A Zagyva partjáról az Adriára

Egy hatvani haditengerész és az SMS Wien története

2016. március 22. - Nagy Nándor
 
Egy hatvani haditengerész és az SMS Wien története

Újabb fantasztikus fénykép segítségével maradunk a Nagy Háború vagy, ahogy Csángóföldön hallottam hajdanán, a Nagy Verekedés témakörénél. A nemcsak helytörténeti jelentőségű fotográfiát blogunk régi olvasója, Elenonóra bocsátotta rendelkezésemre. A fényképen, amelyet a nagypapa, Nagy István küldött haza képeslapként 100 éve, az SMS Wien osztrák-magyar csatahajó legénységének egy csoportja látható 1916 nyarán. (Az SMS jelentése természetesen eltér a mai rövidítéstől: Seiner Majestät Schiff azaz Őfelsége hajója, amely minden hajónév előtt szerepelt.) Eleonóra mellett külön köszönöm Kiss Gábor (Hadtörténelmi Levéltár) által nyújtott segítséget.

A szereplők közül jelenleg - egyedül Nagy István személyét lehet beazonosítani, aki az ágyú jobb oldalán tekint reánk. Az SMS Wien feliratú fejfedőt viselő délceg csoport ülő tagjai között pedig egy gramofon láthatunk, mellette néhány lemezt. Mielőtt azonban elmélyednénk a 100 évvel ezelőtti fotográfia részleteiben, ismerkedjünk meg Nagy István szerencsés és az SMS Wien tragikus történetével, a had- és helytörténet sajátos ötvözeteként. 

fokep_alap_v4.jpg

Ne csodálkozzunk azon, hogy a Zagyva-partjáról is került haditengerész az Adriára, hiszen az I. világháború alatt az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete a hatodik legnagyobb volt e földkerekén. A Monarch csatahajó-osztályú partvédő hajók, így az említett SMS Wien, az SMS Budapest és a SMS Monarch az 1890-es évek második felében készültek el azonos tervek alapján. Az SMS Wien 1897. május 13-án állt szolgálatba, első útján Nagy-Britanniában vendégszerepelt békés céllal, a Viktória brit királynő uralkodásának 50. évfordulóján megrendezett ünnepségen.

Forrás: armchairgeneral.com

1914. május 30-án kivonták az állományból, de a háború kitörése miatt gyorsan véget ért a nyugdíjas időszak, és augusztus 1-én újra szolgálatba állították. Testvéreivel együtt, az V. csatahajóosztály tagjaiként a Cattarói-öbölben vigyázták a sós vizeket, majd 1917. augusztus végén az SMS Wien-t és Budapestet Trieszt körzetébe vezényelték át, hogy elejét vegyék az olasz partraszállási próbálkozásoknak.

coat_of_arms_of_the_austro-hungarian_navy.png

A fényképet talán éppen Triesztben postára adó Nagy István 1892-ben született Hatvanban, a háború kitörése előtt vasutasként dolgozott. A bevonulás után érdekes módon mégis a haditengerészethez került, amelynek háttérben két ok játszott szerepet: egyrészt néhány évig gőzmozdony-fűtőként dolgozott, a flottánál pedig szintén fűtő lett, csak ezúttal hadi (gőz)hajónál; másrészt tudott úszni, amely egyáltalán nem számított általános készségnek akkoriban. (Uszoda hiányában a Hatvan belterületén megtalálható állóvizek nyújtottak alkalmat a gyakorlásra.)

bevonulas_elott_v3.jpg

Korábbi állomáshelyeit egyelőre nem ismerjük, azonban a fénykép hátoldala alapján 1916-ban már az SMS Wien hajón teljesített szolgálatot. A Bécsi Levéltárból előkerült orvosi kartonból kiderült, hogy 1917. november 20-23. között Pólában kórházi kezelésre szorult, innen tért vissza állomáshelyére, amely ekkor a Trieszttől néhány km-re fekvő Muggia városka melletti öbölben horgonyzott.

korlap_v3.JPG

Forrás: Österreichisches Staatsarchiv - Kriegsarchiv (Wien/Bécs)

A Heinrich von Seitz sorhajókapitány parancsnoksága alatt álló SMS Wien-t 1917. december 10-én kora hajnalban váratlan olasz támadás érte. A Luigo Rizzo vezette, csekély hangot kibocsátó elektromotorral felszerelt MAS-9 tengeralattjáró-elhárító motorcsónak észrevétlenül közelítette meg az öblöt. Hidraulikus vágószerkezettel két órán küszködtek a kikötő körüli vizeket vigyázó határzárral, amelyet végül sikerült átvágniuk - szinte hihetetlen, hogy nem vették észre az olasz kommandót. 02 óra 30 perckor két torpedó indítottak el, amely a biztonságosnak vélt öbölben telibe találta a gyanútlan, torpedóhálóval sem védett SMS Wien-t.

Forrás: it.wikipedia.org

Nagy István éppen a fedélzeten tartózkodott, elmondása szerint még látta is a távozó olasz motorcsónakot, amely több méter átmérőjű sebet ejtett a k. u. k. csatahajó elülső oldalán. A hajó orra néhány perc alatt megtelt vízzel, ezért a fedélzetre menekülő haditengerészek a hajó egyre jobban kiemelkedő tatjához menekültek, majd innen ugrottak a december lévén alacsony hőmérsékletű vízbe. Nagy István és a vele együtt a tengerbe menekülő barátjának túlélését a kosárlabda nagyságú, ún. mentőlabdának köszönhették, amely a mentőövhöz hasonlóan a víz felszínén tartotta a bajba jutottakat. A hajó mintegy 10 perc alatt süllyedt el, és mintegy 15 méteres mélységben érte el a tengerfeneket. (Egy másik olasz motorcsónak a SMS Budapestet próbálta elsüllyeszteni, azonban sikertelenül.)

   Nincs adat arról, hogy a támadás napján hány haditengerész teljesített szolgálatot a hajón, de mintegy 400 főnyi legénységgel számolhatunk, amelynek jelentős részét az SMS Budapest mentőcsónakjai és a parti őrség néhány órán belül kimentette a vízből.

terkep.JPG

A későbbi hivatalos veszteséglista szerint 35 (más adatok szerint 46) tengerész halt hősi halált, illetve 2 személyt nyilvánítottak eltűntnek. 1918-ban megpróbálták kiemelni az SMS Wien-t, amelyet azonban a háború időtartamára felfüggesztettek. Végül 1925-ben hozták felszínre a szerencsétlenül járt hadihajót, amelyben 25 haditengerész holttestét találtak meg, akiket a trieszti Központi Temető egyik tömegsírjában helyezték örök nyugalomra.

