Hatvan története

Az elfeledett tömegsír

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. szeptember 30. - Nagy Nándor
 
A hatvani vasútállomást és Újhatvan keleti felét ért 1944. szeptember 20-i bombatámadással foglalkozó tanulmányok, újságcikkek, megemlékezések többsége említést tesz az óhatvani köztemetőben létrehozott jelentős kiterjedésű tömegsírról, amelybe három nappal a tragédia után, 1944. szeptember 23-án az azonosítatlan áldozatokat temették el. Az utóbbi évek során szépen rendbe hozott temetőben azonban hiába keresnénk a sír helyét, amelyet sem emlékmű, sem más felszíni sírjel nem jelöl. Azt gondolhatnánk, hogy az eltelt, lassan hét évtized során a sírhely esetleg felszámolásra került, erre vonatkozó utalást azonban a helytörténeti irodalomban nem találunk. Több kollégával és hatvani lakossal beszéltem az elmúlt hónapokban, de a felvetésekre megnyugtató választ egyelőre nem találtunk.
 
 
Kiindulópont: Doktay Gyula levele
 
   A bombatámadás után a halottakat az állomáshoz vezető úton helyezték el, ahol a hozzátartozók próbálták azonosítani a több esetben felismerhetetlen holttesteket. A temetésre szeptember 23-án került sor, az ó- és az újhatvani temetőben; a két gyászszertartást egy időben, délután 3 órakor kezdték meg. Forrásaink szerint az óhatvani temetőben 126 koporsót földeltek el, azonban első olvasatra bizonytalan, hogy ez a tömegsírba helyezett koporsókat jelenti-e, vagy beleszámolták a nevesített egyéni/családi sírokat is – hamarosan visszatérünk e kérdésre.
      Mint számtalan várostörténeti témában, ismét a helyi múzeum megalapítója, Doktay Gyula jelenti az elsődleges támpontot, aki 1944. szeptember 20-án szintén Hatvanban tartózkodott. Páratlan forrásértékkel bíró hagyatéka tartalmaz egy huszonöt évvel később, 1969-ben kelt levél-fogalmazványt, amelynek tisztázott változatát valószínűleg el is küldte Csik József hatvani prépost-plébános részére. Íme:
Kedves Jóskám!
Távol minden politikai és vallási vonatkozástól szíves tudomásodra adom, hogy amikor Te még nem voltál hatvani prépost-plébános, 1944. szeptember 20-án Hatvant angolszász bombatámadás érte. 152 angolszász repülőgép 3 hullámban bombazáport bocsátott a hatvani vasútállomásra, a rendező-pályaudvarra, amelynek következtében megszámlálhatatlan sok halott áldozata lett a végzetes bombatámadásnak, s a r[ómai] k[atolikus] temetőben 126 koporsóban többszáz hatvani és idegen lakost temettek el.
     Negyedszázada ennek, s idáig jeltelen sírban nyugosznak azok a magyar testvéreink, kik legdrágábbat, az életük adták a hazáért. A megholtak életét visszaadni nem tudjuk, de úgy gondolom – gondoljuk, hogy hálánk lerovásaként illő lenne egy tölgyfa kereszttel emléket állítani Nekik a r[ómai] k[atolikus] temetőben, ahol már negyedszázada porladnak.
   Szép lenne, ha Hatvan város Tanácsa jegyzőkönyvben megörökíteni a bombatámadás vértanúinak neveit. Arra kérnénk Téged, mint a lelkiek leghivatottabb vezérét, hogy karöltve a Városi Tanáccsal egy ácsolt fakeresztfával és neveik feljegyzésével örökítsétek meg vértanúink áldozatos emlékét.
   Őszinte tisztelő szeretettel: Doktay Gyula, a hatvani múzeum vezetője, mint a hatvani lakosság szószólója.
(Doktay Gyula-hagyaték, Hatvany Lajos Múzeum)
 
A legfontosabb tények:
1. 1969-ben a tömegsír még biztosan létezett eredeti helyén. Doktay nemcsak a bombázás időszakában, hanem a későbbi évtizedek során is Hatvanban élt, vagyis a sírhely 1944-1969 közötti esetleges felszámolásáról tudott volna.
2. A tömegsír helye ekkor még pontosan meghatározható volt.
3. Felszíni sírjel nem volt elhelyezve.
 
   Doktay kezdeményezése vélhetőleg nem járt sikerrel, hiszen sem keresztet, sem más emlékjelet nem állítottak fel, ennek megtörténtéről biztosan tudnánk. Doktay Gyula, az „ügy” képviselője 1971-ben elhunyt, hasonló kezdeményezés feltehetően később nem történt, így a tömegsír léte és konkrét helyszíne fokozatosan háttérbe szorult a hatvani történeti tudatban. A bombázás emléke sajátos helyet töltött Hatvan 1989 előtti életében, hiszen nem tartozott a tabutémák közé, azonban a mostani időszakhoz hasonló megemlékezéseket nem nagyon tartottak, így a tömegsír kegyhellyé alakítása nem került napirendre.
      A tisztánlátás végett két alapvető kérdésre szükséges választ találnunk: a temetőn belül hol valószínűsíthető a sírhely elhelyezkedése, illetve mi történt 1969 után… ha ugyan történt egyáltalán valami.
 
