Hatvan története

2014.okt.27.
Írta: Nagy Nándor Szólj hozzá!

Az I. világháború rejtett emlékhelye

 

Az elmúlt években több esetben foglalkoztunk hatvani hadisírokkal, most az I. világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából az 1914-1918 közötti áldozatok kevésbé ismert emlékhelyére hívnám fel a figyelmet. Helyszín az óhatvani köztemető 13. parcellája, amelynek egyik sarkában, nagyjából a 6., 7. és 13. parcellák találkozásánál, egy kis dombfélén tucatnyi kis kőkeresztet találhatunk egymás hegyére-hátára pakolva (térképen itt).

I - 01.JPG

Ring Lajos kéziratából tudtam meg, hogy a temető ezen részén helyezkedett el egykoron az I. világháború Hatvanban elhunyt áldozatainak parcellája, egyéni sírjelként pedig a fent említett kis kőkeresztek szolgáltak. A sírkert különlegessége volt, hogy a magyar honvédek mellett több nemzet elhunyt katonái találtak itt végső nyugodalmat, szövetséges és szemben álló felek egyaránt. Valószínűleg ebben a parcellában készülhetett az alábbi, 1914-es datálású fénykép, amely egy elesett hatvani katona temetését örökítette meg.

1914 temetés v2.jpg 

Hatvanban a Vöröskereszt már 1914-ben több ideiglenes kórházat állított fel, amelyekben több ezer sebesültet ápoltak - nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Császárság katonáit, hanem orosz és olasz hadifoglyokat is. Török katona nem járt Hatvan földjén 1686 óta, a világháború évei során azonban igen, mivel a központi hatalmak oldalán 1914. október 29-én hadba lépett Törökország egységeket küldött a keleti frontra, a Galíciában (az Osztrák-Magyar Monarchia északkeleti tartományában) harcoló osztrák-magyar és német seregek támogatására. Ezáltal a Hatvanba érkező kórházvonatokkal török sebesültek is érkeztek.

2014-06-19-galicia v2.jpg

A világháborús parcellát 1925-ben a hatvani Petőfi cserkészcsapat hozta rendbe, talán a kőkereszteket is ekkor helyezhették el. A két világháború között a május utolsó vasárnapján megtartott Hősök napja keretében a város lakossága rendszeresen ellátogatott a sírkertbe.

HJ 1928.05.27, Hősök Napja v2.jpg

A sírhelyek egy részét a harmincas években megszüntették, mivel az olasz katonákat 1934. július végén, a török elhunytakat pedig 1937 áprilisában exhumálták és szállították haza szülőföldjükre.

   A 254 sírból álló parcellát az 1980-as évek közepén számolták fel. Mementóként alakították ki a mai is látható halmot, amelynek többszintes betonalapjába süllyesztették az akkor még jó állapotban lévő, összesen 113 kőkeresztet. Felvetődik, hogy az elhunytak hamvait összegyűjtve esetleg itt, a sírhalom alatt helyezték-e el, amelyre azonban nincs adatunk.

Az egyedi formájú sírjelek közül kiemelném az alábbi kis obeliszket, amely a lengyel nyelvű szöveg tanúsága szerint a Monarchia hadseregében szolgáló lengyel kadét (hadapród), Posswger Wiktor Possinger Wiktor (pontosításért köszönet Fekete Csabának) egykori sírhelyéhez készült, aki 1915 februárjában hunyt el Hatvanban (Zginął śmiercią bohaterską - Hősi halált halt…)

lengel sírjel.jpg

A 40. p.p. nem az életkorra, hanem a császári és királyi 40. gyalogezredre (lengyelül: pehotni polk) utal, amelyben az elhunyt szolgált. Az ezred nemcsak harcolt Galíciában, hanem ott is verbuválódott, hadkiegészítő-parancsnoksága Krakkótól keletre, Rzeszow városában székelt. Az ezred állományának 97%-a lengyel nemzetiségű katonából állt, így nem meglepő, hogy egy lengyel tiszt-várományos került Hatvanba sebesültként. Sajnos az életét nem sikerült megmenteni.

Végezetül a sírhalom több oldalról fényképezve. A sírkereszteken magyar, lengyel, orosz, szlovák, román, német neveket egyaránt találhatunk. A 30 évvel ezelőtti 113 kőkeresztnek csak egy része maradt meg, a betonalap állapota önmagáért beszél. A múló idő nyomát nem lehet nem észrevenni a magára hagyott emlékhelyen, amelynek rendbehozatala esedékes és kívánatos volna.

(A témakörrel kapcsolatos további információk Fekete Csaba cikk utáni hozzászólásában.) 

 

Nagy Nándor

 

 

A legmázlistább közúti műtárgy

 

A kicsit megcsúszott nyári szünet után visszatérünk a legutóbbi bejegyzésünkben szereplő újhatvani vasúti felüljáróhoz, amelytől 2015-ben, az új felüljáró átadása után végképp elbúcsúzunk. 100 éves történetét tekintve egyáltalán nem tűnhet túlzás az a kijelentés, miszerint a vasútvonalon átívelő műtárgyat ritka nagy szerencsefaktorral áldotta meg a sors.

 