  Nagy István az újabb kórházi kezelés után, kalandos körülmények között, gyalog tért vissza Magyarországra 1918 derekán. Újabb hadiszolgálatra már nem hívták be. Szegedi illetőségű egykori bajtársával, akivel együtt ugrottak vízbe a süllyedő hajóról, az 1930-as évekig tartották a kapcsolatot. Az I. világháború hősi halottainak emléket állító hatvani Őrszem emléktáblájára felkerült egy bizonyos „Nagy István”, az egykori haditengerész pedig úgy gondolta az ő nevét vésték fel tévesen. Forrás hiányában azonban nem lehet beazonosítani, hogy pontosan kinek állít emléket a felvésett név.

orszem_tabla_v2.JPG

A hadseregtől nem érkezhetett téves információ, hiszen pontosan ismerték, hogy ki esett áldozatul az olasz támadásnak, Nagy István pedig sem a hősi halált halt, sem pedig a nyomtalanul eltűnt tengerészek között nem szerepelt. A név alatt szereplő két másik személy halálozási dátuma (Oláh Vilmos, 1915; Ócsai Mátyás, 1918) jelentősen eltér, így ezeket a neveket nem ad hoc módon, hanem rendszerezett keretek között véshették fel, valószínűleg a háború befejezése után. Papp Gyula és Fekete Csaba kutatásai alapján két olyan Nagy István nevű hatvani személy ismert, akiknek bevonulása még adatolható, visszatérésük azonban már nem. Valószínűsíthető, hogy e két személy valamelyikének emlékét őrzi a tábla, és nem történetünk főszereplőjét.
   Jobb is, hogy így alakult, és nem volt szükség még egy név felvésésére. Nagy István, az SMS Wien hatvani haditengerésze hosszú életet élt, 1975-ben hunyt el Budapesten, de szülővárosában, Hatvanban temették el.

   Most pedig jöjjenek  a vizuális részletek, némi bónusszal - klikk az alábbi galériára.

 
 
Nagy Nándor
 

 

Irodalom:
- Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete (link)
- Russell Philips: The Sinking of SMS Wien (link)
- Veperdi András: Az Osztrák-Magyar Flotta csatahajói (link)
 

Az Őrszem keresztelője

 
Egy rendkívüli fénykép bemutatásával lehelek életet a blog szunyókáló html-kódjaiba, amelyet Kapás János Zsolt, a túrkevei Finta (Sándor) Múzeum igazgatója bocsátott rendelkezésemre.
  Bármerre járunk az ország területén, némi túlzással majd’ minden településen találkozhatunk I. világháborúban elesett áldozatokra emlékező emlékművel. Többé-kevésbé közismert tény, hogy a vonatkozó jogszabály elfogadását követően az első emlékművet - jóval a fegyverszünet, illetve a békekötés előtt - 1917. november 25-én Hatvanban avatták fel.
 
  Az ünnepség körülményeiről rendelkeztünk információval, némi hiányérzetünk mégis akadt, hiszen egyetlen fényképfelvétel sem maradt az utókorra az eseményről, pedig feltételezhető volt, hogy készült fotográfia e jeles hatvani napról. Az 1910-es években már számos olyan sajtótermék létezett, amelyek jó minőségű fényképeket közöltek, ezért másfél évvel ezelőtt fejembe vettem, hogy addig forgatom a besárgult újságoldalakat, ameddig rá nem találok az áhított kincsre. Bár erőfeszítéseim nem jártak sikerrel, az utolsó szalmaszálként megkeresett Finta Múzeum email-fordultával pontot tett az ügy végére.
Frissítés, 2016.02.26. Az aktiválás után derült ki, hogy mégiscsak szerepelt az ünnepségről két fotó az egyik korabeli újságban. (Úgy tűnik, több időt kellett volna a könyvtárban töltenem. :) ) Ezek a Fekete István Csaba és Papp Gyula szerkesztésében, "A hatvani hősök arcképcsarnoka" címmel március folyamán megjelenő kiadványban szerepelnek majd, sok más érdekességgel együtt.
urai_dezso_fortepan_1905.jpgAz újság közölte a fényképész nevét is Uray (Urai) Dezső (1875-1966) személyében, akit egy 1905-ben készült felvételen jobbra láthatunk. Valószínű, hogy a bejegyzés által bemutatott fényképet is ő készítette. Főként az I. világháború során készült fotóhagyatéka egyébként két éve került fel a fortepan.hu-ra. Sajnos hatvani kópiát nem tartalmaz, de érdemes megtekinteni! (a fénykép forrása: fortepan.hu)
   A hivatalosan Hősök szobra, félhivatalosan Őrszem néven ismert műalkotás előtörténetével több korábbi munka foglalkozott, amelyek többsége Kovács Ákos, hatvani múzeumigazgató 1985-ben publikált tanulmányának újrakevert változatai. Jelen bejegyzésben a fényképre helyezem a hangsúlyt, így csak néhány alapvető adatot, illetve frissen kibányászott információt is említek meg körítésként. Az emlékmű tábláján szereplő 213, illetve és a 46 fel nem vésett hatvani hőssel kapcsolatban ajánlom a részletes kutatás alapján készült Hatvaniak az első világháborúban c. wikipédia-oldalt.
 
   Az első világháború negyedik évében, 1917-ben fogadta el a magyar országgyűlés A most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről szóló VIII. törvénycikket, amely felkérte a településeket, hogy anyagi erejének megfelelően állítsanak olyan tárgyi emléket, amelyen megjelenítik a harcok során elesett hősök nevét. A hatvaniak igen jelentős összeget gyűjtöttek össze az emlékmű felállítására, a kivitelezésre pedig az akkor már országos ismertséggel rendelkező önművelő szobrászművészt, Finta Sándort kérték fel.
  Az 1917. november 25-én megtartott szoboravatási ceremónia ünnepi képviselőtestületi üléssel és istentiszteletekkel kezdődött, majd a Kossuth téren gyülekező tömeg, Isaák Gyula Heves vármegyei főispán vezetésével a vasútállomásra vonult, a külsős sztárvendégek fogadása végett. (A nagyrédei születésű Isaák Gyula, az 1885-ben létrehozott hatvani járás első főszolgabírójaként szívesen járt vissza egykori állomáshelyére.)

vass_janos.JPGKéső délelőtt futott be különvonattal Ugron Gábor belügyminiszter és Dr. Vass János Heves megyei főispán (balra), akik már az Őrszemnél tartottak beszédet a 31 tagú Egri Dalkör Szózatát követően. A további beszédek és koszorúzások után az ünnepség a Himnusz eléneklésével zárult, majd a szokásjog szerint a meghívottak Weiman Lipót vasúti vendéglőjében szervezett banketten vettek részt. 