 
A temetőn belüli helyszín-meghatározás
 
     Jelenleg két verzió ismeretes:
     1. Doktay Gyula feljegyzéseiben pontosan meghatározta a tömegsír helyét, amelyet a mai 2. parcella (Kálvária felé tartó temető útszakasz jobboldalán elhelyezkedő parcella) 10-14. sor által határolt területen jelölt meg. Doktay leírását megerősíti, hogy a 12. sorban még ma is több olyan egyéni/családi sírbolt található, ahová 1944. szeptember 20-án elhunyt áldozatokat temettek el (a mellékelt fényképen a Hevér-család síremléke látható: a szülők mellett két gyermekük is a a bombázás áldozatául esett). Logikusnak tűnik, hogy a tömegsírt szintén ezen a helyszínen hozták létre.
     A 2. parcella 13. sorába az 1944 őszén Hatvanban és környékén elhunyt német katonákat temették el, vagyis ebben az időszakban a parcella szóba forgó része szabad terület volt, ahol lehetőség nyílott egy nagyobb tömegsír kialakítására. (A 13. sor sírhelyeinek többségét a 90-es évek végén exhumálták és a budaörsi katonai temetőbe helyezték át. A név szerint ismert német katonák közül nyolcan haltak meg a szeptember 20-i bombázás során.)
Doktay leírása szerint a tömegsír két, egyenként 62 méter hosszúságú sírgödörből állt. A méreteket kellőképpen érzékelteti a tömegsírról fennmaradt egyetlen fénykép, amely a Hatvany Lajos Múzeum tulajdonát képezi. Egy koporsó szélessége kb. 75-90 cm-re tehető, s mint a képen is látható a koporsókat szorosan egymás mellett helyezték el, vagyis a 62 méter hosszú sírgödörben legalább 65 koporsó fért el. Ezáltal valószínűsíthetjük, hogy az említett 126 koporsó kizárólag a tömegsírra vonatkoztatható! Korabeli források megjegyzik, hogy egy koporsóba gyakran több holttest is került, így a tömegsírba került halottak becsült száma 150-200 felé közelít.
 
     2. Horváth László, korábbi hatvani múzeumigazgató a hatvani temetőkről írt 1998-ban megjelent tanulmánya szerint a tömegsírt a temető 4-5-6. parcellái területén hozták létre. Ezt az álláspontot bizonyos jelenkori visszaemlékezések is megerősítik, de konkrét bizonyítékok egyelőre nem állnak rendelkezésünkre. Említést érdemel, hogy Horváth László írásának alapját Ring Lajos hasonló témakörű, 1996-ban készült kézirata jelentette, amelyben először szintén a 4-5-6. parcella szerepelt, ezt azonban Ring Lajos átjavította 2-es parcellává - lásd alább. (Ring valószínűleg Doktay Gyula feljegyzéseire támaszkodott a tömegsír témakörében.)
A temetésről készült fénykép a helyszínt illetően sajnos semmilyen támpontot sem ad.
 
 
 
A tömegsír sorsa 1969 után
 
Széleskörű kutatómunka egyelőre nem történt, mégis úgy vélem, minimális az esélye annak, hogy az elmúlt négy évtized során kísérlet történt volna a sírhely felszámolására. A hatvanas évek végétől már több, helytörténettel foglalkozó személy élt Hatvanban, köztük például Németi Gábor, akik bizonyára feljegyezték volna az exhumálás tényét és körülményeit. Ugyancsak nehezen képzelhető el, hogy a mintegy 300 négyzetméter kiterjedésű terület feltárását „titokban” lehetett volna tartani. Ring Lajos kézirata szintén nem tett említést a sírhely felszámolásáról.
 
     A valószínűsíthető forgatókönyv szerint a tömegsírt tehát nem bolygatták meg, hanem még mindig ott található a temető valamely szegletében. 1969-ig nem került megjelölésre, s e hiányt a későbbi évek során sem pótolták. A szóban forgó területre bizonyos idő elteltével igényt formált az utókor, ezért a látszólag szabad területen fokozatosan új sírhelyeket alakítottak ki, rátemetve az 1944. szeptember 23-án létrehozott tömegsírra.
     Ezt az elméletet támasztja alá egy későbbi visszaemlékezés is:
„A halottakat kocsin szállították ki a temetőbe. Vidékről is hoztak koporsókat, tömegsírba temették az áldozatokat. (...) Eleinte gondozták a sírokat – még vidékről is jöttek hozzátartozók, - virágot és gyertyát hoztak Mindenszentekre. Az ötvenes évektől már nem gondozták, újakat temettek az áldozatok sírhelyére.”
(Elfelejtett évtizedek – Pálhidy Mihály emlékkönyv. 70. oldal)
 
     100%-os biztonságú következtetés levonása egyelőre nem lehetséges, a kutatást azonban érdemes tovább folytatni, a tömegsír helyének esetleges pontos meghatározása után pedig fontolóra lehet venni egy kisebb emlékmű felállítását.
     Minden adat, még a legbizonytalanabb eredetű is fontos lehet, ezért tisztelettel kérném azon személyek jelentkezését, akik bármilyen információval rendelkeznek a tömegsír múltjával kapcsolatban. Előre köszönöm.
 
Nagy Nándor
 
Irodalom:
Horváth László: Adatok a hatvani temetők, temetkezések történetéhez. AGRIA XXXIV. 1997.
Kovács János István-Soós Ádám: Elfelejtett évtizedek – Pálhidy Mihály emlékkönyv. Hatvan, 2001.

 

 
Szólj hozzá!
1969 1944 bombatámadás tömegsír doktay gyula 1944.09.20.

