utolsó előtti Árpád-házi királyunk. 1282. március 2-án állított ki itt oklevelet örökösödési ügyben (3).
 
I. (Nagy) Lajos (1342-1382)
Lajost 1370-ben lengyel királlyá is megválasztották, így a perszonálunió követelményeinek eleget téve rendszeresen ingázott Visegrád/Buda illetve a lengyel királyi székhely, Krakkó között. Sebestyén Béla, a hazai itinerárium-kutatás egyik meghatározó alakja kötetében három dátumot említ Hatvannal kapcsolatban:
I._(Nagy)_Lajos.jpg1376. augusztus 18. Az adat mellé hivatkozást nem közölt a szerző. Annyi bizonyos, hogy szeptember elején már Lengyelország felé tartott a király, tehát a hatvani megállóval elvileg valóban számolni lehet.
1376. december 15. Szintén hivatkozás nélküli dátum. Lajos Visegrádról indult, a végcél pedig Diósgyőr volt, ahol a két ünnep közötti időszakot töltötte. A diósgyőri vár szintén a Lengyelország felé vezető út mentén feküdt, amelynek a királyi család gyakori vendége volt annak idején.
1378. április 29. Ez a dátum már biztosnak tűnik. Lajos Budáról érkezett, majd másnap Visegrádra indult. Hatvani tartózkodása során két oklevelet állított ki (4).
 
Mária (1382-1387)
Mária.jpgNagy Lajos fiú-utód nélkül maradt, ezért halála után (1382) leánya, Mária örökölte a trónt, aki hazánk első női uralkodójaként 1387-ig egymaga kormányozta Magyarországot. Mária 1383 tavaszán, majd féléves budai tartózkodás után indult útra. Május elején érkezett a városba, amelyet ekkor már többnyire Nagyhatvanként emlegettek; az 1383. május 7-én kiadott oklevélen is ez a megnevezés szerepelt. Valószínűleg másnap továbbindult, mivel 11-én már Egerben járt - a végállomás ismét Diósgyőr volt (5).
 
Luxemburgi Zsigmond (1387-1437)
Zsiga.jpgMária kezének elnyerése egyúttal a magyar trónt jelentette, így nem csodálkozhatunk, hogy több kérő-jelölt is indult a versenyen, amelyet végül Luxemburgi Zsigmond nyert meg. 1387. március 31-én történt királlyá koronázása után fél évvel, Nagyvárad-Debrecen érintésével utazott Diósgyőrbe, az út elején három napot töltött Nagyhatvanban, 1387. szeptember 1-3. között. Bő egy esztendő múlva, a változatosság kedvéért Diósgyőrből Budára visszafelé menet, 1388. október 2-án adott ki oklevelet Nagyhatvanban.
Zsigmond mozgalmas életébe még két regisztrált hatvani tartózkodás fért bele:
1411. február 18. Budáról tartott ismét Diósgyőr felé, illetve
1419. május 8-11. Vácról érkezett, majd a három napos vizit után irány Kassa (6).
 
I. Ulászló (1440-1444)
I. Ula.jpgZsigmond halála után (Habsburg) Albert király következett a sorban, aki azonban alig másfél éves uralkodás után 1439-ben elhunyt. A magyar rendek egyik része Albert csecsemő fiát, a későbbi V. Lászlót, másik része Ulászló lengyel királyt támogatta – átmenetileg utóbbi került ki győztesen. Sebestyén Béla említi az 1440. május 18-19-i napokat, hivatkozás nélkül. Tény azonban, hogy Ulászló április 23-án érkezett magyar földre Lengyelországból, és május 21-én vonult be Budára, így a hatvani pihenő reálisnak tűnik.
    Két évvel később, 1442 augusztusában zajlott az első Hatvanban tartott országgyűlés, amelyen a király is részt vett. 1442. augusztus 23-án és 28-án kelt oklevelek bizonyítják, hogy a két időpont között I. Ulászló biztosan Nagyhatvanban tartózkodott (7).
 