 
Néhány kevésbé ismert részlet:
- Az avatás napján csak a szobor egyik oldalán szerepeltek nevek.
- Finta Sándor már hónapokkal korábban elkészült művével; egyelőre nem tisztázott, hogy miért tolták november végéig az átadás időpontját.
- Az ünnepség előtt az Őrszem már legalább több napja a helyén állt, ezért fehér lepel nem hullott le az avatás során, valószínűnek már fölöslegesnek tartották. 220px-ifj_ugron_gabor.JPEG
- Az ünnepségre eredetileg IV. Károly királyt, Zita királynőt, József főherceget, Wekerle Sándor miniszterelnököt. Végül az említett Ugron Gábor belügyminiszterrel (jobbra) kellett "beérni". 
 
* * *
 
No, jöjjön az a bizonyos fénykép, amely tehát a Finta Múzeum, és nem "a zinternet" tulajdonát képezi. Bármilyen későbbi felhasználása kizárólag a Múzeum engedélyével lehetséges. Megosztás esetén tisztelettel kérem a forrás megjelölését! 
   A fényképész, illetve a szobor körül csoportosuló ünneplők személye sajnos nem ismert, ha esetleg valaki felismerne valakit, kérem, jelezze! Háttérben a Hatvan-belvárosi római katolikus templom, illetve borús égbolt látható. Az Őrszemet vigyázó két jegenye sajátos hangulatot teremt.
 
hatvan_teljes_vjel3.jpg
 
Az analóg fényképek sajátossága, hogy megfelelő digitalizáció után parádés nagyításokkal lehet a részleteket vizsgálni. Először a szobor eredetiben, kicsit közelebbről:
 
hatvan_szobor_templom_vjel3.jpg
 
Az ünneplő tömeget szintén szemügyre vehetjük közelebbről is: A korabeli hatvani fotókhoz hasonlóan észrevehető a hagyományos paraszti ünneplőt és „városi” külsőt viselő lakosok sajátos egyvelege.
 
hatvan_kozonseg_vjel.jpg
 
A baloldali csoport:
 
hatvan_kozonseg_bal_vjel2.jpg
 
…illetve a jobboldali csoport:
 
hatvan_kozonseg_jobb_vjel.jpg
 
A hatvani szobor után Finta Sándor számos más település hasonló kérésének tett eleget. A nyitrai emlékmű felavatásáról (1918. szeptember 29.) filmfelvétel (!) is készült, így egy kicsit magunk elé tudjuk képzelni a szűk egy évvel korábbi hatvani hangulatot...
 

 
... és ne feledjük, hogy az utolsó képkockákon maga az alkotó is feltűnik.
 
finta_sandor_1918_vjel.JPG
 
A hatvani szoboravatásról készült felvételek az alábbi albumban (is) megtekinthetőek.
 
 
Nagy Nándor
 

 

Az I. világháború rejtett emlékhelye

 

Az elmúlt években több esetben foglalkoztunk hatvani hadisírokkal, most az I. világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából az 1914-1918 közötti áldozatok kevésbé ismert emlékhelyére hívnám fel a figyelmet. Helyszín az óhatvani köztemető 13. parcellája, amelynek egyik sarkában, nagyjából a 6., 7. és 13. parcellák találkozásánál, egy kis dombfélén tucatnyi kis kőkeresztet találhatunk egymás hegyére-hátára pakolva (térképen itt).

I - 01.JPG

Ring Lajos kéziratából tudtam meg, hogy a temető ezen részén helyezkedett el egykoron az I. világháború Hatvanban elhunyt áldozatainak parcellája, egyéni sírjelként pedig a fent említett kis kőkeresztek szolgáltak. A sírkert különlegessége volt, hogy a magyar honvédek mellett több nemzet elhunyt katonái találtak itt végső nyugodalmat, szövetséges és szemben álló felek egyaránt. Valószínűleg ebben a parcellában készülhetett az alábbi, 1914-es datálású fénykép, amely egy elesett hatvani katona temetését örökítette meg.

1914 temetés v2.jpg 

Hatvanban a Vöröskereszt már 1914-ben több ideiglenes kórházat állított fel, amelyekben több ezer sebesültet ápoltak - nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Császárság katonáit, hanem orosz és olasz hadifoglyokat is. Török katona nem járt Hatvan földjén 1686 óta, a világháború évei során azonban igen, mivel a központi hatalmak oldalán 1914. október 29-én hadba lépett Törökország egységeket küldött a keleti frontra, a Galíciában (az Osztrák-Magyar Monarchia északkeleti tartományában) harcoló osztrák-magyar és német seregek támogatására. Ezáltal a Hatvanba érkező kórházvonatokkal török sebesültek is érkeztek.

2014-06-19-galicia v2.jpg

A világháborús parcellát 1925-ben a hatvani Petőfi cserkészcsapat hozta rendbe, talán a kőkereszteket is ekkor helyezhették el. A két világháború között a május utolsó vasárnapján megtartott Hősök napja keretében a város lakossága rendszeresen ellátogatott a sírkertbe.

HJ 1928.05.27, Hősök Napja v2.jpg

A sírhelyek egy részét a harmincas években megszüntették, mivel az olasz katonákat 1934. július végén, a török elhunytakat pedig 1937 áprilisában exhumálták és szállították haza szülőföldjükre.

   A 254 sírból álló parcellát az 1980-as évek közepén számolták fel. Mementóként alakították ki a mai is látható halmot, amelynek többszintes betonalapjába süllyesztették az akkor még jó állapotban lévő, összesen 113 kőkeresztet. Felvetődik, hogy az elhunytak hamvait összegyűjtve esetleg itt, a sírhalom alatt helyezték-e el, amelyre azonban nincs adatunk.

Az egyedi formájú sírjelek közül kiemelném az alábbi kis obeliszket, amely a lengyel nyelvű szöveg tanúsága szerint a Monarchia hadseregében szolgáló lengyel kadét (hadapród), Posswger Wiktor Possinger Wiktor (pontosításért köszönet Fekete Csabának) egykori sírhelyéhez készült, aki 1915 februárjában hunyt el Hatvanban (Zginął śmiercią bohaterską - Hősi halált halt…)

lengel sírjel.jpg

A 40. p.p. nem az életkorra, hanem a császári és királyi 40. gyalogezredre (lengyelül: pehotni polk) utal, amelyben az elhunyt szolgált. Az ezred nemcsak harcolt Galíciában, hanem ott is verbuválódott, hadkiegészítő-parancsnoksága Krakkótól keletre, Rzeszow városában székelt. Az ezred állományának 97%-a lengyel nemzetiségű katonából állt, így nem meglepő, hogy egy lengyel tiszt-várományos került Hatvanba sebesültként. Sajnos az életét nem sikerült megmenteni.

Végezetül a sírhalom több oldalról fényképezve. A sírkereszteken magyar, lengyel, orosz, szlovák, román, német neveket egyaránt találhatunk. A 30 évvel ezelőtti 113 kőkeresztnek csak egy része maradt meg, a betonalap állapota önmagáért beszél. A múló idő nyomát nem lehet nem észrevenni a magára hagyott emlékhelyen, amelynek rendbehozatala esedékes és kívánatos volna.