25 éve hunyt el Pálhidy Mihály

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. szeptember 17. - Nagy Nándor
 Idén emlékezünk meg Hatvan XX. századi történetének egyik legjelentősebb személyiségének, Pálhidy Mihály (1899-1986) halálának 25. évfordulójáról, amelynek kapcsán a nevét viselő egyesület kisebb ünnepséget tart szeptember 18-án, a hatvani vasútállomáson. Régóta tervezem már egy rövid élettörténeti összeállítás közlését, most azonban valóban itt az alkalom.
  A történeti kutatások során igyekszem minél inkább háttérbe szorítani az emocionális összetevőket, Pálhidy Mihály személye és élete mellett azonban nem lehet úgy elmenni, hogy valamiképpen ne érintse meg az embert, mert – hiába keresnék jobb szavakat – elképesztő és hihetetlen az, amit átélt, és amit letett az asztalra Hatvan szomorú fordulatokban gazdag története során. Leánya, Pálhidy Éva találóan fogalmazott: „Az élet néha produkál olyan helyzeteket és eseményeket, amelyekről azt hihetnénk, hogy csak az írói fantáziában léteznek.” Az idézet egyáltalán nem túloz, hiszen Pálhidy Mihály személyének és Hatvan történetének kapcsolódási pontjai leginkább regénybe, vagy filmforgatókönyvbe illenének s nem egy kisvárosi MÁV-tiszt családi legendáriumába.
Azt gondolhatnánk, Pálhidy Mihály talán hősnek született, de véleményem szerint egyáltalán nem volt az, hanem „csak” egy becsületes, dolgos hatvani vasutas, aki számára a keresztény tanítás és a hazaszeretet nem melldöngetős, külsőségekben kimerülő üres frázisokat jelentett, hanem olyan szilárd értékrendet, amelyhez egész életében, minden körülmények között ragaszkodott. Nem ő kereste a kihívásokat, hanem őt találta meg a történelem, méghozzá számtalan alkalommal, ekkor azonban nem húzódott vissza, nem nézett félre, hanem tette azt, amit lelkiismerete diktált, s megmutatta kortársai és az utókor számára, hogy hazánk vészterhes esztendőit hogyan lehetett felelős pozícióban tisztességgel, becsülettel végigélni. Pálhidy Mihály nemcsak példakép lehet, hanem egyúttal olyan vonatkoztatási pont, amelyre támaszkodva könnyebben eligazodhatunk hazánk múlt századi, gyakran kibogozhatatlannak tűnő történelmében.
  A blogos írások terjedelme korlátozott, ezért a páratlan élettörténetet ezredrészre zsugorítva, tömör formában prezentálom, egy-egy jelentősebb sorsfordulóra fókuszálva.
 
 
Előzmények
 
Pálhidy Mihály Dombóváron született, 1899. október 8-án hatgyermekes vasutas családban. Az elemi iskolát Kaposváron, a középiskolát Pécsen végezte, ahol osztálytársa volt többek között a későbbi író, Kodolányi János. Tanulmányai befejezése után tisztviselőként dolgozott, majd 1927-ben a Magyar Államvasutak (MÁV) szolgálatába lépett. Első állomáshelye Kisterenye volt, majd a hatvani vasútállomásra helyezték át, ahol 1932. szeptember 1-én kezdte meg munkáját.
    Fokozatosan haladt előre a hivatali ranglétrán: oktatótiszt, élelmezési főnök, később pedig főintézőként az állomás egyik helyettes vezetője lett. A harmincas évek közepén bekapcsolódott a helyi társadalmi életbe, 1936-ban az újhatvani plébániát vezető ferences atyákkal karöltve megalapította az Újhatvani Katolikus Kört, amelynek első elnökévé választották. Az egyesületet és saját személyét egyaránt távol kívánta tartani a politikától, a megváltozott körülmények miatt azonban később kénytelen volt "semleges" álláspontját feladni.
 
 
1939. május
 
Bel- és külpolitikai tényezők hatására a hazai közvélemény jelentős része 1938-1939 folyamán fokozatosan a szélsőjobb irányába tolódott: a monstre kormánypártban háttérbe szorultak a korábbi évek konzervatív-liberális tagjai, emellett a szélsőjobboldali pártok látványosan növelték népszerűségüket. 1939 pünkösdjére új országgyűlési választást írtak ki. A nyilaskeresztes előretörés szele a hatvani választókerületben is érezhető volt, a korábbi három választást sikerrel abszolváló Szinyei Merse Jenő kormánypárti képviselő pozíciója megrendülni látszott. A Nyilaskeresztes Párt vezetősége ráadásul a párt egyik frontemberét, Fiala Ferenc budapesti újságírót indította hatvani képviselőjelöltként, akit helyi vonatkozású cikkei révén jól ismertek Hatvan térségében. Úgy tűnt, Fialát semmi sem állítja meg, egyes pesti lapok a választás előtt pár nappal már biztos győztesként könyvelték el.
    A növekvő veszélyt többek között érzékelte a hatvani vasutas-társadalom körében ekkor már rendkívüli népszerűséggel bíró Pálhidy Mihály, aki egész életére jellemző tisztánlátása és helyzetértékelése nyomán felismerte, hogy a szélsőjobboldali eszmék által jelentősen megfertőzött településen minden nyilasellenes erőnek össze kell fognia. Pálhidy egyik vezetője lett e spontán hatvani „egységfront”-nak, amelynek a hagyományos jobboldali kormánypárti szavazóbázis éppúgy részét képezte, mint az ipari munkásság baloldalhoz hű, egyre vékonyodó rétege.
     Pálhidy részt vállalt a választási kampányban és tevékenységét végül siker koronázta, mivel az újhatvani vasutasok túlnyomó többsége a kormánypártra szavazott, hozzájárulva a mérsékelt politikai nézeteket valló Szinyei Merse győzelméhez a választókerületben. Fiala Ferenc a nem várt választási vereséget nehezen dolgozta fel: a választás után két nyilas ügyvéd társaságában felkereste a hatvani vasútállomás épületét, ahol Selymesy Sándor állomásfőnök jelenlétében fenyegető hangon kérte számon Pálhidy Mihálytól a kampány során tanúsított magatartását.
(Szinyei Merse Jenő kultuszminiszteri kinevezéséről 1942-es filmhíradó itt!)
 