I. (Hunyadi) Mátyás (1458-1490)
Matthias_Corvinus.jpgFelső-Magyarország életét hosszú évek óta megkeserítette Giskra János, a haramiává avanzsált cseh ex-zsoldos, ráadásul 1461-ben hűséget esküdött Mátyás király ádáz ellenfelének, Frigyes német-római császárnak. 1461 tavaszán javában dúltak a harcok, amikor Mátyás úgy döntött, személyesen veszi át a hadműveletek irányítását. Seregével Budáról indult útnak, és első állomásként természetesen Hatvant iktatta be, ahol 1461. július 4-én kelt oklevelében megüzente Bártfa város közönségének, hogy hadinépükkel legyenek Szapolyai István kapitány segítségére. Mátyás hada hamarosan indult tovább, és július 9-én Egerbe, 20-án pedig Szikszóra érkezett (8).
 
II. Lajos (1516-1526)
II. Lajos.jpgTalán a legismertebb esemény: a köznemesek által kikényszerített hatvani országgyűlés 1525 június végén vette kezdetét. II. Lajos és környezete hezitált, részt vegyen-e vagy sem a diétán. Talán a számmisztika, talán a véletlen műve, tény azonban, hogy az összegyűlt nemesek hatvan tagból álló küldöttséget menesztettek Budára, biztosítva a királyt, hogy tisztelettel fogadják és kéréseit teljesítik. II. Lajos július 2-án kelt útra, az első éjszakát Besnyőn (ma Gödöllő-Máriabesnyő) töltötte, majd másnap, 1525. július 3-án indult tovább – az összegyűltek két mérföldnyi távolságban a király elé mentek, és Hatvanba kísérték. A sűrű országgyűlési program után II. Lajos július 6-án indult vissza Budára (9).
 
I. János (1526-1540)
Szapolyai János.jpgA mohácsi csatavesztés és II. Lajos halála miatt újabb zűrzavaros időszak kezdődött, ismét két pártra szakadt a magyar. Az egyik aspiráns, Szapolyai János erdélyi vajda Tokajból indult Buda felé, majd Szerencs és Eger érintése után 1526. október 31-én érkezett Hatvanba. Másnap bevonult az elpusztított Pestre, majd Budára, néhány nappal később pedig I. János néven királlyá koronázták.
  December folyamán Pozsonyban a Habsburg-párti rendek Ferdinándot választották meg magyar királynak, így az ország két királlyal „büszkélkedhetett”. Ferdinánd 1527 nyarán már Buda elfoglalására készült. Az ellenséges csapatok közeledtére I. János 1527. augusztus 15-én tényleges ostrom nélkül elhagyta a budai várat. Mária mennybemenetelét követő második napon (1527. augusztus 17.) Hatvanba érkezett, ahol Szent István király napjáig (augusztus 20.) tartózkodott, majd Árokszállás felé távozott (10).
 
A királyi vizitek intenzitása a későbbi évszázadokban alábbhagyott, hiszen 142 éven át, 1686-ig Hatvan török megszállás alatt sínylődött, másrészt a Bécsben tanyázó Habsburg-uralkodóink a Lajtán is ritkán keltek át, nemhogy a Zagyván…
 
Mária Terézia (1740-1780) - [???]
Mégis akadna kivétel? A hatvani mítoszvilág ugyanis nem akármilyen legendát őrzött meg számunkra. Doktay Gyula a következő sorokat jegyezte le az 1960-as években, amikor a főtéri Grassalkovich-Hatvany kastély múltja érdeklődött hatvani földmunkásoknál:
MáriaTerka.jpgTetszik tudni ez a hatvani kastély valamikor Mária Teréziáé volt, aki itt is lakott. A mennyezetes ágya még mindig itt van a kastélyban, amiben ő hált. Szép kövér asszony volt ez a Mária Terézia, de volt is nékije sok szeretője. Aztán, mikor megunta őket, akkor leeresztették egy lyukon egy kisebb elfalazott pincébe. Madzagon eresztették le nekik az ételt. Ott pusztult valamennyi.
     Egyszer a pincét nagyobbítani akarták és akkor találták meg a sok szerető csontjait. Két szekérre valót hordtak ki belőle. Bizony kérem, így volt ez. A kastélyt azután Mária Terézia Grassalkovich hercegnek adta (11).
A történetből természetesen egy szó sem igaz. Egyrészt buja kalandokért a királynőnek nem kellett Hatvanba utaznia, másrészt a kastélyt I. Grassalkovich Antal „önerőből” építette, a hatvani uradalom megvásárlása után. A történet kissé sántító jellegével Doktay is tisztában volt. Az igazságról igyekezett meggyőzni a mesemondót, szavai azonban süket fülekre találtak, sőt:
Néhány perc múlva olyan ellenséges hangulat fejlődött ki ellenem, hogy jónak láttam minél gyorsabban eliszkolni, nehogy meglincseljenek a tudósok.
Lényeg a lényeg: Mária Terézia nem járt Hatvanban, de a kastély várható felújítása során, a biztonság kedvéért majd jól nézzünk szét a pincében.
 