(A témakörrel kapcsolatos további információk Fekete Csaba cikk utáni hozzászólásában.) 

 

Nagy Nándor

 

 

A legmázlistább közúti műtárgy

 

A kicsit megcsúszott nyári szünet után visszatérünk a legutóbbi bejegyzésünkben szereplő újhatvani vasúti felüljáróhoz, amelytől 2015-ben, az új felüljáró átadása után végképp elbúcsúzunk. 100 éves történetét tekintve egyáltalán nem tűnhet túlzás az a kijelentés, miszerint a vasútvonalon átívelő műtárgyat ritka nagy szerencsefaktorral áldotta meg a sors.

 

A kivitelezés időpontja

Júliusban említettem, hogy a felüljáró megépítése már 1897 óta napirenden volt, azonban csak másfél évtizedig elnyúló, szokásos magyaros gyötrődés után kezdődött meg az építkezés, amelyre valóban igen nagy szükség volt a növekvő átmenő forgalom miatt. Ha azonban a Hatvan nagyközség versus Magyar Államvasutak mérkőzés még néhány játszmával bővült volna, akkor elképzelhető, hogy csak évek, vagy talán évtizedek múltán épült volna meg a felüljáró. Miért is?
    Idén emlékezünk meg az I. világháború kitörésének 100. évfordulójáról. A háborús állapot egyik kevésbé ismert következményeként az előkészítés alatt álló projektek kivitelezését elhalasztották, illetve a növekvő infláció és sok más egyéb ok miatt maguktól befagytak (valószínűleg nemcsak Hatvan, hanem a korabeli Magyarország más településeinek esetében is). Konkrét példaként visszautalhatunk a blog által megénekelt Hatvani Vásártér nevet viselő második helyi vasúti megállóra, amely már a menetrendben is bekerült, a településre eső költségeket pedig a hatvani képviselőtestület megszavazta. Hat nap múlva a Monarchia hadat üzent Szerbiának, a megálló pedig ment a kishatvani levesbe…
Majzik Viktor v2.jpg    Érdemes azonban megemlíteni a jóval nagyobb falatnak tekinthető hatvani közkórház ügyét. A dualizmus időszakában rohamosan fejlődő Hatvan lakossága 1910-ben már meghaladta a 12 ezer főt, a növekedési ütemet azonban a közszolgáltatások színvonala nem igazán tudta lekövetni. Az állami egészségügy általában véve is rosszabbul teljesített Heves vármegyében, hiszen mindössze három település (Eger, Gyöngyös, illetve az ekkor még a megyéhez tartozó Pásztó) rendelkezett kórházzal. Ezért 1911-ben a megyei közigazgatás, Majzik Viktor alispán (jobbra) vezetésével nagyszabású programot dolgozott ki, amely alapján öt (!) további helységben létesítettek volna a modern közegészségügyi követelményeknek megfelelő kórházat.
Hatvany-Deutsch_Sándor.jpgA megvalósítás sorrendjében első helyen szerepelt Hatvan, amelybe 100 ágyas intézményt terveztek, a költségeket Heves vármegye-Hatvan nagyközség-Magyar Állam koprodukciójában, harmadolta volna. 1912-ben báró Hatvany-Deutsch Sándor földbirtokos (balra) a település rendelkezésére bocsátotta a közegészségügyi és városrendezési szempontból egyaránt megfelelő telket, amely valahol a Szőlőhegy lábánál feküdt; a Hatvany-család a telken kívül még jelentős összeget is adott volna be a közösbe. Minden egy irányba mutatott, 1914 tavaszán elkészültek a tervek, és a kórház minden bizonnyal 2-3 éven belül meg is épült volna, de a háború felülírta a boldog békeidők progresszív elképzeléseit.
   A halasztás nem egy-két évnyi időtartamra szólt, hiszen a hatvani kórházat majdnem fél évszázaddal (!) később, 1961-ben nyitották meg az „államosított” Hatvany-kastélyban, a mai kórházat magába foglaló új épületet pedig 1967-ben adták át. A felüljáró építését azonban szerencsére már 1912-ben megkezdték, 1913-ra már nagyjából el is készült, de a forgalomnak csak 1914. július 14-én adták át.

 

1944. szeptember 20.

1914 után egy újabb tragikus évszám, illetve évforduló következik, 1944. A vasútállomás és a rendező pályaudvar elleni amerikai légitámadás (szeptember 20.) során a felüljáró nem szerepelt a célpontok között, azonban Újhatvan környező utcáiban számos célt tévesztett bomba pusztított, így nem csekély szerencse kellett ahhoz, hogy a felüljárót ne érje találat, amely jelentős kárt, vagy akár teljes pusztulást is okozhatott volna.

   Közvetlenül a bombázás utáni készült légi felvételen jól látható, hogy a piros nyíllal jelölt felüljáró környékén megszámlálhatatlan bombatölcsér helyezkedett el.

légi felvétel.jpg

A károk felmérésekor készült helyszínrajzon fekete nyilakkal jelölték a bombákat. A bombázást szintén túlélte a mai buszpályaudvar helyén egykoron működő cukorgyári munkáskaszinó, amely mellett a 49. számú vasúti őrház telitalálatot kapott. A vázlat alapján derül ki, hogy a felüljáróra szintén esett egy bomba, azonban az újhatvani lehajtó rézsűje „felfogta” a bombát, amely nem robbant fel, vagy csak szimpla műszaki hiba történt. Hál’ Istennek, tegyük hozzá, hiszen ellenkező esetben a lehajtó biztosan a levegőbe repült volna…

Vasút_1944_v3_1.jpg

 

 

1944. november 25.

Az újabb túlélő gyakorlathoz mindössze két hónapot kellett várni. Egy hetes ostrom után a szovjet hadsereg csaknem teljesen bekerítette Hatvant, már csak a Heréd felé vezető út volt szabad, ezért a német hadvezetés november 24-én este úgy döntött, hogy másnap hajnalban kiüríti a települést. A német csapatok búcsúzóul a városban található élelmiszer-készleteket, az ipari üzemek felszereléseit, és a kastély mozdítható részeit magukkal hurcolták, a szeptember 20-i bombázás után frissen újjáépített vasútvonalakat pedig a képen látható speciális eszközzel, ún. sínfarkassal használhatatlanná tették (a fénykép nem Hatvanban készült, forrás: ritkanlathatotortenelem.blog.hu).