A kivitelezés időpontja

Júliusban említettem, hogy a felüljáró megépítése már 1897 óta napirenden volt, azonban csak másfél évtizedig elnyúló, szokásos magyaros gyötrődés után kezdődött meg az építkezés, amelyre valóban igen nagy szükség volt a növekvő átmenő forgalom miatt. Ha azonban a Hatvan nagyközség versus Magyar Államvasutak mérkőzés még néhány játszmával bővült volna, akkor elképzelhető, hogy csak évek, vagy talán évtizedek múltán épült volna meg a felüljáró. Miért is?
    Idén emlékezünk meg az I. világháború kitörésének 100. évfordulójáról. A háborús állapot egyik kevésbé ismert következményeként az előkészítés alatt álló projektek kivitelezését elhalasztották, illetve a növekvő infláció és sok más egyéb ok miatt maguktól befagytak (valószínűleg nemcsak Hatvan, hanem a korabeli Magyarország más településeinek esetében is). Konkrét példaként visszautalhatunk a blog által megénekelt Hatvani Vásártér nevet viselő második helyi vasúti megállóra, amely már a menetrendben is bekerült, a településre eső költségeket pedig a hatvani képviselőtestület megszavazta. Hat nap múlva a Monarchia hadat üzent Szerbiának, a megálló pedig ment a kishatvani levesbe…
Majzik Viktor v2.jpg    Érdemes azonban megemlíteni a jóval nagyobb falatnak tekinthető hatvani közkórház ügyét. A dualizmus időszakában rohamosan fejlődő Hatvan lakossága 1910-ben már meghaladta a 12 ezer főt, a növekedési ütemet azonban a közszolgáltatások színvonala nem igazán tudta lekövetni. Az állami egészségügy általában véve is rosszabbul teljesített Heves vármegyében, hiszen mindössze három település (Eger, Gyöngyös, illetve az ekkor még a megyéhez tartozó Pásztó) rendelkezett kórházzal. Ezért 1911-ben a megyei közigazgatás, Majzik Viktor alispán (jobbra) vezetésével nagyszabású programot dolgozott ki, amely alapján öt (!) további helységben létesítettek volna a modern közegészségügyi követelményeknek megfelelő kórházat.
Hatvany-Deutsch_Sándor.jpgA megvalósítás sorrendjében első helyen szerepelt Hatvan, amelybe 100 ágyas intézményt terveztek, a költségeket Heves vármegye-Hatvan nagyközség-Magyar Állam koprodukciójában, harmadolta volna. 1912-ben báró Hatvany-Deutsch Sándor földbirtokos (balra) a település rendelkezésére bocsátotta a közegészségügyi és városrendezési szempontból egyaránt megfelelő telket, amely valahol a Szőlőhegy lábánál feküdt; a Hatvany-család a telken kívül még jelentős összeget is adott volna be a közösbe. Minden egy irányba mutatott, 1914 tavaszán elkészültek a tervek, és a kórház minden bizonnyal 2-3 éven belül meg is épült volna, de a háború felülírta a boldog békeidők progresszív elképzeléseit.
   A halasztás nem egy-két évnyi időtartamra szólt, hiszen a hatvani kórházat majdnem fél évszázaddal (!) később, 1961-ben nyitották meg az „államosított” Hatvany-kastélyban, a mai kórházat magába foglaló új épületet pedig 1967-ben adták át. A felüljáró építését azonban szerencsére már 1912-ben megkezdték, 1913-ra már nagyjából el is készült, de a forgalomnak csak 1914. július 14-én adták át.

 

1944. szeptember 20.

1914 után egy újabb tragikus évszám, illetve évforduló következik, 1944. A vasútállomás és a rendező pályaudvar elleni amerikai légitámadás (szeptember 20.) során a felüljáró nem szerepelt a célpontok között, azonban Újhatvan környező utcáiban számos célt tévesztett bomba pusztított, így nem csekély szerencse kellett ahhoz, hogy a felüljárót ne érje találat, amely jelentős kárt, vagy akár teljes pusztulást is okozhatott volna.

   Közvetlenül a bombázás utáni készült légi felvételen jól látható, hogy a piros nyíllal jelölt felüljáró környékén megszámlálhatatlan bombatölcsér helyezkedett el.

légi felvétel.jpg

A károk felmérésekor készült helyszínrajzon fekete nyilakkal jelölték a bombákat. A bombázást szintén túlélte a mai buszpályaudvar helyén egykoron működő cukorgyári munkáskaszinó, amely mellett a 49. számú vasúti őrház telitalálatot kapott. A vázlat alapján derül ki, hogy a felüljáróra szintén esett egy bomba, azonban az újhatvani lehajtó rézsűje „felfogta” a bombát, amely nem robbant fel, vagy csak szimpla műszaki hiba történt. Hál’ Istennek, tegyük hozzá, hiszen ellenkező esetben a lehajtó biztosan a levegőbe repült volna…

Vasút_1944_v3_1.jpg

 

 

1944. november 25.

Az újabb túlélő gyakorlathoz mindössze két hónapot kellett várni. Egy hetes ostrom után a szovjet hadsereg csaknem teljesen bekerítette Hatvant, már csak a Heréd felé vezető út volt szabad, ezért a német hadvezetés november 24-én este úgy döntött, hogy másnap hajnalban kiüríti a települést. A német csapatok búcsúzóul a városban található élelmiszer-készleteket, az ipari üzemek felszereléseit, és a kastély mozdítható részeit magukkal hurcolták, a szeptember 20-i bombázás után frissen újjáépített vasútvonalakat pedig a képen látható speciális eszközzel, ún. sínfarkassal használhatatlanná tették (a fénykép nem Hatvanban készült, forrás: ritkanlathatotortenelem.blog.hu).

1944. Német sinfarkas (vasúti pálya pusztító) munkában Olaszországban..jpg

November 25-én hajnalban megsemmisítették a belvárosi postahivatal távírda- és telefonközpontjának műszaki berendezését, és elektromos gyújtószerkezettel felrobbantották a felüljárótól 500 méterre fekvő közúti Zagyva-hidat. Hasonló sors várt volna főhősünkre is, amelyet a német 23. páncéloshadosztály utászai már alá is aknáztak, azonban az ügyködést kifigyelte Pálhidy Mihály állomásfőnök és Szűcs József vasutas, akik a németek távozta után villámgyorsan eltávolították a robbanótölteteket. A német utászok hiába próbálták működésbe hozni a detonátort, a felüljáró egyben maradt. Visszatérni már nem volt idejük…

Nagy Nándor

 

 

100 éves az újhatvani vasúti felüljáró

 

Amikor múlt év őszén a 2014-es kötelező blog-témákról filozofáltam, azonnal éremszerző helyre került az újhatvani vasúti felüljáró, amely hosszúra nyúlt élettartama során három számjegyű, kerek születésnapot ünnepel az idén. Pár héttel később derült ki, hogy ez a gyertya lesz az utolsó, mivel időközben döntés született Hatvan legrégebbi közúti műtárgyának lebontásáról, és az utód-felüljáró megépítéséről. A folyamat jelenleg is tart, de a régi felüljáró még funkcionál, így jelen időben köszönthetjük fel az ünnepeltet, amelyet tehát a sajtóban megjelent hírekkel ellentétben nem a század elején, nem 1906-ban, hanem éppen 100 éve és egy hete, 1914. július 14-én adtak át a forgalomnak.

felül google most.JPG...még eredeti állapotában - google, 2013

 

 Előzmények

A jelenlegi viszonyoktól eltérően, a Budapest-Hatvan országút számunkra releváns – az újhatvani általános iskola és az óhatvani postaépület közötti - szakasza az 1912 előtti cirka 300 év során más vonalon, mintegy 80-90 méterre délebbre húzódott. Amennyiben az újhatvani Rákóczi úton haladva nem kanyarodunk rá a vasúti felüljáróra, hanem tovább haladunk a vasúti síneken át egyenes irányban Óhatvan felé, akkor megkapjuk a régi országút korabeli nyomvonalát, amely az ex-cukorgyári területen, a Zagyván, majd a DISZI alaprajzán keresztül érkezett meg a régi városrészbe. Ennek megfelelően az 1912 előtti Zagyva-híd, illetve a cukorgyár üzemhatára szintén jóval délebbre volt megtalálható.

