Hatvan története

Kelt: 1849. április 5-én

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. április 07. - Nagy Nándor
Két évvel ezelőtt, a HM Hadtörténelmi Levéltár 1848-1849-es Gyűjteményében bukkantam egy érdekes helyi vonatkozású iratra, amelyet Hatvan Mezőváros Tanácsa állított ki 1849. április 5-én.
   Az írás tartalma nem hoz fordulatot a várostörténeti kutatások terén, és nincs kapcsolatban a szintén ezen a napon, Hatvan nyugati határában lezajlott lovassági összecsapással, azonban a forrás már azzal is nagy szolgálatot tett az utókornak, hogy egyáltalán fennmaradt.
  Ugyanis sok más településsel ellentétben, az 1945 előtti évszázadokat alig élte túl egy-egy, valamely hatvani közigazgatási szerv által szignált irat. A kora középkori oklevelek – a településsel együtt – az 1241-es mongol-tatár pusztítás áldozatai lettek, a XIV-XV. századi mezőváros iratanyaga a török hódítás időszakában pusztult el. A török kiűzése utáni újrakezdéstől 1849-ig gondosan őrzött városi gyűjteményt a Hatvanba 1849 júniusában bevonuló cári intervenciós seregek semmisítették meg. Az 1850-1944 közötti városi/községi, illetve járási irat-együttes csaknem teljes egészét pedig a szovjet csapatok tüzelték el 1944. november-december hűvös napjai során.
    Ha a kutató szerencsés, a megyei és országos szervek irattárában találhat Hatvanban keltezett iratokat; ilyen volt például a vasút nyomvonalához kapcsolódó dokumentum vagy éppen a most közlésre szánt írás is, amely bepötyögött változatban és eredeti – nagyítható – formában egyaránt olvasható alább.
 
Nyilatkozat
 
Alulírtak Hatvan város bírája és tanácsa, hivatalosan szólítatván fel Ensel Kálmán százados VII. hadseregi főhadbíró úr által az iránt, hogy adnánk nyilatkozatunkat Czetler János posta[?]mester és Fuszt Konrád vendéglős miérti befogadtatása iránt, s mit tudtunk azok mikénti eddigi magaviseletük felől – különösen hogyan tettek-é valamilyen szolgálatot az ellenségnek, mely felszólításra össze ülvén a Városi Tanács egyhangúlag nyilatkozatunkat adjuk, hogy ösmervén őket, de felőlök semmi rosszat se tudunk, nem tudjuk, hogy kémül szolgált[ak] volna az ellenségnek vagy valami más szolgálatot is tett[ek] volna.
 
Kelt Hatvan, 1849. April 5én.
 
Előttem: Majzik Ferenc jegyző
Csányi Gergel[y] bíró
Lakatos János t[örvény]bíró
Balázs Gábor, Veijszpek Martony [=Márton], Tóth Péter esküdt
 
(Forrás:  Hadtörténelmi Levéltár, 1848/49-es Gyűjtemény, 15. csomó, 20/258.)
 
 
 
A tartalom
 
A régies magyar írásmód ellenére a szöveg tartalma világos. Az 1849. április 2-i győztes hatvani ütközet után a városba bevonuló VII. hadtest főhadbírója, Ensel Kálmán információt kért két hatvani lakosról.
    Amit utóbbiakról sikerült megtudni:
Czetler János 1844 májusában már biztosan Hatvanban élt feleségével, Zólyomi Máriával, mivel ekkor született Zsófia nevű leányuk.
Fuszt [=anyakönyv alapján: Fust] Konrádról több adat áll rendelkezésünkre. Hatvanban egyetlen „nagy” vendégfogadó üzemelt, amely nem volt más, mint a Kossuth tér keleti szegletében, a régi buszállomás mellett mai is megtalálható Hatvany Lajos Múzeum épülete.
   
Az évek óta pusztuló történelmi építmény a kastély, a templom, a plébánia és a régi posztóház mellett a barokk belváros ötödik eleme, amelyet hosszú évekig tévesen a régi sörházzal azonosították. Csiffáry Gergely egri történész 2007-es tanulmányában azonban tisztázta a kérdést: a sörház a mai Mártírok út (egykor: Sörház utca) és a Hatvanas utca (egykor: Sörház-köz) sarkán állt valaha, helyén ma egy „spontán” parkoló található. A vendégfogadó azonban – mint fentebb láthatjuk – még megvan, bár állapotát tekintve nem sokáig…
   Fust Konrád 1844 tavaszán érkezett Hatvanba, és április 24-i kezdettel vette bérbe a fogadót. Érdekesség, hogy a Pesti Hírlap 1844. május 30-i számában helyezett el hirdetést:
Alólírt alázatossággal köztudósításul teszem, hogy folyó évi Szent György napjától hatvani vendégfogadót haszonbérbe általvettem, mint válogatott étkek és italok fenntartására iparkodó leszek; nemkülönben a szobák tisztaságára, és tűrhető árra különös figyelemmel viseltetni fogok (…)
(Csiffáry Gergely: A hatvani sörház és a vendégfogadó XVIII-XIX. századi múltja. Archívum, 2007, 68.)
Felvetődik a kérdés: miért éppen e két személy lekáderezése vált fontossá? Egyelőre egy tippem lenne: Czetler János valószínűleg, Fust Konrád és felesége, Harzl Magdolna pedig biztosan német felmenőkkel rendelkeztek, sőt talán még ők maguk is német identitással bírtak. Elképzelhető, hogy a hadbíró származásuk miatt kérte ki a helyi elöljárók véleményét, ezzel megelőzve az esetleges félreértéseket. Ekkor már mindkét család legalább öt éve Hatvanban lakott, így a tanács tagjai jól ismerhették őket, így a papíros kiállítása nem jelenthetett problémát.
 