 
1940
 
Pálhidy hamar felismerte, hogy a náci Németország és szövetségesei nem nyerhetik meg az általuk kirobbantott háborút, Magyarország esetleges hadba lépése pedig újabb nemzeti katasztrófához vezethet. Hatvanban bizalmas kapcsolatot alakított ki a hasonló nézeteket valló Fülöp (kóla) István községi bíróval és Tóth Jánossal, a szociáldemokraták hatvani vezetőjével. Az Újhatvani Katolikus Kör rendezvényein több esetben tartott Németországot és a náci rendszert bíráló előadást.
     Nem elégedett meg a helyi szervezkedéssel, hanem egykori iskolatársa, Kodolányi János révén felvette a kapcsolatot az országos politikában jól ismert, kisgazdapárti Bajcsy-Zsilinszky Endrével, az ellenállási mozgalom későbbi mártírjával. A konspiráció során Pálhidyt többek között röpirat készítésére és terjesztésére kérték fel. Későbbi visszaemlékezései szerint társaival a mellékelt röpiratból 250-300 darabot „kézbesítettek”; aláírásként saját vezetéknevének fordított változata szerepelt (nagyításhoz katt!).
Magyar Testvér!
Ha nem eszmélsz fel és nem igyekszel megakadályozni azt a munkát, mely hangzatos jelszavakkal akarja megszerezni az uralmat, pusztulásba fogja dönteni a magyar szellemi és anyagi értékeit. A magyar ellenállási front minden sejtje azon legyen, hogy ezen előre látott gyászos napokat a ma-gyar nép elkerülje. Ezért figyelmeztetlek Testvér! Gondolkozzál és cselekedjél, hogy minden demokratikus szellemű magyar zászlónk alá tömörüljön. Legyen bátorságod a színvallásra és ha látod a döntő órák közelségét, lépj sorompóba, mert távolmaradásoddal elárulod halálos narkózisából majd életre ébredő demokratikus Magyarországot. Ne gondolkozzál, hanem időben cselekedjél! Ezzel tanúbizonyságát adod annak, hogy új demokratikus élet sarjadásával a magad jövőjének és nemzeted jövendőjének becsületes harcosa vagy.
Ydihláp 1940 – Nemzeti Ellenállási Front
 
1941
 
Jugoszlávia megszállása után a Délvidék egy részét ismét Magyarországhoz csatolták. Pálhidyt a visszatért Szabadkára helyezték át fél éves időtartamra (1941. április 13.-október 1.). Nemcsak magyar, hanem szerb beosztottak munkáját is felügyelnie kellett, a kollegiális kapcsolatokban azonban nem tett különbséget nemzetiségi hovatartozás alapján.
„Olyan szeretettel bánt velünk, magyarokkal és a szerb alkalmazottakkal is, hogy mindenkinek úgy tűnt, mintha az apja lett volna. Mindenki szerette. Egy volt szerb alkalmazott [később] még itt, Hatvanban is felkereste. Mindenkivel jól bánt és mindenkit édes fiamnak szólított.”
 
1943
 
Az 1940-es évek elején, az antiszemita adminisztratív intézkedések keretében a nem vallási jellegű egyesületekből igyekeztek kizárni a zsidó tagokat. A kivételek közé tartozott a helyi társadalmi élet meghatározó eleme, a Hatvani Kaszinó, amelynek elnöke, Faludi Ferenc gimnáziumi igazgató és Pálhidy Mihályt magába foglaló tisztikara folyamatosan ellenszegült a megyei törvényhatóság ez irányú felhívásának. A kényes ügy odáig fajult, hogy Hedry Lőrinc főispán személyesen volt kénytelen Hatvanba utazni „rendet tenni”, a rendelkezésre álló források szerint azonban sikertelenül.
 
 
1944. március
 
Március 19-én hazánkat megszállták a német csapatok, az ország vezetésével a kormányzó egy szélsőjobboldali koalíciós kabinetet bízott meg. Bár a kormányból éppen a Szálasi-féle Nyilaskeresztes Párt maradt ki, tagjai azonban országszerte aktivizálták magukat.
    Pálhidy Mihályt ezekben a napokban kereste fel az egyik hatvani tanár – titkos nyilas párttagként –, hogy segítsen a vasutas pártszervezet létrehozásában. Pálhidy – visszautalva az 1939. évi választás eseménysorára –, jelezte, hogy kérésével a lehető legrosszabb helyen kopogtatott. Az illető öt évvel korábban még nem tartózkodott Hatvanban, ezért nem volt tudomása a történtekről… A pártaktivista tanár a továbbiakban nem erőltette a szervezést, vagyis Pálhidy másodszorra is útját állta az újhatvani nyilas terjeszkedésnek.
 