régiúj.JPG

Mindkét oldalon sorompóval ellátott átkelő kezdetben gond nélkül funkcionált, az 1890-es évtizedben az áthaladó szerelvények számának növekedése miatt azonban egyre gyakrabban, és egyre hosszabb időre zárult le a sorompó. Autómobil-forgalom szereplő hiányában még nem volt, de a helyi érdekű közlekedést a régi Hatvan és a vasúti síneken túli, a korábbi elszigetelt vasúti kolóniából magát önálló városrésszé kinövő Újhatvan között egyre nehézkesebbé vált…

… legalábbis Hatvan nagyközség elöljárósága szerint, amely 1897-ben (!) fordult először beadvánnyal Heves vármegyei a törvényhatóság Közigazgatási Bizottságához, hogy az említett indoklás nyomán kötelezze a MÁV-ot egy alul- vagy felüljáró megépítésére. A község saját adatai szerint előfordult, hogy a sűrű vonatközlekedés miatt a sorompó 10-15 percig is fenntartotta a forgalmat, ráadásul a rövid zöld jelzés miatt az átkelőknek igencsak igyekezniük kellett, hogy átérjenek a másik oldalra.
   Az első hivatalos helyszíni szemlére 1898. március 8-án került sor. Hamar tisztázódott, hogy a magas talajvíz miatt aluljáró nem jöhet szóba, a vita tárgyát azonban nem a megvalósítás módja képezte. A MÁV megbízottja ugyanis túlzottnak nevezte a község által mért adatokat, és saját megfigyelésük alapján jóval kisebb várakozási időről számolt be. Summa summárum: a MÁV-nak esze ágában sem volt megépíteni a közúti műtárgyat, hiszen minden költség őt terhelte volna.
   A Közig. Biz. azonban inkább a hatvani és a kirendelt egri szakközegeknek hitt, ezért 1898. március 14-én kelt határozatában felszólította a MÁV Igazgatóságát, hogy egy éven belül készítsen új átjárót. A folyamat hamar megakadt, mivel a MÁV sikeres fellebbezése nyomán a kereskedelemügyi miniszter a határozatot feloldotta.

    A hatvani elöljáróság nem adta fel, és 1903-ban újabb kérelmet adott be a megyéhez, de hivatali terítékre ténylegesen csak 1907 folyamán került az ügy. Hangsúlyosabban játszották ki az újhatvani kártyát: a kérvény szerint az ekkor már 1500 lakossal rendelkező városrészt a vasútvonal teljesen elzárja az anyaközségtől, a vasút pedig nem akaszthatja meg a település fejlődését.

csépány.JPGAz 1907. március 7-i ismételt helyszíni szemlén a hivatali személyek mellett erődemonstrációként megjelent a Csépány Géza (balra), a térség parlamenti képviselője, valamint megyebizottsági tag minőségében Odray Coelestin hatvani prépost-plébános is. Az újabb forgalomszámlálás eredménye: egy nap hatvan alkalommal kellett lezárni az átjárót átlagosan 3,6 percnyi időtartamra – a leghosszabb esetben 12 percre – vagyis naponta 3 és fél órára állt meg a forgalom a sínpárok mentén. A megyei törvényhatóság megismételte 1898. évi határozatát, amelyet a MÁV menetrendszerű fellebbezése követett. A korábbi indokok mellett végre napvilágra került az egyik legfajsúlyosabb ok: hasonló forgalmú útátjáróból számos működött az országban, így a hatvani felüljáró megépítésével „veszedelmes precedens alkottatnék”, amelynek nyomán a vasútnak számtalan felüljáró-építést kellett volna finanszíroznia.
   A MÁV-vezérek azonban érezték, hogy közel a vég, mivel számukra negatív döntés esetén legalább annyit kértek, hogy a megépítés idejét egy évről három évre emeljék.

 

Tervezés

1908-ban már elkészültek az első tervek, vagyis a fellebbezést valószínűleg elbukta a MÁV. A felüljáró kérdése időközben összekapcsolódott az új Zagyva-híd megépítésének szükségességével. A régi, még faszerkezetes híd elbontása szintén évek óta napirenden szerepelt, így logikusnak tűnt, hogy a két műtárgy felhúzását és a kapcsolódó területrendezést egy projekt füstje alatt érdemes elintézni.

Két alternatíva jött számításba:
1. A pályaáthidalás kialakítására az eredeti a pályaszembeni útátjáró helyén kerül sor. Az óhatvani lejtő éppen a cukorgyár előtt érte volna el az eredeti szintet. Az új Zagyva-híd a régi helyén épült volna újjá.
2. A felüljáró és az országút „eltolása” északi irányba, körülbelül a mai helyére, ahol ingatlanok nem zavarják az építkezést, illetve vica versa. Ez esetben az új Zagyva-híd szintén északabbra épült volna fel.

    Mint tudjuk a 2. alternatíva került megvalósításra, amelynek hátterében ott találjuk a hatvani cukorgyár, pontosabban a tulajdonos Hatvany-család masszív lobbi-tevékenységét. Ugyanis az egyre növekvő országúti forgalom már a közvetlen szomszéd gyártelepnek is gondot jelentett, elsősorban a fokozódó zaj- és porártalom miatt, ezért érdekükben állt az országút arrébb pakolása, hiszen ezáltal a gyár mentesülhetett az említett problémáktól.

régi országút a cgy előtt.JPG

A hatvani cukorgyár egykori bejárata, a kerítés mentén haladt a régi Bp-Hatvan országút

A Hatvanyak felajánlották, hogy az építkezéshez szükséges földterületet a Zagyva partján, illetve a Zagyva és a vasút között, valamint a szükséges salakot és homokot díjmentesen az államkincstár rendelkezésére bocsátják. Már a 2. alternatíva megvalósításának szellemében tartották meg az 1910. február 5-i helyszíni szemlét. A hatvani képviselőtestület „csak” annyit kért, hogy a két műtárgy építése egy időben kezdődjön el, és lehetőleg még 1910-ben fejeződjön be. Az illuzórikus menetrend természetes más ütemben valósult meg.

 

Építkezés

A munkálatok 1911-ben kezdődtek meg, első körben az új Zagyva-hidat és az új országút-szakaszt húzták fel. A félidei állásról tökéletes képet kapunk az alábbi, 1912. augusztus 21-én készült helyszínrajz alapján.

1912.JPG

Megjegyzések:
- Az új Zagyva-híd sem helyszín, sem matéria tekintetében nem azonos a jelenlegivel, amelyet 1969-ben adtak át. Részletek itt.
- A girbegurba vasúti hozzájáró út nagyjából a mai körforgalom után tért le az országútról. A felüljáró 1914. évi átadásáig ideiglenes országútként is funkcionált. A vasúthoz vezető jelenlegi útszakaszt – még körforgalom nélkül – 1956-ban alakították ki.