 
Aláírók: ki kicsoda?
 
Az irat végén található nevek betekintést engednek a korabeli közigazgatás, a (mező)városi tanács berkeibe. A korabeli mezővárosok és falvak élén a (fő)bíró állt, helyettesével a törvénybíróval (másodbíró). Melléjük ugyancsak megválasztottak változó számú esküdtet, a közigazgatás tényleges vezetője azonban az „írástudó” jegyző volt.
   Az 1693 utáni hatvani bírók és a jegyzők neveinek jelentős részét Szepes Béla gyűjtötte össze és közölte 1940-ben megjelent monográfiájában, azonban bizonyos évköröknél maradtak fehér foltok. Így például az 1849. évben szolgálatot teljesítő jegyző nevét eddig nem ismertük, de – Majzik Ferenc személyében – most már igen. Ne feledjük: a közölt irat az ő keze írásával készült.
  Az 1793. március 12-én Hatvanban született Csányi Gergely bírót Szepes számadóbíróként említi, feltehetően a tisztség funkcióját tekintve a két fogalom szinonim lehetett.
   Hatvani törvénybírókat az 1860-as éveket megelőzően egyáltalán nem ismertük, végre akad kivétel: Lakatos János, akinek fia, ifjabbik Lakatos János 1887-1888-ban a főbírói tisztséget töltötte be. Szintén megtudhattuk, hogy 1849-ben a hatvani bíró-kettős munkáját három esküdt támogatta (Balázs Gábor, Veiszpek Márton és Tóth Péter).
Zárásként említsük meg, hogy az iratra felkerült pecsétet 1848-ban készítették és „tintasugaras” változatát még az 1900-as évek elején is használták. 
 
Nagy Nándor
 
Ajánlott irodalom:
Csiffáry Gergely: A hatvani sörház és a vendégfogadó XVIII-XIX. századi múltja.
In: Archívum - A Heves Megyei Levéltár Közleményei. 2007. 55-74.
Szólj hozzá!
1848/49 hatvani múzeum czetler jános fust konrad ensel kalman majzik ferenc csányi gergely

Újabb adalék a hatvani ütközethez

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. április 01. - Nagy Nándor
Az 1849. április 2-i hatvani ütközet idei évfordulója alkalmából egy korábban meg nem jelent visszaemlékezést mutatok be. Az írásra Ring Lajos (1919-2007) gazdag kéziratos hagyatékában leltem, amelynek egyik más témakörű darabjával már foglalkoztunk korábban. A hatvani felmenőkkel rendelkező Hegedűs Ferencné tanárnő 1988. április 12-én foglalta írásba a családi szájhagyomány útján örökölt történetet ük-nagyapja, Mráz István élményeiről.
    Mráz István 1818. július 14-én született Galgahévízen, Mráz György és Juhász Terézia gyermekeként. Tanulmányai után Ercsiben, báró Eötvös családnál vállalt szolgálatot nevelőtanárként. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, a német származású Dienes Franciskával. Házasságkötésük után, az 1840-as évek első felében költöztek Hatvanba, ahol Mráz István a római katolikus plébánián, mint kántortanító kapott állást; ifjabbik István gyermekük már itt született 1845 decemberében. Halálának időpontja egyelőre bizonytalan; néhány évvel ezelőtt sírköve még megtalálható volt az óhatvani temetőben, jelenleg sajnos azonban már nem. A visszaemlékezést, hagyományainknak megfelelően eredeti formában, szöveghűen közlöm, sorszámmal kiegészített megjegyzéseim a szöveg végén olvashatóak.
 