 
1944. június
 
A hatvani járás zsidóságát június elején, a város belterületén kialakított gettóból a cukorgyári fabarakkokba telepítették át, amelyek néhány száz méterre feküdtek a hatvani vasútállomástól. A felügyeletet a hatvani rendészeti szervektől a Zöldi Márton vezette csendőregység vette át. (Zöldi a délvidéki „hideg napok” néven elhíresült tömegvérengzésben betöltött szerepe miatt korábban Németországba szökött, ahonnan az ország német megszállása után SS századosként tért vissza.)
  A gettósítás nem érintette a munkaszolgálatra bevonult zsidó férfiakat, akik a megfelelő iratok birtokában szabadon közlekedhettek az országban. Zöldi és csendőrei rendszeresen ellenőrizték a hatvani állomásra befutó vonatokat, és ha azokon munkaszolgálatost találtak, az iratok felmutatása ellenére, azonnal áttoloncolták őket a cukorgyári gyűjtőtáborba. Pálhidy és vasutas munkatársai sajátos módon jártak túl Zöldiék eszén: történt például, hogy a Szolnok felől érkező szerelvényt nem állították meg a peron azon részén, ahol a csendőrök várták a szerelvényt, hanem csak több száz méterrel távolabb. Közben az egyik vasutas felugrott a vonatra, és figyelmeztette a munkaszolgálatosokat, akiket villámgyorsan átirányítottak a Budapest felé tartó vonatra. Mire a csendőrök odaértek, a „helycsere” már megtörtént, Pálhidyék pedig elindították a pesti vonatot.
 
 
1944. szeptember 20.
 
A hatvani vasútállomáson délben elhangzott a légiriadó jelzése, az állomásfőnök azonban cselekvés helyett kerékpárra ült és sietve eltávozott; a kiürítési munkálatok vezetését Pálhidy Mihály vette át. A hatvani vasútállomás területén, ahol ekkor körülbelül 2000 ember tartózkodott, több óvóhely volt található, Pálhidy mégis úgy vélte, ezek nem nyújtanak megfelelő védelmet, ezért minden erejével azon volt, hogy minél több vasúti szerelvényt, minél több utassal az állomástól távoli, külső vágányaira irányítson, a lehető legmesszebb az állomástól. Az utolsó bent maradt szerelvényhez két étkezőkocsit csatoltatott, és a peronon tartózkodó utasokat fennhangon kérlelte beszállásra, egy részük azonban inkább az óvóhelyet választotta.
A bombatámadás során a vasútállomás csaknem teljes egészében megsemmisült, az állomás melletti három zsúfolt óvóhelyből kettő telitalálatot kapott, a bent tartózkodó személyek közül mindenki meghalt. A kihúzott szerelvényeket nem érte támadás; későbbi becslések szerint Pálhidy és munkatársai mintegy 1200 ember életét mentették meg. Az utolsó másodpercig intézkedő hatvani MÁV-tiszteket az egyik bomba az állomás épületében érte el őket. Turay János és Szűcs János holttestét, valamint a súlyosan megsérült Pálhidy Mihályt órákkal később emelték ki az épület romjai alól. Pálhidyt először a hatvani légókórházba, majd a budapesti MÁV-kórházba szállították gyógykezelésre.
 
 
1944. november
 
A stratégiai fontosságú vasútvonalat néhány hét alatt helyreállították, a hatvani állomásépület helyére pedig ideiglenes barakképületeket emeltek. November elején a szovjet front elérte a szomszédos megyék területét, sőt 12-13-án újabb – ezúttal szovjet – légitámadás érte a hatvani vasút környékét. Az események hatására a hatvani vasútállomás főnöke ismét az egyeztetés nélküli menekülés mellett döntött. A vezető nélkül maradt több száz hatvani vasutas egyetlen kiutat látott a szorult helyzetből: telefonon felhívták a még kórházban fekvő Pálhidy Mihályt és kérték, mielőbb térjen vissza Hatvanba.
    Pálhidy állapota távolról sem volt gyógyultnak tekinthető, ezért orvosai csak saját felelősségére engedték ki a kórházból. Pálhidy Gödöllőig még eljutott HÉV-vel, a továbbiakban azonban gyalogszerrel volt kénytelen folytatni útját (bekötött fejjel és bottal!), majd Aszódon keresztül végül épségben érkezett meg Hatvanba. Nyolc napos ostrom után, a szovjet hadsereg csaknem teljesen bekerítette Hatvant, már csak a Heréd felé vezető út volt szabad. A német hadvezetés ezért november 24-én este úgy döntött, hogy másnap hajnalban kiüríti Hatvant. A német csapatok búcsúzóul minden mozdíthatót, – amit lehetett, és amennyit idejük engedett – magukkal hurcoltak, az újjáépített vasútvonalakat használhatatlanná tették. November 25-én hajnalban elektromos gyújtószerkezettel felrobbantották a közúti Zagyva-hidat és megsemmisítették a postahivatal távírda- és telefonközpontjának műszaki berendezését. Hasonló sors várt volna a vasútvonal felett átívelő, ma is funkcionáló közúti hídra, amelynek felrobbantását azonban Pálhidy Mihály és Szűcs József megakadályozta. A már elhelyezett robbanótölteteket idejében sikerült eltávolítaniuk, így a német utászok hiába próbálták működésbe hozni a detonátort. Visszatérni már nem volt idejük…
    A német csapatok távozása megkönnyebbülést, a kiszámíthatatlan tényezőt jelentő szovjet hadsereg bevonulása pedig szorongást hozott Hatvan lakossága számára. A szovjet hadvezetés számára legfontosabb a vasúti közlekedés újraindítása volt. Az ostrom befejezését követő napon, november 26-án a szovjet parancsnok magához rendelte Pálhidy Mihályt, akit rangidős MÁV-tisztként megbízott a vasútállomás vezetésével, és parancsba adta, hogy a helyben maradt vasutasokkal haladéktalan kezdje meg a helyreállítási munkálatokat. Az angolszász és szovjet bombatámadások, valamint a német egységek tervszerű rombolása következtében egyetlen épület, vágány, vasúti berendezés sem maradt épen. Pálhidy szűk határidőt kapott a helyreállításhoz, ráadásul a munkát azonnal el kellett kezdeni, miközben a német tüzérség folyamatosan lőtte a várost, amely a vasutasok közül halálos áldozatot is követelt. A hatvani vasutasok munkája a szovjet tisztek elismerését is kivívta, Pálhidyt külön okiratban részesítették dicséretben, amelyet a szovjet parancsnokok nem sűrűn osztogattak annak idején. Pálhidy kiharcolta, hogy munkájukért cserébe a vasutasok és családjaik rendszeres ellátást kaptak, garantálták személyi biztonságukat, ezáltal a város ezen része többé-kevésbé mentesült a szovjet katonák által elkövetett atrocitásoktól.
 