 

Átadás

Az építkezési folyamat 1912 után már a vasúti felüljáróra koncentrált. Sajnos vonatkozó fotográfia egyelőre nem került elő az archívumokból, illetve nem ismerjük a tervező/kivitelező mérnök, illetve vállalat személyét sem.

   A helyi újságcikkek alapján úgy tűnik, hogy a felüljáró 1914 tavaszára készült el, és a gyalogos-forgalmat már ekkor engedélyezték, a járműmozgást azonban még nem. Kivételek természetesen mindig akadnak. 1914. május 24-én indult útjára a Kárpáti Túraút nevet viselő, 2400 km össztávú országúti autóverseny, a Királyi Magyar Autómobil Club szervezésében. Az első versenyző az említett napon, hajnali 5 órakor startolt Budapestről, majd következtek a többiek 1-1 perces indítási közökkel. A MÁV aznap reggel átmenetileg megnyitotta a vasúti felüljárót, hogy a versenyzők akadály nélkül száguldhassanak át Hatvanon.

2014-06-12 17.38.54 v2.jpg

(Ha már Laurin és Klement, akkor ez nem maradhat ki!)

A felüljáró hivatalos átadására 1914. július 14-én került sor, e naptól már a járművek is birtokba vehették Hatvan első felüljáróját.

Cenci_1914.07.19. 1..jpg

A régi rámpát lezárták, s Hatvan közönsége ezután kénytelen volt az új úton közlekedni. A vágányokon megtiltottak bárminemű átjárást, aki a tilalmat nem respektálta, pénzbüntetést kapott. Ne gondoljuk azonban, hogy felhőtlen öröm költözött a hatvaniak szívébe, hiszen a két városrész lakói erős kritikával illették az új közlekedési útvonalat. Az óhatvaniak a régi egyenes helyett kiépített, szlalom-pályának is beillő kacskaringós vasúti hozzájáró út miatt zsörtölődtek, az újhatvaniak pedig a megszüntetett sorompós átkelőhely visszaállítását követelték (!), hogy ne kelljen a felüljáró felé kerülniük… Kérésük nem talált meghallgatásra.

P.S.: A 100 éves felüljáró egyúttal a múlt század legmázlistább hatvani műtárgyának tekinthető, hogy miért, legközelebb kiderül.

Nagy Nándor

 

 

Lencsevégen az ideiglenes pályaudvar


Igazi csemege kerül az asztalra a szaharai hosszú hétvége utolsó napján: a hatvani vasútállomás története kapcsán említettük, hogy az eredeti épület lebombázása (1944. szeptember 20.) és az új vasútállomás átadása (1956. január) közötti interregnum során ideiglenes épület(sor) szolgálta ki a hatvani vasúti csomópont jelentős számú kollektíváját és utasközönségét. A vizuális megjelenítéshez azonban meg kellett elégednünk a Népújság 1953-as karikatúrájával…

1953.12.17. Pályaudvar karikatúra v3.jpg

Szerencsére bekövetkezett a fordulat, mivel a MÁV Irattár döbbenetes kincshegyeket őrző fényképtárában két, mega-ritkaságnak számító felvételt találtam, amelyek 1954., illetve 1955. évi állapotában tárják elénk az épületet. Először jöjjenek a fényképek, utána pedig az ideiglenes időszak ismételt rövid összefoglalója.


Elöljáróban fontos tisztáznunk: az ideiglenes épületsor – a megsemmisült eredeti állomáshoz hasonlóan – NEM a jelenlegi vasúti pályaudvar helyén húzódott. Az észak-déli tájolás stimmel, kelet-nyugati irányban azonban már kevésbé, mivel az új (jelenlegi) épületet 22 méterrel keletre, vagyis a cukorgyár/Zagyva irányában tervezték újra. Az ideiglenes állomás nagyjából a mai 2. és 4. vágány között helyezkedett el, a régi 1. vágány pedig körülbelül a mai 5. vágány vonalán haladt.

Az első fénykép, amelyen az épületsor pálya felőli homlokzatát láthatjuk a gyalogos felüljáróról készült, 1954-ben. Balra-középen az ideiglenes állomás főépülete, tetőszerkezetre erősítve a HATVAN felirat. A balos sarokban, a bejárat melletti telefonfülkéről és postaládából adódóan talán a vasúti posta. A vágányon közlekedő vasúti szerelvények önmagukért beszélnek, két évvel vagyunk a Budapest-Hatvan villamosított vonal átadása előtt, így még bőven pöfögtek az öreg gőzösök, a szélrózsa minden irányába.

Hatvan - X20236041 (1954)_Vízjel FBBB.jpg

A második fénykép 1955 januárjában, és mint az állomásnév fordított feliratáról, valamint a kémények állásáról kiderül, az épület külső homlokzatáról készült, némi FF vörös csillaggal megbolondítva. Ha mindenképpen mai viszonyítási pontot keresünk, akkor nagyjából ott állunk, ahol a mai állomás bal oldalán üzemelő söröző ablakából a vágányok felé tekintenénk.

Hatvan - X20231169 (1955.01)_Vízjel_UJ v2.jpg

A hatalmas sár és a kockakő-halom jelzi, már megkezdődött az új állomás építése. Előttünk az első szakasz során létrehozott ideiglenes Hatvan-Boldog terelőút, mivel a régi út éppen az új állomás alaprajzán haladt keresztül, az új (jelenlegi) út pedig csak ezután készült el. A könnyebb eligazodás kedvéért itt az egyik korabeli organizációs vázlat. (Utóirat az altémához: az ős-boldogi út pedig a mai újhatvani Várkonyi Sándor utca vonalán haladt.)

org vázlat v3.JPG

 