1944. Német sinfarkas (vasúti pálya pusztító) munkában Olaszországban..jpg

November 25-én hajnalban megsemmisítették a belvárosi postahivatal távírda- és telefonközpontjának műszaki berendezését, és elektromos gyújtószerkezettel felrobbantották a felüljárótól 500 méterre fekvő közúti Zagyva-hidat. Hasonló sors várt volna főhősünkre is, amelyet a német 23. páncéloshadosztály utászai már alá is aknáztak, azonban az ügyködést kifigyelte Pálhidy Mihály állomásfőnök és Szűcs József vasutas, akik a németek távozta után villámgyorsan eltávolították a robbanótölteteket. A német utászok hiába próbálták működésbe hozni a detonátort, a felüljáró egyben maradt. Visszatérni már nem volt idejük…

Nagy Nándor

 

 

100 éves az újhatvani vasúti felüljáró

 

Amikor múlt év őszén a 2014-es kötelező blog-témákról filozofáltam, azonnal éremszerző helyre került az újhatvani vasúti felüljáró, amely hosszúra nyúlt élettartama során három számjegyű, kerek születésnapot ünnepel az idén. Pár héttel később derült ki, hogy ez a gyertya lesz az utolsó, mivel időközben döntés született Hatvan legrégebbi közúti műtárgyának lebontásáról, és az utód-felüljáró megépítéséről. A folyamat jelenleg is tart, de a régi felüljáró még funkcionál, így jelen időben köszönthetjük fel az ünnepeltet, amelyet tehát a sajtóban megjelent hírekkel ellentétben nem a század elején, nem 1906-ban, hanem éppen 100 éve és egy hete, 1914. július 14-én adtak át a forgalomnak.

felül google most.JPG...még eredeti állapotában - google, 2013

 

 Előzmények

A jelenlegi viszonyoktól eltérően, a Budapest-Hatvan országút számunkra releváns – az újhatvani általános iskola és az óhatvani postaépület közötti - szakasza az 1912 előtti cirka 300 év során más vonalon, mintegy 80-90 méterre délebbre húzódott. Amennyiben az újhatvani Rákóczi úton haladva nem kanyarodunk rá a vasúti felüljáróra, hanem tovább haladunk a vasúti síneken át egyenes irányban Óhatvan felé, akkor megkapjuk a régi országút korabeli nyomvonalát, amely az ex-cukorgyári területen, a Zagyván, majd a DISZI alaprajzán keresztül érkezett meg a régi városrészbe. Ennek megfelelően az 1912 előtti Zagyva-híd, illetve a cukorgyár üzemhatára szintén jóval délebbre volt megtalálható.

régiúj.JPG

Mindkét oldalon sorompóval ellátott átkelő kezdetben gond nélkül funkcionált, az 1890-es évtizedben az áthaladó szerelvények számának növekedése miatt azonban egyre gyakrabban, és egyre hosszabb időre zárult le a sorompó. Autómobil-forgalom szereplő hiányában még nem volt, de a helyi érdekű közlekedést a régi Hatvan és a vasúti síneken túli, a korábbi elszigetelt vasúti kolóniából magát önálló városrésszé kinövő Újhatvan között egyre nehézkesebbé vált…

… legalábbis Hatvan nagyközség elöljárósága szerint, amely 1897-ben (!) fordult először beadvánnyal Heves vármegyei a törvényhatóság Közigazgatási Bizottságához, hogy az említett indoklás nyomán kötelezze a MÁV-ot egy alul- vagy felüljáró megépítésére. A község saját adatai szerint előfordult, hogy a sűrű vonatközlekedés miatt a sorompó 10-15 percig is fenntartotta a forgalmat, ráadásul a rövid zöld jelzés miatt az átkelőknek igencsak igyekezniük kellett, hogy átérjenek a másik oldalra.
   Az első hivatalos helyszíni szemlére 1898. március 8-án került sor. Hamar tisztázódott, hogy a magas talajvíz miatt aluljáró nem jöhet szóba, a vita tárgyát azonban nem a megvalósítás módja képezte. A MÁV megbízottja ugyanis túlzottnak nevezte a község által mért adatokat, és saját megfigyelésük alapján jóval kisebb várakozási időről számolt be. Summa summárum: a MÁV-nak esze ágában sem volt megépíteni a közúti műtárgyat, hiszen minden költség őt terhelte volna.
   A Közig. Biz. azonban inkább a hatvani és a kirendelt egri szakközegeknek hitt, ezért 1898. március 14-én kelt határozatában felszólította a MÁV Igazgatóságát, hogy egy éven belül készítsen új átjárót. A folyamat hamar megakadt, mivel a MÁV sikeres fellebbezése nyomán a kereskedelemügyi miniszter a határozatot feloldotta.

    A hatvani elöljáróság nem adta fel, és 1903-ban újabb kérelmet adott be a megyéhez, de hivatali terítékre ténylegesen csak 1907 folyamán került az ügy. Hangsúlyosabban játszották ki az újhatvani kártyát: a kérvény szerint az ekkor már 1500 lakossal rendelkező városrészt a vasútvonal teljesen elzárja az anyaközségtől, a vasút pedig nem akaszthatja meg a település fejlődését.

csépány.JPGAz 1907. március 7-i ismételt helyszíni szemlén a hivatali személyek mellett erődemonstrációként megjelent a Csépány Géza (balra), a térség parlamenti képviselője, valamint megyebizottsági tag minőségében Odray Coelestin hatvani prépost-plébános is. Az újabb forgalomszámlálás eredménye: egy nap hatvan alkalommal kellett lezárni az átjárót átlagosan 3,6 percnyi időtartamra – a leghosszabb esetben 12 percre – vagyis naponta 3 és fél órára állt meg a forgalom a sínpárok mentén. A megyei törvényhatóság megismételte 1898. évi határozatát, amelyet a MÁV menetrendszerű fellebbezése követett. A korábbi indokok mellett végre napvilágra került az egyik legfajsúlyosabb ok: hasonló forgalmú útátjáróból számos működött az országban, így a hatvani felüljáró megépítésével „veszedelmes precedens alkottatnék”, amelynek nyomán a vasútnak számtalan felüljáró-építést kellett volna finanszíroznia.
   A MÁV-vezérek azonban érezték, hogy közel a vég, mivel számukra negatív döntés esetén legalább annyit kértek, hogy a megépítés idejét egy évről három évre emeljék.

 

Tervezés

1908-ban már elkészültek az első tervek, vagyis a fellebbezést valószínűleg elbukta a MÁV. A felüljáró kérdése időközben összekapcsolódott az új Zagyva-híd megépítésének szükségességével. A régi, még faszerkezetes híd elbontása szintén évek óta napirenden szerepelt, így logikusnak tűnt, hogy a két műtárgy felhúzását és a kapcsolódó területrendezést egy projekt füstje alatt érdemes elintézni.

Két alternatíva jött számításba:
1. A pályaáthidalás kialakítására az eredeti a pályaszembeni útátjáró helyén kerül sor. Az óhatvani lejtő éppen a cukorgyár előtt érte volna el az eredeti szintet. Az új Zagyva-híd a régi helyén épült volna újjá.
2. A felüljáró és az országút „eltolása” északi irányba, körülbelül a mai helyére, ahol ingatlanok nem zavarják az építkezést, illetve vica versa. Ez esetben az új Zagyva-híd szintén északabbra épült volna fel.