 
1945. május 12.
 
Pálhidy a visszatérő állomásfőnöknek márciusban átadta az állomás vezetését, de továbbra is Hatvanban teljesített szolgálatot. Május 12-én a szovjet politikai rendőrség hatvani szekciója váratlanul letartóztatta. A feljelentés egyik kezdeményezője az egy évvel korábban Pálhidynél járt titkos nyilas hatvani tanár volt, aki ekkor már a Magyar Kommunista Párt egyik vezetője volt. Múltjáról kizárólag Pálhidy tudott, valószínűleg ez a tény állhatott a letartóztatás valódi hátterében. Néhány pofon után a szovjet politikai rendőrség fővárosi központjába, majd a magyar politikai rendőrség hírhedt Andrássy út 60. szám alatti székházába került. Hamarosan diftériát állapítottak meg nála, ezért gyógykezelésre a Szent László Kórházba szállították. Szerencséjére egyik közeli rokona épp ott praktizált főorvosként, aki lábadozását minél hosszabb időtartamra igyekezett elnyújtani, hiszen a kórházban Pálhidy biztonságba érezte magát.
  A feltárt levéltári iratok egyértelműen bizonyítják, hogy a feljelentéseknek semmi alapja nem volt, a koncepciós eljárás célja egyértelműen Pálhidy lejáratása volt. (A "művelet"-ben szerepet vállalt a beosztottait kétszer is magára hagyó hatvani állomásfőnök is, aki Pálhidy ellen vallott.) Az internálás után, 1945 végén a hatvani rendőrkapitányság politikai osztálya rendőri felügyelet alá helyezte, bár többek között a köztisztviselők 1945 előtti politikai múltját vizsgáló Hatvani Igazoló Bizottság is Pálhidy mellett állt ki. Meghurcolása másfél évig húzódott el, rendőrhatósági felügyeletét csak 1947 januárjában szüntették meg.
 
 
1956. október-november
 
1946 után, okulva a korábbi évek tapasztalataiból Pálhidy jobbnak látta visszavonulni a közélettől. Tíz év telt… 1956. október 23-án Budapesten kitört a forradalom, amelyről természetesen a hatvaniak is tudomást szereztek, azonban konkrét megmozdulás csak pár nappal később, október 28-án történt. Ezen a napon népgyűlést tartottak a hatvani városháza előtti téren. Megalakult a Hatvani Nemzeti Bizottmány, elnökéül Pálhidy Mihályt választották meg, aki ezután a városháza erkélyéről beszédet intézett az összegyűlt hatvaniakhoz. Másnap utasította Németi Gyula rendőrkapitányt, hogy a kommunista pártfunkcionáriusoktól és az ÁVH tagjaitól gyűjtsék be a fegyvereket. Pálhidy józan, megfontolt cselekedeteinek eredményeként Hatvanban – a fővárosi eseményekkel ellentétben – nem történtek incidensek, a városban a forradalom teljes időszaka alatt rend és nyugalom honolt. Budapestről külön fegyveres csoport érkezett, akik a korábbi pártvezetők, államvédelmisek és besúgók neveit tartalmazó listát kérték, Pálhidy azonban határozottan kijelentette, hogy a törvényi szabályozásnak megfelelően, kizárólag ügyészségi utasításra hajlandó cselekedni, idegen személyek felszólítására nem.
November 4-én Pálhidy a rádióból értesült, hogy kelet irányából megkezdődött a szovjet intervenció. Egyértelmű volt számára, hogy a kialakult helyzetben nincs értelme az ellenállásnak, ezért a lakosság megóvása érdekében, a városba este 8 órakor bevonuló szovjet csapatokkal igyekezett tisztességes keretek között együttműködni.
Pálhidy 56-os tevékenységén nem sikerült fogást találni, azonban 1957 szeptemberében mégis letartóztatták és vizsgálati fogság alá helyezték Egerben. A megyei bíróság vádiratában a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétellel vádolta, azonban a tárgyaláson számtalan tanú állt ki Pálhidy mellett, így végül mentesült a büntetés terhe alól. 
 
Epilógus helyett: valamikor a '60-as évek közepén
 
Ismét Pálhidy Évát idézzük:
A karácsony előtti napokban édesapa Budapestről utazott haza Hatvanba. Beszállt egy I. osztályú fülkébe. Útitársa egy középkorú, hallgatag férfi volt. Hatvanhoz közeledve azonban szemlátomást izgatott beszélgetésbe kezdett és érdeklődött Hatvan állomása felől. Édesapa mindenre kimerítően válaszolt. A beszélgetés során kiderült, hogy az útitárs egy magyar származású amerikai állampolgár volt, aki mint amerikai hadipilóta részt vett Hatvan bombázásában. Nagy volt a meglepetése és döbbenete, amikor kiderült, kivel utazik együtt. Megható módon kért bocsánatot.
(Pálhidy Mihály emlékkönyv, 80. oldal)
 
Pálhidy Mihály 87 éves korában, 1986. július 17-én hunyt el Hatvanban, feleségével együtt az újhatvani temetőben helyezték örök nyugalomra. Emlékét a vasútállomáson emléktábla őrzi, sajnos közterület egyelőre nem viseli nevét, reméljük, a közeli jövőben e tekintetben változás történik.
 