Az átmeneti pályaudvar története

A hatvani vasútállomást, a rendező pályaudvart és a kapcsolódó vágányhálózatot 1944. szeptember 20-án semmisítette az amerikai bombatámadás. A Budapest-Hatvan-Miskolc vasútvonal stratégiai jelentősége miatt azonban a helyreállítási munkálatok azonnal megkezdődtek. A német/magyar hadiszállítmányok jelentős részét ezen a vonalon szállították a délkeleti/keleti frontszakaszra, ezért szeptember 23-ára (!) már két vágányt üzemképes állapotba hoztak. Új állomásépületet egyelőre nem húztak fel, sőt a romokat sem szállították el, hanem csak a zavartalan személy- és áruforgalom biztosításához szükséges területet tisztították meg.
   Az új vágányoknak mindössze két hónap adatott meg, mivel a városból kivonulni készülő német csapatok 1944. november 22-24. között megsemmisítették a megmaradt vasúti infrastruktúrát, így a szovjet csapatok bevonulása után minden kezdődött elölről. 1944. november 26-án a szovjet parancsnokság magához rendelte a helyben maradt mintegy 700 vasutast és a rangidős tisztviselőt, Pálhidy Mihályt, akinek parancsot adott a hatvani vasút azonnali helyreállítására. A lehetetlennek tűnő feladatot lehetetlen körülmények kellett teljesíteni, miközben a német tüzérség december 5-ig folyamatosan lőtte a várost Heréd irányából.
   1945 januárjában a vágányok mind a négy irányban használhatóak voltak, valamint állomásépületként felhúztak egy fából készült barakképületet, melyben a személypénztár mellett helyet kapott egy-egy katonai és civil váróterem, valamint szovjet vasútőrség külön helyisége.
   A hatvani vasútállomással azonban mostohán bánt a sors: 1947. április első hetében benzin-robbanás következtében leégett a barakképület, így a vasúti pénztárt átmenetileg a vágányok mellé telepített asztal helyettesítette. A leégett ideiglenes felvételi épület helyére újabb ideiglenes (barakk)épületet emeltek, vagyis a karikatúrán és fenti fényképeken már az utóbbi, 1947 derekán készült változatot láthatjuk. Másfél évvel később, 1948. szeptember 24-én újabb tűzeset történt, amelyről az Magyar Távirati Iroda is beszámolt:

hatvani tűz v2.JPG

A beszámoló közvetve utal rá, azonban csak más források alapján vált egyértelművé, hogy ezúttal nem a felvételi épület, hanem az egyik mellette felhúzott másik „pótépület” semmisült meg. (Tévedésemet a rokon-bejegyzésekben javítottam.) Említsük meg azért Gábor Sándor fuvaros nevét, aki önfeláldozó módon az egyik vasúti páncélszekrényre láncot kötött és lovával húzta ki a lángoló tűzkatlanból.
   Mivel a hatvani pályaudvar nem működhetett kiszolgáló egység nélkül, ezért az új állomást úgy tervezték meg, hogy a régi épület gond nélkül üzemelhessen tovább. Ebből kifolyólag, az I. vágányt meghagyták eredeti helyén, amely a régi felvételi épülettől pár méterre, az újtól pedig 43 méterre haladt. Az ideiglenes állomás így tehát egészen 1956 januárjáig, vagyis az új állomás átadásáig üzemben maradt. (Elvileg készülhetett olyan fénykép, amelyen mindkét épület szerepel.) Az ideiglenes állomást ezután néhány nap alatt elbontották, az 1956. augusztusi készült fényképen már nyoma sincs, csak a „helye”, vagyis a 43 méter széles üres tér az I. vágány és az új épület között.

Közl Építő 1956. szept.jpg

A mai vágányhálózat kialakítására, amely során az I. vágány jóval közelebb, 10 méterre került az állomásépülettől, 1985-1986 folyamán került sor.

Nagy Nándor

 

 

Szovjet hadisírok a 10. parcellában


Anasztazia Sztoljarova orosz történészhölgy annak idején sokat segített a fekete szobor történetének feltárásában, többek között az ő révén tudhattuk meg, hogy a Kossuth térről a temetőbe áthelyezett emlékmű kit őriz majd’ hét évtizede.
   Emellett számos olyan korabeli szovjet katonai forrást is rendelkezésemre bocsátott, amely az óhatvani köztemetőben található szovjet parcellák létrejöttének körülményeit világítják meg. Először két helyi vonatkozású fénykép érkezett hozzám, amelyekről kezdetben biztosra vettem, hogy tévedésről lehet szó, és a felvételek nem Hatvanban készültek. Anasztazia azonban elküldte a kapcsolódó iratok másolatait, amelyek egyértelművé tették, hogy bizony mégiscsak a hatvani temetőben járunk, 1945-ben.

bevez.jpg

 

A legtöbb magyarországi település temetőjében találhatunk szovjet katonai sírokat, vagy sírkertet, amely Hatvan esetében az átlagosnál nagyobb kiterjedéssel bír. A sírhelyek és az elhantolt szovjet katonák számáról ellentmondásos adatok maradtak fenn. Maradjunk a Polgármesteri Hivatal 1948. júniusi összesítésénél, amely szerint Hatvanban 1944 és 1946 között 396 egyéni és 18 tömegsírban, összesen 1296 szovjet katonát temettek el.

Az irat ezen kívül 10 magyar, 200 német, valamint 11 román katona sírját említette meg, amelyekkel az év során majd külön bejegyzésben foglalkozunk. Előzetesként annyit, hogy az 1990-es évek végén történt exhumálás során 85 német katona földi maradványait találták meg, amelyeket a Budaörsi Német Katonai Temetőbe helyezték át. A magyar katonasírok helye és sorsa – egy kivételével – egyelőre ismeretlen; a legmagasabb rangú helyben eltemetett magyar katona Egressy Géza alezredes volt. A román sírokról szintén nincs adatunk.

Hatvan körül jelentős harcok zajlottak 1944. november-december folyamán, az elhantolt szovjet katonák magas számának hátterében azonban a helyi csatározások utáni időszakot kell keresnünk: a bevonuló Vörös Hadsereg Hatvanban jelentős hadikórház-komplexumot hozott létre, ahová az elkövetkező hónapokban, egészen a háború végéig folyamatosan érkeztek a sebesült katonák. A kórházvárossá átalakult településen igénybe vették összes középületet, valamint az óhatvani magánházak egy részét. A lefoglalt épületek teljes „területenkívüliség”-et élveztek, ahová magyar hatósági személy a lábát sem tehette be.
   A hadikórházakban elhunyt katonákat szabályos keretek között, a város temetőjének korábban nem használt északkeleti részén temették el. A hadikórház-egységek kivonása előtt, 1945 nyarán írásban rögzítették az aktuális állapotokat, jelenleg e dokumentumokból lehetünk valamivel okosabbak. A szovjet sírkert jelenleg a 10. parcellára, valamint a 12. parcella középső területére terjed ki. Aktuális bejegyzésünk számára a 10. parcella releváns, amely 11 sorban 308 sírhelyet foglal magában.

 

A 122. sz. kórházi alakulat sírkertje

Addig-addig forgattam az alábbi, 1945. április 25-én készült fényképet, amíg le nem esett az – egyébként nyilvánvaló tantusz –, hogy a síremlék mögött a hatvani szőlőhegy északi lankája húzódik, éppúgy, mint a mostani emlékmű mögött.