Ferenc József (1848-1916)
Ferenc_József.jpgA vasúti fővonal a megye jelentősebb települései közül csak Hatvant érintette, ezért 1867 után számos híresség állt meg néhány percre a hatvani indóháznál, hogy fogadhassa a helyi és megyei szintű köszöntéseket. Ferenc József két alkalommal lépett a hatvani vasúti peronra, amely epizódok önálló bejegyzést érnek, így most csak tömören: a császári-királyi hadsereg rendszeresen hadgyakorlatokat tartott Galícia területén, általában az őszi hónapokban, amelyeket az uralkodó is meglátogatott, külön udvari vonattal.
    A lengyel végekről hazafelé, 1880. szeptember 19-én este negyed 8-kor futott be kíséretével Hatvan állomásra. A tízpercnyi tartózkodás során a királyt köszöntötték Pest és Heves vármegyék főispánjai, majd maga is üdvözölte az egybegyűlteket. A korabeli protokoll szerint Ferenc József a mindennapi ügyekről is érdeklődött, például az alispánt az idei termésről, a megyei tanfelügyelőt – mi másról, mint a – megyei tanügyről kérdezte, majd a búcsú után visszaszállt a szalonkocsiba és irány Budapest.
    1886. szeptember 5-én nem vissza-, hanem odafelé állt meg a királyi különvonat Hatvanban, amely elsősorban a Hatvani Önkéntes Tűzoltó Egyesület számára vált emlékezetessé, mivel Ferenc József délután 2 óra 25 perckor történő megérkezte után egyenesen a díszegyenruhában felsorakozott tűzoltó csapathoz ment, szemlét tartott és élénken érdeklődött a tűzoltóság aktuális ügyei és a legutóbbi hatvani tűzesetek iránt (12).
 
 
Hat évszázad összefoglalva:
 
1282. március 2. IV. (Kun) László
1376. augusztus 18. I. (Nagy) Lajos
1376. december 15. I. (Nagy) Lajos
1378. április 29. I. (Nagy) Lajos
1383. május 7. Mária
1387. szeptember 1-3. Zsigmond
1388. október 2. Zsigmond
1411. február 18. Zsigmond
1419. május 8-11. Zsigmond
1440. május 17-18. I. Ulászló
1442. augusztus 23-28. I. Ulászló
1461. július 4. I. Mátyás
1525. július 3-6. II. Lajos
1526. október 31. I. János (koronázás előtt)
1527. augusztus 17-20. I. János
1880. szeptember 19. Ferenc József
1886. szeptember 5. Ferenc József
 
 
Nagy Nándor
 
Jegyzetek
 
(1) Engel Pál: Hunyadi János kormányzó itineráriuma. In: Századok 1984/5. 975.
(2) Demény-Dittel Lajos: Hadmozdulatok, magyar királyok és főurak hatvani tartózkodásai… Hatvan Press, 1993. április 10.
(3) Sebestyén Béla: Magyar királyok tartózkodási helyei. 1938. 27.
(4) Ugyanott 49-50.
(6) Ugyanott 58., 60., 92., 104.
(7) Sebestyén Béla id. mű. 78.
(9) Fraknói Vilmos: Magyarország a mohácsi vész előtt. 1884. 144.
(10) Szerémi György: Magyarország romlásáról. 1979. 129., 168.
(11) Hatvani Kalendárium 2003. 89.
(12) Ugyanott. 88.

 

 
Szólj hozzá!
mária terézia zsigmond mátyás ferenc józsef iv.lászló itinerárium i.lajos i.mária i.ulászló ii.lajos
süti beállítások módosítása