Pálhidy állomás.jpg
 
* * *
 
Pálhidy Mihály életének egyes korszakaival több feldolgozás foglalkozott, amelyek közül elsősorban a következőket ajánlanám:
Kovács János István-Soós Ádám: Elfelejtett évtizedek – Pálhidy Mihály emlékkönyv. Hatvan, 2001.
Németi Gábor: Hatvan város története. Hatvan, 2005.
Demény-Dittel Lajos: Adalékok a hatvani vasutasság történetéhez. Bp., 1999.
NN: Nyilaskeresztes pártok hatvani tevékenysége 1937-1940 között. Agria XLV, 2009. pp. 279-325
 
 
Nagy Nándor

 

 
2 komment
1956 1944 1939 1941 1945 bombatámadás zöldi márton vasúttörténet 1940 bajcsy zsilinszky endre 1943 pálhidy mihály szinyei merse jenő fiala ferenc 1944.09.20.

A mindenttudó csodapók

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. szeptember 04. - Nagy Nándor
 
Tisztázzuk a legelején: aktuális bejegyzésünk főszereplője  nem AZ a (Vízipók-)csodapók, akire bizonyára sokan gondolnak első olvasatra, sőt még Keresztes barátunk sem mászik majd elő a sorok közül; utóbbi kedves mesehős egyébként a mellékelt illusztráción éppen egy csigaházat húzott a fejére, amelynek előzményeit nem ismerem, úgy tűnik, ez a rész nekem kimaradt annak idején.
 
Évek óta szemezek a Hatvany Lajos Múzeum temérdek kincset rejtő történeti raktárának falán függő múlt századbéli plakáttal. Az „eredeti brazíliai mindenttudó csodapók”-ot népszerűsítő reklámanyagról először azt gondoltam, hogy valami átlagos hülyeségről lehet szó, de Bihari Horváth Laci, a Múzeum egykori néprajzos munkatársa felvilágosított arról, hogy az említett csodapók és más modernkori jövendőmondók a XX. század derekán még komoly szereppel bírtak. (A bizarr jövőbe látás iránti igény mai világunknak is aktív részét képezi, gondoljuk csak némely speciális tv-adó még speciálisabb műsorára, amelyben némi emelt díjas szolgáltatásért a képernyőn keresztül tudhatjuk meg, mi vár ránk. Szintén eszünkbe juthat a tavalyi futball vb váratlan sztárja, Paul-Pál, a polip, aki a profitéhes fogadóirodákat megszégyenítő módon jósolta meg előre az eredményeket és Spanyolország győzelmét. A nagy emberi szeretet meghozta szokásos gyümölcsét: szerencsétlen állat a vb után pár hónappal elpusztult.)
 
A csodapók-plakát szemmel láthatóan nem hatvani, hanem fővárosi eseményre hívja fel a figyelmet, igencsak bizarr életképet elénk tárva: tisztes polgári házból jól szituált férfiember egy női fejet viselő keresztesnek tűnő pókot kísér le a lépcsőn. Az attrakció hátterében, mint olvasható, Reymetter Á[rpád] Látványosság Vállalata, utóbbi személy a század első felében jelentős szerepet játszott a hazai cirkusz- és varieté világában.
     A korabeli helyi sajtóból kapjuk a hírt, miszerint a csodapók eljutott Mátraalja nyugati szegletébe is, vagyis a pesti plakát nem véletlenül került a hatvani múzeumba. Sőt, Ring Lajos helytörténeti gyűjtőmunkája során papírra vetett egy történetet a csodapók 1944. évi hatvani haknijáról, egy olyan hatvani hölgy elmondása nyomán, aki valóban találkozott a célélőlénnyel, vagyis szavai summája primer forrás jelent a köbön.
 
 
Csodapók-történelem
 
Az első csodapók már a XIX. század vége felé feltűnt, ugyanis a Monarchia korszakában a budapesti Városliget egyik fő látványossága Maud, a jövendőmondó csodapók volt, aki még a kulturális élet jeles képviselőit is megihlette. Így született meg Karinthy Frigyes A Csodapók című rövid humoros írása (érdemes elolvasni itt), illetve ugyanezzel a címmel Hetényi-Heidelberg Albert és Harmath Imre hozott össze egy operettet, amelyet a Fővárosi Kabaré mutatott be 1919. december 10-én.
     Nem Maud volt az egyetlen csodapók, ismeretes volt többek között egy Leila nevezetű is. Hasonló tünemények vidéken is előfordultak, például 1916. október közepén az egyik esztergomi újságtól kedvező kritikát kapott a párkányi vásár szereplő „asszonyfejű ausztráliai csodapók". Maud volt-e vagy Leila, vagy esetleg egy harmadik, aki lenyúlta a copyright-ot, nem tudni.
A dunántúli Pápa városát 1930 júliusában érintette az éppen világkörüli körúton lévő, ezúttal brazíliai csodapók, amely feltehetően már azonos a bejegyzés elején említett plakáton szereplővel. Kérdés, hogy disszidált-e Ausztráliából, vagy éppen a konkurenciától való megkülönböztetés miatt lett Dél-Amerika a szülőhazája. A Pápai Hírlap kissé marketingillatú írásából végre kapunk némi támpontot, hogy mi is volt valójában ez a lény (a különálló újsághirdetést lásd balra):
Világkörüli körútján Pápára érkezett a brazíliai „Csodapók”, aki – mert hát a csodapók valójában nem más, mint csinos nő – bámulatos biztonsággal megmondja a múltat, a jelent és jósol a jövőre, hogy miképp az a jövő titka. E sorok írójának igen sok jót jövendölt. Tessék megpróbálni; bizonyára kellemeseket mond másoknak is.
(Pápai Hírlap, 1930. július 19.)
    Mint a rövid szövegből kiderült, a csoda-ízeltlábú semmilyen pók-közeli biológiai tulajdonsággal sem rendelkezett, így feltehetően a jósszobában némi félhomály és trükk segítségével csak egy (emberi) női fej volt látható, amelyből négy pár pókláb ágazott ki. Tolmács, a források szerint nem volt jelen, a portugál nyelvet pedig kevesen ismerték, így a kedves hölgy magyarul adhatta elő életvezetési tanácsait – no, ennyit a brazil-vonalról.
  Egy évvel később, 1931-ben már Esztergomban tűnt fel „a hatalmas tudománnyal rendelkező gondolatolvasó” pszeudo-brazíliai csodalény; érdekesség, hogy a figyelemfelkeltő cikk mindkét helyi lapban megjelent, ráadásul megegyező szöveggel, vagyis a vállalkozás profi marketingje ismét jól működött.
 