Közép 1945 együtt v2 keret.jpg

Anasztázia által előbányászott iratok szerint az eredetileg hármas felosztású 10. parcella területén több szovjet kórházi egység osztozott. A parcella középső harmadát, ott, ahol a fenti képen látható emlékmű áll, a 122. számú Tábori Mozgó Sebészeti Kórház (ХППГ: Хирургический Полевой Передвижной Госпиталь) alakította ki, amely a 30044. számú harcoló egység sérültjeit látta el. A sírkert elhelyezkedéséről több-kevesebb pontosságú helyszínrajzot készítettek:

122. vázlat - 01 - v2.jpg

Az elhantolt katonákról pontos kimutatás szerint az 1945. január 9. és április 18. között elhunyt 81 szovjet katonát 52 sírhelyen temették el, mivel előfordult, hogy egy sírhelyre több holttest került. (Érdekesség, hogy az említett 81 személy közül egy sem szerepel a későbbi évtizedek magyar és szovjet nyilvántartásaiban, így az 1945. évi pontos névsor létezéséről az illetékeseknek sem volt tudomásuk.) A sírhelyek három sorban helyezkedtek el, amelyek valószínűleg a mai emlékmű mögötti három sornak felelnek meg. A cementtel lezárt sírokra fából készült sírjelet állítottak, ezen az elhunyt rendfokozata, neve, születésének és elhalálozásának dátuma szerepelt. A parcellarészt zöldre festett léckerítéssel vettük körül, a sírok közé pedig lucfenyőket ültettek, a bejáratánál emelt emlékmű négy oldalára vésték fel az elhunytak neveit. A közeli képen jól látható, hogy az emlékmű márványlapokkal kikövezett előtere a harcoló alakulat száma (33044.) jelenítette meg.

122. közeli v2.jpg

 

 

A 4195. sz. kórházi alakulat sírkertje

Jelentős fejtörést okozott a következő kép, amelyhez kezdetben nem találtam vonatkoztatási pontot. A Temető út melletti 12. parcella nem jöhetett számításba, mivel a temető kerítése, és a másik oldalon húzódó házsor „hiányzott” a háttérből. (Első ránézésre nem feltétlenül vehetjük észre, ezért piros nyíllal megjelöltem az emlékmű mellett álló szovjet katonát.)

4195 - 01. kép - v2.jpg

 

Maradt tehát a 10. parcella. Valószínűsíthető, hogy a 4195. számú Tábori Mozgó Sebészeti Kórház alakulat emlékművét („2”) más perspektívából mutató fényképen, a háttérben az említett 122. kórházi egység sírkertjét láthatjuk. Az emlékoszlop oldalról („1”) nem sokat árul el, de a kerítés mintha ugyanaz lenne.

4195 - 02. kép - v2.jpg

A 4195. alakulat sírkertje feltehetően tehát közvetlenül a 122-esek parcellarésze mellett, a 10. parcella jobboldali (keleti) harmadában helyezkedett el, ahová 1944. december 27. és 1945. április 25. között 107 katonát (6 tiszt, 101 őrmester/közlegény) temettek el. Egyik térképvázlat jelzi is, hogy a 122-esek parcellarésze mellett bal- és jobboldalt szintén egy-egy katonai sírkert található. (Nyitott kérdés maradt egyelőre, hogy a parcella baloldali harmadában melyik hadikórházi egység temetkezett.)

122. vázlat - 02-B - v2.jpg

 

1956. október

Nem csoda, hogy senki sem tudta felidézni emlékeiben a két emlékoszlopot, ugyanis mindössze 11 évig maradtak helyükön. Egyes források szerint 1956. október 25-én, de valószínűleg inkább 28-án este egy csoport sikertelen kísérlet tett a Sztálin (ma: Kossuth) téri fekete, és a Lenin (ma: Erzsébet) téri (szovjet) fehér szobor ledöntésére. A forradalom hatvani eseménysorának kevésbé ismert mellékszála, hogy ugyanezen csoport egyes tagjai másnap – feltehetően 1956. október 29. délelőttjén – kivonultak a temető szovjet parcellájához, ledöntötték az emlékműveket, és összetörték az eltemetett katonák névsorát tartalmazó márványlapokat. Feltételezhető, hogy a 10. parcella 1945-ben kialakított sírkertje ekkor semmisült meg, ráadásul olyan mértékben, hogy az eredeti állapot helyreállítására már nem nyílt lehetőség.

Kérdéses, hogy a mai is látható elrendezést mikor hozták létre, azonban egy 1976-ban készült fényképen éppen a szóban forgó parcellán dolgoznak – talán épp ekkor.

V rosgazdi 02.jpg


Az újjáalakított parcella sorai és sírjelei nagyjából követik az 1945. évi struktúrát. Ring Lajos kézirata szerint az új emlékoszlopra 350 név került, amely az 1990-es évek elején történt rongálás utáni helyreállítás után 77 névre „csökkent”.

A 10. parcella Google-térképre vetített elhelyezkedése itt, a dokumentumokat összegyűjtő honlap megyék/települések szerinti bontásban pedig itt érhető el.

 

Nagy Nándor

 

A kishatvani csárda 200 éve


Az újkori Kishatvan témakörénél már szó esett a keleti városrész első számú vonatkoztatási pontjáról, a kishatvani csárdáról, amely a település egyik legnagyobb történelmi múlttal rendelkező kocsmája… volt, sajnos múlt időben. A szomorú végről korábban csak bizonytalan adatok álltak rendelkezésre, másfél évvel ezelőtt azonban az utolsó tulajdonos unokája, Ocsovai Zoltán számos új tényadattal gazdagított. (A blog olvasói egyébként tudhatják, hogy Zoltán rendszeresen besegít más bejegyzések összeállításába is.)
   A csárda emléke oly mértékben ivódott be a köztudatba, hogy évtizedekkel megszűnte után, az 1988-as földrajzi név-gyűjtés során az adatközlők pontosan emlékeztek az utolsó tulajdonos nevére, és a vendéglátóipari egység pontos helyére (régi Horváth Mihály út/Temető út kereszteződése, körülbelül a rézsü vonalában), lásd alább:

IMG_6180.JPG

 

Kezdjük azonban a történet elején!

Az objektumot megemlítő, jelenleg ismert első írásos forrás (1771) Grassalkovich I. Antal nevéhez fűződik, aki közvetlenül halála előtt összeíratta kiterjedt uradalmának épületeit: Extra Oppidum, vagyis a (mező)városon kívül címszó alatt jegyezték fel a földbirtokos tulajdonában lévő kishatvani csárdát (Domus Educillaris Kis-Hatvan nuncupata). Építésének pontos időpontja tehát nem ismert, körülbelül az 1740-50-es évekre tehető, amikor a hatvani Grassalkovich-galaxis többi épülete (kastély, templom, plébánia, nagyvendéglő stb.) is elkészült. Az 1783-as állapotokat bemutató 1. katonai felmérés térképén már látható az épület - w.h. = wirtshaus, jelentése csárda, fogadó, kocsma.

