Az országgyűlés 2000 júliusában iktatta törvénybe a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapját, amelyről ma, vagyis február 25-én emlékezünk meg. A dátumválasztás nem esetleges, mivel 1947-ben ezen a napon tartóztatták le jogellenesen Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt (FKGP) főtitkárát, aki csak többéves szibériai fogság után térhetett vissza hazájába.
Hatvan történetének több tragikus fejezete kapcsolódik az emléknaphoz, amelyek közül most az 1946-ban történt eseménysort emeljük ki. A szövevényes történet teljes feldolgozása egy önálló kismonográfia kereteit feszegetné, ezért – régi szokásunkhoz híven – csak a legfontosabb részletekre térünk ki.
Előzmények
"(...) legalább hat-hét évig nem egyszer, nem kétszer álmodtam ezekkel a dolgokkal, annyira mélyen belevésődtek az emberbe, és hosszú idő, hat-nyolc év kellett, mire úgy nagyjából elfelejtette az ember, tehát kitörölte az emlékezetéből"
– emlékezett vissza beszélgetésünk során az egyik érintett személy 1999-ben, aki maga is a koholt vádak alapján 1946 májusában letartóztatott, mintegy 25 hatvani fiatalhoz tartozott.
Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások során, mindössze 7%-os eredménnyel a Magyar Kommunista Párt (MKP) csúfosan leszerepelt Hatvanban, amelyet leginkább saját magának, illetve a külső helyszínről importált párttitkár szélsőséges magatartásának köszönhetett, akit az év végén a megyei pártvezetés kénytelen volt leváltani.
A Független Kisgazdapárttal szemben az MKP 1946 márciusában létrehozta a Baloldali Blokkot, azonban a "testvérpártok" helyi szervezeti nem fogadták nagy örömmel az új kényszerszövetséget. Hatvanban nemcsak a kisgazdák és a polgári demokraták, hanem a Blokkhoz tartozó szociáldemokraták és parasztpártiak többsége is szemben állt a kommunisták hegemón törekvéseivel. Mivel a hagyományos pártpolitikai eszköztár végesnek bizonyult, az MKP és a befolyása alatt működő államrendőrség radikális megoldás mellett döntött. A két várost és több tucat személyt érintő koncepciós eljárás kitervelése minden bizonnyal megyei, vagy inkább országos szinten történhetett, azonban valószínűsíthető, hogy az előkészítéshez (értsd: a letartóztatottak körének összeállítása) és a végrehajtáshoz a helyi kommunista pártszervezetekre és a rendőrségre is szükség volt.
A hatvani „összeesküvés” „leleplezése”
1946. április végén tömeges letartóztatások kezdődtek meg Gyöngyösön, ahol korábban több szovjet katonát gyilkoltak meg. A bűnelkövető gyöngyösi fiatalok kapcsolatban álltak a Páter Kiss Szaléz ferences szerzetes vezette Keresztény Demokratikus Munkaközösséggel (KEDIM), amely összefogta a gyöngyösi ifjúsági szervezetek többségét. Bár az egyesületnek és személy szerint Kiss Szaléznak semmi köze sem volt a gyilkosságokhoz, a kommunista rendőrség kihasználva a régóta várt lehetőséget, megvádolta őt és több ártatlan társát is. (Kiss Szaléz emlékére létrehozott honlap itt.)
A gyöngyösi események nyomán nyílott alkalom a hatvani demokratikus pártok megfélemlítésére. 1946. május első napjaiban letartóztatták többek között ifj. Berényi Illést (kisgazdapárt járási titkára), ifj. Nagy (Bóha) Józsefet (a kisgazda köztársasági elnök, Tildy Zoltán testőrségének tagja), a Fiatal Ifjúság hatvani vezetőségét, Fehér Endrét, Gyepesi Józsefet, Nánási Oszkárt, és a Nemzeti Parasztpárt járási titkárát, Ocsovai Sándort, valamint ismeretségi körük jelentős részét. A vád szerint hatvani vezető politikusok elleni merényletekre, valamint a helyi szovjet katonai parancsnokság felrobbantására készültek.
A letartóztatási hullám elérte az újhatvani ferences rendházat is: május 6-án letartóztatták Lukács Pelbárt szerzetest, majd három nappal később Farkas Jozafát rendházfőnököt és Zacher Róbertet. Az újhatvani plébániát ekkoriban ferences szerzetesek vezették, akik fontos szerepet játszottak az elsősorban vasutasok által lakott városrész életében; tevékenységük középpontjába elsősorban a fiatalok nevelése állott. Bár a letartóztatott hatvani tízen- és huszonéves fiatalemberek gyöngyösi letartóztatott kortársaik nevét sem tudták, azonban a két város ferences szerzetesei természetesen jól ismerték egymást, és máris tálalva volt a hiányzó láncszem. (A képtelen vádak mellett említsük meg, hogy a Lukács Pelbárt – Kiss Szalézzal ellentétben – semmiféle politikai szerepet sem vállalt a korábbi hónapok során.)
Az „összeesküvés”-t a Vidéki Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya vizsgálta ki. A letartóztatott személyeket a hatvani rendőrőrsről a hatóság székhelyére, a budapesti Andrássy út 60-ba szállították. Itt kezdődött meg kihallgatásuk, amely során a vallatók mindent eszközt felhasználtak, hogy a számunkra megfelelő beismerő vallomásokat kikényszerítsék a gyanúsítottakból. A nyár folyamán Lukács Pelbárt, Fehér András, Berényi Illés, ifj. Nagy József és Ocsovai Sándor ügyét jogellenesen átadták a szovjet hadbíróságnak. A tárgyalásokon védőügyvéd nem lehetett jelen, de a tárgyalóterem utolsó soraiban azok a szovjet tisztek is helyett foglaltak, akik korábban kihallgatták a letartóztatottakat. A szovjet hadbíróság 1946. szeptember 14-én Lukács Pelbártot, Berényi Illést és Fehér Andrást 10 év időtartamú kényszermunkára ítélte.