 
A csodapók Hatvanban
 
A budapesti plakáton látható, illetve többek között Pápán és Esztergomban vendégszerepelt csodapók 1944. április első hetében járt Hatvanban. Ötödik éve tartott ekkor a II. világháború, 1942 nyara óta – sajnálatos módon – Magyarország aktív közreműködésével. A férfiak többsége besorozott katonaként vagy munkaszolgálatosként a fronton küzdött a túlélésért, az otthon maradottak közül pedig egyre többen gyászolták a háborúban elesett valamely családtagjukat. Március 19-e óta az ország német megszállás alatt állt, a kollaboráns szélsőjobboldali koalíciós kormány éppen ezekben a napokban készítette elő a zsidóként definiált magyar állampolgárok elkülönítését, majd deportálását. A szovjet csapatok már elérték a Kárpátok előterét, a szövetséges légierő pedig április 3-án megkezdte Magyarország bombázását. Nem csodálkozhatunk, hogy a kor embere olyan dolgokban is kapaszkodót keresett, amelyeken manapság legfeljebb csak mosolyogni tudunk.
 
    
A Hatvan és Járása 1944. április 2-i számában jelent meg az első hirdetés a csodapók fogadóóráiról (lásd felettünk). A lap egyéb beszámolót nem közölt, azonban a Ring Lajos által lejegyzett visszaemlékezés minden részletre kitér. Szokásunkhoz híven eredetiben közöljük a szöveget, három előzetes megjegyzéssel:
- Az újságból is kiderül, hogy nem nyáron, hanem áprilisban történt eseményről beszélünk.
- Látszólagos ellentmondás az újsághirdetésben és a szövegben található cím között: a mai Balassi Bálint utcát annak idején Grassalkovich utcának hívták, a mai Grassalkovichot pedig Hatvany Sándor útnak.
- A eltérő vendéglő-elnevezés: a „Buzalka” valószínűleg a – Királyné – vendéglő tulajdonosának vezetéknevére utal.
 
* * *
 
1944 nyarán Hatvanba is eljött az akkor nagy hírnevű, már szenzációnak tartott "csodapók"-jövendőmondó. A mai Balassi Bálint út 5. sz. alatt az úgynevezett Királyné vendéglő erősen homályos hátsó kistermében volt a fogadó (jövendölés) helye.
  A sarokban kb. 60-80 cm-es emelvényen volt egy barna bársonyból készült 60 cm nagyságú pók alak, melynek női feje volt - föléje fonálból pókhálószerű háló volt kifeszítve. Ilyen környezetben fogadta a pácienseket. A város több pontján - akkor még voltak - hirdetőoszlopokon adták hírül, hogy mikortól lehet menni jósoltatni. Azokban a borzalmas háborús években, rengeteg emberi fájdalom gyűlt össze, sokan kerestek vigasztalást, hozzátartozójukról akartak valamit megtudni. A vallásos hit háttérbe szorult. Nagy tömegek mentek jósoltatni, sokan hittek benne.
  A sejtelmes félhomályban az alig látható jósnő halk suttogással igyekezett a személy tudatának befolyásolására. Jellemző esetnek két serdülő leányka esete: I. E. ment előre - kérte a jóslást. A válasz nagyon rövid volt: "Maga ne gondoljon semmit, mert magából nem lesz semmi." - A sors úgy hozta, hogy az orosz csapatok Hatvan elfoglalásakor arra a jól álcázható helyre telepedtek le ágyúikkal - a Szent István térre (ma Dobó tér) - ahol előzőleg német ágyúk voltak és ezt a németek bemérték és tűz alá vették környéket. Egy itteni belövésnél a repeszek halálát okozták. Temetése 1944.12.08-án volt. (Az említett hölgy halálának napját és körülményeit megerősíti a halotti anyakönyv. – a szerk.)
  A barátnője, Sz. F. is érdeklődött a jövendő felől. Ő azt a választ kapta: "Maga eléri a célt, amit szeretne, de csak később." Nem az akkori udvarlója vette el.
 
* * *
 
Nagy Nándor
 
 
Szólj hozzá!
pápa karinthy frigyes 1944 esztergom csodapók hatvan és járása ring lajos maud
süti beállítások módosítása