1. kat v4.png

A XVIII-XIX. századi csárdák, mint külterületi kocsmák a magyar vidék jellegzetes alkotóelemeit képezték, amelyeket a települések szélén, forgalmas utak mentén hoztak létre. Az utazók mellett a lovak is pihenésre vágytak, számukra rendszerint önálló kocsiszín vagy szekérbeálló állt rendelkezésre. A kishatvani csárda üzletpolitikai szempontból kiváló helyen, közvetlenül a Pest-Hatvan-Eger főútvonal mellett feküdt, így a keletről érkező utazók itt értek be Hatvan vonósugarába. A csányi út ekkor még nem a jelenlegi csomópontnál, hanem mintegy 200 méterrel „lejjebb” csatlakozott a főúthoz, de valószínűleg a „déliek” is be-benéztek egy-egy pohár újkori bambira. Sem az összeírás, sem a térkép nem tudósít más épületről, ezért feltehetően maga a kocsma létrehozása igényelte a Kishatvan nevesítését, amely az eredeti újkori településtől elszigetelten élő területet jelölte.
    A csárdákban általában ételfogyasztásra is lehetőség nyílt, de egy 1788-as forrás alapján úgy tűnik, Kishatvanban inkább az ital dominált:

in Kiss Hatvan est educillium scandalis tectum ex bonis materialibus erectum, habens sub se cellarium bonum.

 

1788 forrás 01 - v3.gif

 

Kiss Hatvanban van egy botrányos csárda, épülete jó anyagból emelve, alatta jó pincével.

(Pataki Katinak köszönöm a forrást!).

A csárda forgalmát jelentősen megdobhatta az 1870-es években történt útépítés, mivel ekkor hozták létre a Pásztó-Nagygombosról érkező út Hatvan belterületét elkerülő szakaszát (kb. a mai Hegyalja út/Temető út vonala), és utóbbi folytatásaként a mai Csányi utat, így a bejárat előtt közvetlenül négy forgalmas út találkozott egymással.

3. kat v3.png

Néhány évtized múltán azonban változott a helyzet: a dualizmus-kori közlekedési viszonyok rohamos fejlődése (vasútépítés, forgalmas országutak rendbehozatala) nyomán a csárdák korábbi alapfunkciójukat elvesztették, megszűntek vagy falusi/kisvárosi kocsmává alakultak át. Feltehetően a kishatvani csárda hasonló átalakuláson ment keresztül, túlélését több tényező segítette elő:
   - A belterület Újsoron (ma: Horváth Mihály úton) történő fokozatos expanziója az 1900-as években elérte Kishatvant.
   - A Csányi út mentén alakították ki az Állatvásárteret (későbbi Lengyel-piac), ahol lovak és marhák cseréltek gazdát, illetve a Temető út mellett a Sertésvásárteret, amely tovább növelte a környék, és a kocsma forgalmát. (A Sertésvásártér emlékét őrzi a mai Vásártér utca).

A Google-térképet érdemes a jobb felső sarokban lévő négyzetfélével nagyítani!

A kishatvani csárda épületét az aktuális földbirtokos a századforduló tájékán értékesítette, az új tulajdonos kilétéről sajnos nincs adatunk. Annyi azonban bizonyos, hogy 1931-ben már Berényi Istvánné vette át a kocsmát, aki némi marketinggel (újsághirdetés a Hatvan és Járásában) próbált lendíteni a forgalmon: 

HéJ_1931.05.24. v2.jpg

Berényiné később melegételt is felszolgált, amelyet saját házában készítettek el, és onnan hordták át a csárdába. Sajnos azonban a közben megözvegyült üzletvezetőnő az ingatlanvásárlásra felvett hitelt nem tudta fizetni, ezért a bank 1935-ben kénytelen volt elárverezni az épületet. A megvételhez Blumenthal Béla bankigazgató id. Ocsovai József számára ajánlott fel anyagi segítséget, aki az I. világháborúban szerzett súlyos sebesülése miatt kapott kárpótlásul ún. kocsmajogot. Korábban a Katolikus Kör italmérését vezette, és ebben az épületben kapott lakást is (ma: Dózsa tér/Erzsébet tér sarok).
  A Földhivatal 1935. július 13-án iktatta be az árverési vételjog címén történt tulajdonszerzést, ekkor kezdődött a kishatvani kocsma történetének utolsó szakasza. A Temető utca felőli étteremrészt biliárdteremmé alakították át, ezáltal megszűnt a melegkonyha, és csak sörkorcsolyákat, hidegételeket szolgáltak fel. A csárda megnevezést azonban a köznyelv fenntartotta.
  A II. világháború lezárulta után a kocsma ismét megnyitotta kapuját, és gond nélkül működött további hat éven át. Ocsovai József azonban 1951-ben a befejezés mellett döntött, mivel a rendszer nem szívlelte a magántulajdonú üzleteket, kocsmákat. A többi italmérés ekkor már köztulajdonban működött, így például a Sárga Csikó hivatalosan Földművesszövetkezeti Italboltként működött.

A kishatvani csárda, kétszáz évnyi működés után 1951. június 30-án nyitott ki utoljára. A kocsma pult-berendezését és kiegészítőit a cukorgyári otthonban működő italmérésnek adták el. Ocsovai József a város más vendéglátóhelyein dolgozott tovább.
   A lakóházzá átépített ingatlant a család csak másfél évtizedig használhatta. Több alkalommal szó esett már az 1968-69-ben történt nagy útfelújításról, amely a belvárosból eltüntette többek között a szintén legendás Búzavirág vendéglőt, és a régi benzinkutat. A munkálatok érintették Kishatvant is, mivel a 3-as főút eredeti, nyílegyenes kivezető szakasza (alias Horváth Mihály út) már nem bírta el a megnövekedett gépjárműforgalmat, a vasúti kereszteződésnél rendszeres torlódásokra került sor.

Közúti csomópont Hban.jpg
1966-ban döntést született a 3-as út Hort/Gyöngyös felé kivezető szakaszának áthelyezéséről és a kishatvani vasúti felüljáró megépítéséről. Az építkezés munkaterületén több házat elbontottak, illetve a Horváth Mihály út vonatkozó szakaszát 1968-ban felszámolták. A felüljáróra vezetett forgalom némi görbülettel halad az új útvonalon, majd a keleti körforgalomnál találkozik a régi 3-as úttal.

Kutattunk mindenhol, de egyelőre egyetlen fényképet sem találtunk a kishatvani kocsmáról. A bontási tervrajz, és Zoltán emlékezetből készített helyszínrajza azonban rendelkezésünkre áll.