Ocsovai Sándort és Nagy Józsefet felmentették, szabadon bocsátásuk helyett azonban a magyar hatóságok rendőrhatósági őrizetet rendeltek el, amelynek időtartamát magyarországi internáló táborokban kellett letölteniük. Külön eljárásban szintén internáló határozattal sújtott, illetve rendőri felügyelet alá helyezett további személyek: Farkas Jozefát, Zacher Róbert, Baksa László, Balogh László, Bucholcz László, Csongovai Peer Olaf, Dálnoki István, ifj. Dósa János, ifj. Fekete Endre, Gyepesi József, Gyura László, Koczka Károly, Majdán Antal, Nánási Oszkár, Strausz József, Szendrői Géza. Az internálótáborok után valamennyien hazatérhettek, de továbbra is rendőrségi megfigyelés alatt maradtak.
A koncepciós eljárás bélyegét életük során magukon hordozták, például iskola- vagy munkahelyválasztás esetén kerültek hátrányos helyzetbe - de legalább életben maradtak. (Az 1946-ban letartóztatott hatvani fiatalok közül ketten még ma is közöttünk vannak, innen kívánunk számukra további jó egészséget!)
Az elítéltek további sorsa
A három elítéltet a Szovjetunió területén található Finn-Karéliában felállított munkatáborba szállították, ahol embertelen körülmények között sorstársaikkal együtt hatalmas kiterjedésű erdőségek kiirtásában kellett részt venniük. Kölley György fehérvári áldozópap visszaemlékezése:
Alvóhelyünk a padló volt, ahol ugyanabban a ruhában feküdtünk, amelyben a Vilma királynő útról elvittek. Piszkosak, tépettek, szakállasok voltunk. (…) A szokásos napi kétszeri levest itt is megkaptuk (itt nem csalán-, hanem hántolatlan zableves volt, amiből szintén hiányzott minden: szinte csak lé volt), és ahhoz 20 deka szovjet kenyeret adtak, amelyet – nedves sáros lévén – nem lehetett sohasem rendesen megemészteni. Ezen tengődtünk. (…)Ott volt mellettem páter Lukács Pelbárt és ott voltak sokan a fiatalok közül is, akiket ezekben az „összeesküvési” ügyekben ítéltek el. Összebujtunk egy kupacba, úgy próbáltuk egymást melengetni. Nagyon hideg volt már. Az ablakok betörve, és nem adtak se matracot, se takarót. Saját ruháinkon feküdtünk, azokkal takargattuk be egymást.(Hetényi Varga Károly: Szerzetesek a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában. 1. 532. o.)
A Hatvanból elhurcoltak közül senki sem tért vissza. A Berényi-család számára a szomorú hírt a táborból visszatért fiatal orvostanhallgató édesanyja hozta: ifj. Berényi Illés 1947. október 20-án hunyt el mellhártyagyulladás és általános legyengülés következtében. A Nemzetközi Vöröskereszt értesülése, és a nyíregyházi ferences rendház számára a Szovjetunióból küldött magánlevél alapján bizonyosnak tekinthető, hogy Lukács Pelbárt 1948. április 18-án gégerákban halt meg. Fehér Endre halálának időpontja és körülményei tisztázatlanok, valószínűleg 1948-ban hunyt el (a fentiekben idézett Kölley György mellette volt utolsó óráiban.)
Lukács Pelbárt-emléktábla az újhatvani templomban:
Lukács Pelbárt neve ugyancsak szerepel Szeged-Alsóvárosi templom falán elhelyezett, illetve a 2013. március 3-án Jászberényben felavatásra kerülő emléktáblán.
Kiss Szaléz és Lukács Pelbárt orosz rehabilitációs igazolása (1993) megtekinthető itt.
Ajánlott irodalom:
- Kahler Frigyes: A nagy „tűzvörös sárkány” torkában. 2009. 165-280. o.
- Németi Gábor: Hatvan város története. 2005. 250-252. o.
- NN: Pártok és pártharcok Hatvanban 1944-1946. 1999.
Fényképek forrása:
- Lukács Pelbárt, Ifj. Berényi Illés arcképe - Németi Gábor: Hatvan város története. 2005.
- Fehér Endre arcképe: http://www.tablok.hu (külön köszönet Molnár Lászlónak!)
- Újhatvani emléktábla - Csintalan Andrea.
Nagy Nándor
.jpg)
Nemcsak Hatvan, hanem a szomszédos vármegye északkeleti szegletének sajtóéletében jelentős szerepet vállalt a kecskeméti születésű Nyíry Lajos (1872-1934), aki a fővárosban végzett jogi tanulmányai után több éven át ügyvédként tevékenykedett. Hivatásának mégis inkább az újságírást és a szépirodalmat tekintette: álnéven számos verset, elbeszélést publikált különböző lapokban, majd 1898-ban útnak indította a Magyar Krónika névre hallgató irodalmi és művészeti lapot. A század végén Gödöllőre költözött, ahol átvette a Gödöllő és Vidéke szerkesztői és kiadói teendőit. Nyíry a következő három évtizedben a város egyik meghatározó személyisége lett, jelentős szerepe volt például a mai is látható 
Röviden érdemes kitérni az 1900-as év másik két hatvani sajtótermékére is, amelyek friss konkurenciát jelentettek a Nyíry-Mágocsy kezdeményezés számára. Az 