    Mint tudjuk a 2. alternatíva került megvalósításra, amelynek hátterében ott találjuk a hatvani cukorgyár, pontosabban a tulajdonos Hatvany-család masszív lobbi-tevékenységét. Ugyanis az egyre növekvő országúti forgalom már a közvetlen szomszéd gyártelepnek is gondot jelentett, elsősorban a fokozódó zaj- és porártalom miatt, ezért érdekükben állt az országút arrébb pakolása, hiszen ezáltal a gyár mentesülhetett az említett problémáktól.

régi országút a cgy előtt.JPG

A hatvani cukorgyár egykori bejárata, a kerítés mentén haladt a régi Bp-Hatvan országút

A Hatvanyak felajánlották, hogy az építkezéshez szükséges földterületet a Zagyva partján, illetve a Zagyva és a vasút között, valamint a szükséges salakot és homokot díjmentesen az államkincstár rendelkezésére bocsátják. Már a 2. alternatíva megvalósításának szellemében tartották meg az 1910. február 5-i helyszíni szemlét. A hatvani képviselőtestület „csak” annyit kért, hogy a két műtárgy építése egy időben kezdődjön el, és lehetőleg még 1910-ben fejeződjön be. Az illuzórikus menetrend természetes más ütemben valósult meg.

 

Építkezés

A munkálatok 1911-ben kezdődtek meg, első körben az új Zagyva-hidat és az új országút-szakaszt húzták fel. A félidei állásról tökéletes képet kapunk az alábbi, 1912. augusztus 21-én készült helyszínrajz alapján.

1912.JPG

Megjegyzések:
- Az új Zagyva-híd sem helyszín, sem matéria tekintetében nem azonos a jelenlegivel, amelyet 1969-ben adtak át. Részletek itt.
- A girbegurba vasúti hozzájáró út nagyjából a mai körforgalom után tért le az országútról. A felüljáró 1914. évi átadásáig ideiglenes országútként is funkcionált. A vasúthoz vezető jelenlegi útszakaszt – még körforgalom nélkül – 1956-ban alakították ki.

 

Átadás

Az építkezési folyamat 1912 után már a vasúti felüljáróra koncentrált. Sajnos vonatkozó fotográfia egyelőre nem került elő az archívumokból, illetve nem ismerjük a tervező/kivitelező mérnök, illetve vállalat személyét sem.

   A helyi újságcikkek alapján úgy tűnik, hogy a felüljáró 1914 tavaszára készült el, és a gyalogos-forgalmat már ekkor engedélyezték, a járműmozgást azonban még nem. Kivételek természetesen mindig akadnak. 1914. május 24-én indult útjára a Kárpáti Túraút nevet viselő, 2400 km össztávú országúti autóverseny, a Királyi Magyar Autómobil Club szervezésében. Az első versenyző az említett napon, hajnali 5 órakor startolt Budapestről, majd következtek a többiek 1-1 perces indítási közökkel. A MÁV aznap reggel átmenetileg megnyitotta a vasúti felüljárót, hogy a versenyzők akadály nélkül száguldhassanak át Hatvanon.

2014-06-12 17.38.54 v2.jpg

(Ha már Laurin és Klement, akkor ez nem maradhat ki!)

A felüljáró hivatalos átadására 1914. július 14-én került sor, e naptól már a járművek is birtokba vehették Hatvan első felüljáróját.

Cenci_1914.07.19. 1..jpg

A régi rámpát lezárták, s Hatvan közönsége ezután kénytelen volt az új úton közlekedni. A vágányokon megtiltottak bárminemű átjárást, aki a tilalmat nem respektálta, pénzbüntetést kapott. Ne gondoljuk azonban, hogy felhőtlen öröm költözött a hatvaniak szívébe, hiszen a két városrész lakói erős kritikával illették az új közlekedési útvonalat. Az óhatvaniak a régi egyenes helyett kiépített, szlalom-pályának is beillő kacskaringós vasúti hozzájáró út miatt zsörtölődtek, az újhatvaniak pedig a megszüntetett sorompós átkelőhely visszaállítását követelték (!), hogy ne kelljen a felüljáró felé kerülniük… Kérésük nem talált meghallgatásra.

P.S.: A 100 éves felüljáró egyúttal a múlt század legmázlistább hatvani műtárgyának tekinthető, hogy miért, legközelebb kiderül.

Nagy Nándor

 

 

Lencsevégen az ideiglenes pályaudvar


Igazi csemege kerül az asztalra a szaharai hosszú hétvége utolsó napján: a hatvani vasútállomás története kapcsán említettük, hogy az eredeti épület lebombázása (1944. szeptember 20.) és az új vasútállomás átadása (1956. január) közötti interregnum során ideiglenes épület(sor) szolgálta ki a hatvani vasúti csomópont jelentős számú kollektíváját és utasközönségét. A vizuális megjelenítéshez azonban meg kellett elégednünk a Népújság 1953-as karikatúrájával…

1953.12.17. Pályaudvar karikatúra v3.jpg

Szerencsére bekövetkezett a fordulat, mivel a MÁV Irattár döbbenetes kincshegyeket őrző fényképtárában két, mega-ritkaságnak számító felvételt találtam, amelyek 1954., illetve 1955. évi állapotában tárják elénk az épületet. Először jöjjenek a fényképek, utána pedig az ideiglenes időszak ismételt rövid összefoglalója.


Elöljáróban fontos tisztáznunk: az ideiglenes épületsor – a megsemmisült eredeti állomáshoz hasonlóan – NEM a jelenlegi vasúti pályaudvar helyén húzódott. Az észak-déli tájolás stimmel, kelet-nyugati irányban azonban már kevésbé, mivel az új (jelenlegi) épületet 22 méterrel keletre, vagyis a cukorgyár/Zagyva irányában tervezték újra. Az ideiglenes állomás nagyjából a mai 2. és 4. vágány között helyezkedett el, a régi 1. vágány pedig körülbelül a mai 5. vágány vonalán haladt.

Az első fénykép, amelyen az épületsor pálya felőli homlokzatát láthatjuk a gyalogos felüljáróról készült, 1954-ben. Balra-középen az ideiglenes állomás főépülete, tetőszerkezetre erősítve a HATVAN felirat. A balos sarokban, a bejárat melletti telefonfülkéről és postaládából adódóan talán a vasúti posta. A vágányon közlekedő vasúti szerelvények önmagukért beszélnek, két évvel vagyunk a Budapest-Hatvan villamosított vonal átadása előtt, így még bőven pöfögtek az öreg gőzösök, a szélrózsa minden irányába.