 

Nagy Nándor

 

 

Címkék: kishatvan

Az életmentő kiscserkész


Mai történetünk egy-egy bekezdés erejéig már szerepelt korábbi helytörténeti írásokban, de úgy gondoltam, hogy a bátor kisfiú tettével érdemes bővebb terjedelemben foglalkozni. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy tudomásom szerint hatvani illetőségű személy sem korábban, sem azóta nem kapott hasonló magas állami kitüntetést (lehet, hogy tévedek, ez esetben tisztelettel várom a kiigazítást).

   A bejegyzés főszereplője, Lőrincz Ferenc 1926. január 14-én született Hatvanban. Néma édesanyja egyedül nevelte Bástya utcai hajlékukban szerény körülmények között, mindössze a gyermek keresztapja, Cingula Ferenc segítségére számíthattak. Az óhatvani gyermekek számára ekkoriban még csak a mai 1-es sorszámú belvárosi elemi iskola állt rendelkezésre, így Feri is itt kezdte meg tanulmányait, és ezáltal tagja lett az iskola diákságát magába foglaló 837. számú Csataffy Ferenc hatvani cserkészapród-csapatnak. Tizedik életévének betöltése után néhány hónappal, 1936. május 25-én éppen a Zagyva töltésén, a folyó hatvani szakaszának egyik legveszélyesebb pontján, az ún. Zúgónál sétálgatott, amikor a túlsó partról segélykiáltásokat hallott.

Zúgó: a mai Zagyva-hídtól köbö 350-400 méterre déli irányban, az egykori iparterület mellett még ma is szemrevételezhető műtárgy, amellyel a Zagyva vízszintjét szabályozták, a cukor- és konzervgyár aktuális vízigényének megfelelően. Nos, a zsilip felett „átbukó” víztömeg zúgó hangot hallatott, innen eredt köznapi elnevezése. Nyáridőben nagyokat fürödtek itt a hatvani gyerekek, sőt, a bátrabbak az építmény magasabb részéről még fejeseket is ugrottak mélyebb vízbe. Félhivatalos információ szerint a zsilip a hatvani cukorgyár utolsó kampányáig működött (info/fotó © Ocsovai Zoltán).

Zúgó - 05.JPG

A segélykiáltás hátterében valós vészhelyzet állt, ugyanis az ekkor három esztendős Nagy László játszadozás közben becsúszott a folyóvízbe. Lőrincz Feri nem teketóriázott, hanem pillanatok alatt ledobálta ruháit, majd beugrott a folyóba. A mintegy 120-140 cm mélységű víz felnőtt emberre nem jelentett veszélyt, azonban épp elég lett volna ahhoz, hogy elnyelje a jajveszékelő három éves, és magával ragadja a segítségére siető tíz éves gyermeket. Feri kimentette a fuldokló Lacikát, akit az odasereglett szemtanúk csak hosszas élesztgetés után tudtak a parton magához téríteni.
    A két helyi hetilap (Hatvan és Járása, Hatvani Hírlap) május 31-én néhány soros hír formájában számolt be a bátor tettről, azonban nagyobb publicitást nem kapott az eset. A hiányt a község „nem hivatalos” harmadik lapja, a hatvani Vig Vilmos által szerkesztett, kéthetente megjelenő Hevesvármegye pótolta, amely utánajárt, hogy mi történt pontosan a Zagyvánál. A helyi oknyomozó riport során a bátor kisfiút és családját az otthonában keresték fel. Az újság 1936. június 15-i számában jelent meg a fényképpel kiegészített bővebb összeállítás, a laptársak később ezt az anyagot vették át.

HVM 1936.06.15. [2.] Lőrincz Ferenc 02 - v2.jpg

A történtek leírása mellett szóba került, hogy Feri szegény sorból származik, ezért a szerkesztőség nyíltan felszólította a hatóságokat, hogy támogassák az életmentő gyermek további életútját. A sajtóanyagok ugyancsak kiemelték a cserkész-hátteret, amely véleményük szerint jelentősen hozzájárult a bátor jellem kifejlődéséhez. Ferire természetesen nagyon büszke volt a Csataffy-cserkészcsapat, amelynek parancsnoksága kitüntetésre terjesztette fel.

HVM 1936.06.15. [2.] Lőrincz Ferenc v3.jpg

 

A cserkész-kitüntetés egyelőre váratott magára, közben azonban magasabb fórumhoz került az ügy, méghozzá a Darányi Kálmán miniszterelnök által vezetett minisztertanácshoz, amely 1936. október 10-i ülésén döntött arról, hogy Horthy Miklós kormányzó felé javaslatot tesz Magyar Bronz Érdemérem kitüntetés Lőrincz Ferenc részére történő adományozásáról. A kormányzó egy hónappal később, 1936. november 14-én döntött a javaslat elfogadásáról, amelyről a korabeli hivatalos lap, a Budapesti Közlöny 1936. november 20-i számában számolt be:

Magyar Közlöny 1936 v3.jpg

Az 1922-ben alapított érdemérem 40 mm-es átmérővel bírt, mellső oldalán dombornyomásban hármas halmon kettőskereszt, felette „A Hazáért” felirat volt látható. A polgári és katonai kitüntetések 1944. évi összesített rangsorában a 80. helyet foglalta el.

érdemérem - v3.jpg

HJ 1936.11.22. [2.] Lőrincz Ferenc v2.jpg

 

Az érdemrendet ünnepélyes keretek között, 1937. március 14-én Atzél Béla igazgató adta át az elemi iskola dísztermében. A Magyar Távirati Iroda rövid beszámolója:

MTI_1937. március.jpg

A Magyar Cserkészszövetség elismeréséig kicsit több időt kellett várni. Teleki Pál főcserkész 1937. december 16-án jutalmazta meg Lőrincz Ferencet, a Jó munkáért életmentő cserkészkitüntetéssel.

cserkészig - v4.JPG

Lőrincz Ferenc az elemi elvégzése után a hatvani kereskedelmi iskolában folytatta tanulmányait. Később elkerült a városból, így dolgozott Salgótarjánban, majd a Hatvantól északra fekvő, ma Lőrincihez sorolt Erőműnél. Az 1950-es évek végén tért vissza szülővárosába, ahol a Postával szemközti cipőboltban vállalt munkát. (A rendelkezésemre bocsátott alábbi fénykép 1970 körül készülhetett.)

felnőtt v2.jpg

 

Lőrincz Ferenc 2010-ben hunyt el Hatvanban, két gyermeke és családjuk jelenleg is a városban él. Az életmentő és a megmentett fiú a későbbiek során nem tartották a kapcsolatot. Nagy László nyomára sajnos eddig nem sikerült rábukkannom, így további élettörténete nem ismeretes.

(Az anyag összeállításában segítségemre volt ifj. Lőrincz Ferenc és Ocsovai Zoltán, köszönet érte!)

Nagy Nándor