Hatvan - X20236041 (1954)_Vízjel FBBB.jpg

A második fénykép 1955 januárjában, és mint az állomásnév fordított feliratáról, valamint a kémények állásáról kiderül, az épület külső homlokzatáról készült, némi FF vörös csillaggal megbolondítva. Ha mindenképpen mai viszonyítási pontot keresünk, akkor nagyjából ott állunk, ahol a mai állomás bal oldalán üzemelő söröző ablakából a vágányok felé tekintenénk.

Hatvan - X20231169 (1955.01)_Vízjel_UJ v2.jpg

A hatalmas sár és a kockakő-halom jelzi, már megkezdődött az új állomás építése. Előttünk az első szakasz során létrehozott ideiglenes Hatvan-Boldog terelőút, mivel a régi út éppen az új állomás alaprajzán haladt keresztül, az új (jelenlegi) út pedig csak ezután készült el. A könnyebb eligazodás kedvéért itt az egyik korabeli organizációs vázlat. (Utóirat az altémához: az ős-boldogi út pedig a mai újhatvani Várkonyi Sándor utca vonalán haladt.)

org vázlat v3.JPG

 

Az átmeneti pályaudvar története

A hatvani vasútállomást, a rendező pályaudvart és a kapcsolódó vágányhálózatot 1944. szeptember 20-án semmisítette az amerikai bombatámadás. A Budapest-Hatvan-Miskolc vasútvonal stratégiai jelentősége miatt azonban a helyreállítási munkálatok azonnal megkezdődtek. A német/magyar hadiszállítmányok jelentős részét ezen a vonalon szállították a délkeleti/keleti frontszakaszra, ezért szeptember 23-ára (!) már két vágányt üzemképes állapotba hoztak. Új állomásépületet egyelőre nem húztak fel, sőt a romokat sem szállították el, hanem csak a zavartalan személy- és áruforgalom biztosításához szükséges területet tisztították meg.
   Az új vágányoknak mindössze két hónap adatott meg, mivel a városból kivonulni készülő német csapatok 1944. november 22-24. között megsemmisítették a megmaradt vasúti infrastruktúrát, így a szovjet csapatok bevonulása után minden kezdődött elölről. 1944. november 26-án a szovjet parancsnokság magához rendelte a helyben maradt mintegy 700 vasutast és a rangidős tisztviselőt, Pálhidy Mihályt, akinek parancsot adott a hatvani vasút azonnali helyreállítására. A lehetetlennek tűnő feladatot lehetetlen körülmények kellett teljesíteni, miközben a német tüzérség december 5-ig folyamatosan lőtte a várost Heréd irányából.
   1945 januárjában a vágányok mind a négy irányban használhatóak voltak, valamint állomásépületként felhúztak egy fából készült barakképületet, melyben a személypénztár mellett helyet kapott egy-egy katonai és civil váróterem, valamint szovjet vasútőrség külön helyisége.
   A hatvani vasútállomással azonban mostohán bánt a sors: 1947. április első hetében benzin-robbanás következtében leégett a barakképület, így a vasúti pénztárt átmenetileg a vágányok mellé telepített asztal helyettesítette. A leégett ideiglenes felvételi épület helyére újabb ideiglenes (barakk)épületet emeltek, vagyis a karikatúrán és fenti fényképeken már az utóbbi, 1947 derekán készült változatot láthatjuk. Másfél évvel később, 1948. szeptember 24-én újabb tűzeset történt, amelyről az Magyar Távirati Iroda is beszámolt:

hatvani tűz v2.JPG

A beszámoló közvetve utal rá, azonban csak más források alapján vált egyértelművé, hogy ezúttal nem a felvételi épület, hanem az egyik mellette felhúzott másik „pótépület” semmisült meg. (Tévedésemet a rokon-bejegyzésekben javítottam.) Említsük meg azért Gábor Sándor fuvaros nevét, aki önfeláldozó módon az egyik vasúti páncélszekrényre láncot kötött és lovával húzta ki a lángoló tűzkatlanból.
   Mivel a hatvani pályaudvar nem működhetett kiszolgáló egység nélkül, ezért az új állomást úgy tervezték meg, hogy a régi épület gond nélkül üzemelhessen tovább. Ebből kifolyólag, az I. vágányt meghagyták eredeti helyén, amely a régi felvételi épülettől pár méterre, az újtól pedig 43 méterre haladt. Az ideiglenes állomás így tehát egészen 1956 januárjáig, vagyis az új állomás átadásáig üzemben maradt. (Elvileg készülhetett olyan fénykép, amelyen mindkét épület szerepel.) Az ideiglenes állomást ezután néhány nap alatt elbontották, az 1956. augusztusi készült fényképen már nyoma sincs, csak a „helye”, vagyis a 43 méter széles üres tér az I. vágány és az új épület között.

Közl Építő 1956. szept.jpg

A mai vágányhálózat kialakítására, amely során az I. vágány jóval közelebb, 10 méterre került az állomásépülettől, 1985-1986 folyamán került sor.

Nagy Nándor

 

 

Szovjet hadisírok a 10. parcellában


Anasztazia Sztoljarova orosz történészhölgy annak idején sokat segített a fekete szobor történetének feltárásában, többek között az ő révén tudhattuk meg, hogy a Kossuth térről a temetőbe áthelyezett emlékmű kit őriz majd’ hét évtizede.
   Emellett számos olyan korabeli szovjet katonai forrást is rendelkezésemre bocsátott, amely az óhatvani köztemetőben található szovjet parcellák létrejöttének körülményeit világítják meg. Először két helyi vonatkozású fénykép érkezett hozzám, amelyekről kezdetben biztosra vettem, hogy tévedésről lehet szó, és a felvételek nem Hatvanban készültek. Anasztazia azonban elküldte a kapcsolódó iratok másolatait, amelyek egyértelművé tették, hogy bizony mégiscsak a hatvani temetőben járunk, 1945-ben.

bevez.jpg

 

A legtöbb magyarországi település temetőjében találhatunk szovjet katonai sírokat, vagy sírkertet, amely Hatvan esetében az átlagosnál nagyobb kiterjedéssel bír. A sírhelyek és az elhantolt szovjet katonák számáról ellentmondásos adatok maradtak fenn. Maradjunk a Polgármesteri Hivatal 1948. júniusi összesítésénél, amely szerint Hatvanban 1944 és 1946 között 396 egyéni és 18 tömegsírban, összesen 1296 szovjet katonát temettek el.

Az irat ezen kívül 10 magyar, 200 német, valamint 11 román katona sírját említette meg, amelyekkel az év során majd külön bejegyzésben foglalkozunk. Előzetesként annyit, hogy az 1990-es évek végén történt exhumálás során 85 német katona földi maradványait találták meg, amelyeket a Budaörsi Német Katonai Temetőbe helyezték át. A magyar katonasírok helye és sorsa – egy kivételével – egyelőre ismeretlen; a legmagasabb rangú helyben eltemetett magyar katona Egressy Géza alezredes volt. A román sírokról szintén nincs adatunk.

Hatvan körül jelentős harcok zajlottak 1944. november-december folyamán, az elhantolt szovjet katonák magas számának hátterében azonban a helyi csatározások utáni időszakot kell keresnünk: a bevonuló Vörös Hadsereg Hatvanban jelentős hadikórház-komplexumot hozott létre, ahová az elkövetkező hónapokban, egészen a háború végéig folyamatosan érkeztek a sebesült katonák. A kórházvárossá átalakult településen igénybe vették összes középületet, valamint az óhatvani magánházak egy részét. A lefoglalt épületek teljes „területenkívüliség”-et élveztek, ahová magyar hatósági személy a lábát sem tehette be.
   A hadikórházakban elhunyt katonákat szabályos keretek között, a város temetőjének korábban nem használt északkeleti részén temették el. A hadikórház-egységek kivonása előtt, 1945 nyarán írásban rögzítették az aktuális állapotokat, jelenleg e dokumentumokból lehetünk valamivel okosabbak. A szovjet sírkert jelenleg a 10. parcellára, valamint a 12. parcella középső területére terjed ki. Aktuális bejegyzésünk számára a 10. parcella releváns, amely 11 sorban 308 sírhelyet foglal magában.

 

A 122. sz. kórházi alakulat sírkertje

Addig-addig forgattam az alábbi, 1945. április 25-én készült fényképet, amíg le nem esett az – egyébként nyilvánvaló tantusz –, hogy a síremlék mögött a hatvani szőlőhegy északi lankája húzódik, éppúgy, mint a mostani emlékmű mögött.

Közép 1945 együtt v2 keret.jpg

Anasztázia által előbányászott iratok szerint az eredetileg hármas felosztású 10. parcella területén több szovjet kórházi egység osztozott. A parcella középső harmadát, ott, ahol a fenti képen látható emlékmű áll, a 122. számú Tábori Mozgó Sebészeti Kórház (ХППГ: Хирургический Полевой Передвижной Госпиталь) alakította ki, amely a 30044. számú harcoló egység sérültjeit látta el. A sírkert elhelyezkedéséről több-kevesebb pontosságú helyszínrajzot készítettek:

122. vázlat - 01 - v2.jpg

Az elhantolt katonákról pontos kimutatás szerint az 1945. január 9. és április 18. között elhunyt 81 szovjet katonát 52 sírhelyen temették el, mivel előfordult, hogy egy sírhelyre több holttest került. (Érdekesség, hogy az említett 81 személy közül egy sem szerepel a későbbi évtizedek magyar és szovjet nyilvántartásaiban, így az 1945. évi pontos névsor létezéséről az illetékeseknek sem volt tudomásuk.) A sírhelyek három sorban helyezkedtek el, amelyek valószínűleg a mai emlékmű mögötti három sornak felelnek meg. A cementtel lezárt sírokra fából készült sírjelet állítottak, ezen az elhunyt rendfokozata, neve, születésének és elhalálozásának dátuma szerepelt. A parcellarészt zöldre festett léckerítéssel vettük körül, a sírok közé pedig lucfenyőket ültettek, a bejáratánál emelt emlékmű négy oldalára vésték fel az elhunytak neveit. A közeli képen jól látható, hogy az emlékmű márványlapokkal kikövezett előtere a harcoló alakulat száma (33044.) jelenítette meg.

122. közeli v2.jpg

 

 

A 4195. sz. kórházi alakulat sírkertje

Jelentős fejtörést okozott a következő kép, amelyhez kezdetben nem találtam vonatkoztatási pontot. A Temető út melletti 12. parcella nem jöhetett számításba, mivel a temető kerítése, és a másik oldalon húzódó házsor „hiányzott” a háttérből. (Első ránézésre nem feltétlenül vehetjük észre, ezért piros nyíllal megjelöltem az emlékmű mellett álló szovjet katonát.)

4195 - 01. kép - v2.jpg

 

Maradt tehát a 10. parcella. Valószínűsíthető, hogy a 4195. számú Tábori Mozgó Sebészeti Kórház alakulat emlékművét („2”) más perspektívából mutató fényképen, a háttérben az említett 122. kórházi egység sírkertjét láthatjuk. Az emlékoszlop oldalról („1”) nem sokat árul el, de a kerítés mintha ugyanaz lenne.

4195 - 02. kép - v2.jpg

A 4195. alakulat sírkertje feltehetően tehát közvetlenül a 122-esek parcellarésze mellett, a 10. parcella jobboldali (keleti) harmadában helyezkedett el, ahová 1944. december 27. és 1945. április 25. között 107 katonát (6 tiszt, 101 őrmester/közlegény) temettek el. Egyik térképvázlat jelzi is, hogy a 122-esek parcellarésze mellett bal- és jobboldalt szintén egy-egy katonai sírkert található. (Nyitott kérdés maradt egyelőre, hogy a parcella baloldali harmadában melyik hadikórházi egység temetkezett.)

122. vázlat - 02-B - v2.jpg

 

1956. október

Nem csoda, hogy senki sem tudta felidézni emlékeiben a két emlékoszlopot, ugyanis mindössze 11 évig maradtak helyükön. Egyes források szerint 1956. október 25-én, de valószínűleg inkább 28-án este egy csoport sikertelen kísérlet tett a Sztálin (ma: Kossuth) téri fekete, és a Lenin (ma: Erzsébet) téri (szovjet) fehér szobor ledöntésére. A forradalom hatvani eseménysorának kevésbé ismert mellékszála, hogy ugyanezen csoport egyes tagjai másnap – feltehetően 1956. október 29. délelőttjén – kivonultak a temető szovjet parcellájához, ledöntötték az emlékműveket, és összetörték az eltemetett katonák névsorát tartalmazó márványlapokat. Feltételezhető, hogy a 10. parcella 1945-ben kialakított sírkertje ekkor semmisült meg, ráadásul olyan mértékben, hogy az eredeti állapot helyreállítására már nem nyílt lehetőség.

Kérdéses, hogy a mai is látható elrendezést mikor hozták létre, azonban egy 1976-ban készült fényképen éppen a szóban forgó parcellán dolgoznak – talán épp ekkor.

V rosgazdi 02.jpg


Az újjáalakított parcella sorai és sírjelei nagyjából követik az 1945. évi struktúrát. Ring Lajos kézirata szerint az új emlékoszlopra 350 név került, amely az 1990-es évek elején történt rongálás utáni helyreállítás után 77 névre „csökkent”.

A 10. parcella Google-térképre vetített elhelyezkedése itt, a dokumentumokat összegyűjtő honlap megyék/települések szerinti bontásban pedig itt érhető el.

 

Nagy Nándor