 
* * *
 
Édesanyám kívánságának szeretnék eleget tenni, amikor a családban élő szájhagyományt az általa elmondottak alapján papírra vetem. Dédnagyapja, Mráz István egykor báró Eötvöséknél Ercsiben töltött nevelőmunkája után Hatvanba költözött, hogy a számára kijelölt kántortanítói állást elfoglalja. Dédapja szépen énekelt, zongorázott, s mint kántor orgonán játszott. A hatvani lakosok iránti szeretetével, szerénységével nagy tiszteletet szerzett magának és családjának. A szegény emberektől sohasem fogadta el a neki járó juttatásokat, így nem is tartozott a nagyon tehetős emberek közé.
   Az 1848-49-es magyar szabadságharc eseményeit Hatvanban élte át. A Homokgödörnél lévő utcában egy négyablakos házban laktak (1). Ezt a házat édesanyám még ismerte. A tavaszi hadjárat során az osztrákok főhadiszállását náluk rendezték be. A dédnagymama Dienes Franciska osztrák nő volt, Bischofteinitz-ben született (2). Onnan hozta magával a bárónő, Eötvös Ignác felesége, az ercsi birtokra, ami a bárónő hozománya volt. Itt vette őt feleségül Mráz István. Ez volt az oka, hogy az osztrákok bizalommal voltak irántuk, s dédapámnak sikerült tudomást szerezni az osztrákok lőporraktáruk elhelyezéséről.
  Mivel a dédapa igen jó magyar érzelmű ember volt kockázatos dologra vállalkozott. Felment a templomtoronyba, onnan kikémlelte és lerajzolta a pontos helyet (3). A rajzot Búzás harangozó csizma szárába rejtette, aki kapával a vállán a mezőgazdasági munkára igyekvő ember látszatát keltve ment a határba és vitte a rajzot a magyar táborba (4).
   Így a magyaroknak a lőporraktárt sikerült felrobbantani és az osztrákok között nagy pánikot kelteni. „Itt árulás történt.” – mondták. A dédapát le is tartóztatták s életét annak köszönhette, hogy a generális kijelentette: „Ez az ember a mi emberünk, engedjétek szabadon.” Így menekült meg a dédapa. A magyarok pedig megnyerték a hatvani csatát. Az ellenség halottait is neki volt feladata elbúcsúztatni. De ő miként Arany János a Walesi Bárdokban, nem tudta dicsőíteni az elesetteket, hanem elátkozta őket, amiért lábukat a magyar haza földjére tették. Felesége kétségbeesve mondta, hogy még valaki beárulja érte, de ő minden veszély ellenére megmaradt tetteiben is igaz magyarnak. (…)
   Mráz István dédapa tettét a szabadságharcot követő elnyomás éveiben a család féltve őrzött titokként adta tovább generációról generációra. Most, hogy 140 év távlatából az események és a hősök iránti kegyelet újraéledni látszik, szükségét éreztem, hogy fentieket írásban is a nyilvánosság elé tárjam.
 
* * *
 
Megjegyzések:
(1) Az egykori Hömökgödör a mai Klapka és a „kettős” Dembinszki utca által határolt területen feküdt.
Általában vízzel teli mélyedésként „funkcionált”, de összetétele, illetve mélysége az égi áldás és talajvíz függvényében változott. Kelemen Csaba adatai szerint régen két részre oszlott, a mintegy 2 méter mély lóúsztatóra és egy iszapos részre, ahol a hatvani gyerekek játszottak. Mások szerint haltenyésztés is folyt itt. (Kelemen Csaba: Hatvan földrajzi nevei, 1984. 99. oldal).
   Az 1966-os térképén még szerepel, feltöltése a későbbi években történhetett meg. A területen jelenleg tenisz-sporttelep és autós rutinpálya található.
 
 
(2) Apró pontosítás: a Dienes család valóban a Csehország peremén található szudétanémet városból, Bischofteinitzből (ma: Horšovský Týn) érkezett Magyarországra, azonban Franciska már Ercsiben született, 1818. augusztus 21-én, Dienes András leányaként.
(3) Természetesen a város főterén mai is megtalálható óhatvani templomról van szó.
(4) A harangozó-kolléga személyéről többet nem tudunk. A Búzás családnév ekkortájt Hatvanban elterjedt családnév volt, vagyis szinte biztos, hogy valós személyről van szó.
 
    A legfontosabb kérdésre, miszerint a visszaemlékezés által felelevenített teljes eseménysor megtörtént-e valójában vagy sem, sajnos nem tudok választ adni. A hatvani ütközetről több hiteles, korabeli beszámoló maradt fenn – az általam áttekintett írásokban azonban nem találtam párhuzamos utalásokat, amely főként a lőporraktár felrobbanásával kapcsolatban vet fel kérdőjeleket (természetesen mindez nem jelent perdöntő bizonyítékot). Az osztrák főhadiszállásként általában a paplakot, vagyis a plébánia épületét említik, de egyúttal elképzelhető, hogy osztrák tiszteket magánházaknál is elszállásoltak, főként, ha valamely családtag német származású volt.
    Érdemes kitértünk a szöveg végén említett temetésre is: a győztes hatvani ütközet után a város magyar kézre került, vagyis az ekkor sorra kerülő szertartáson a hazafias átkokat már félelem nélkül lehetett szórni. Hasonló témakörű bejegyzésben említettem, hogy Hatvan területén valóban temettek el császári katonákat, tehát elvileg a cselekmény megtörténhetett. Valószínűbbnek tűnik azonban a B-verzió: a korabeli halotti anyakönyv megemlít több olyan elhunyt császári katonát, akik március folyamán – vagyis még Hatvan osztrák megszállása során – haláloztak el a városban és az évtizedekkel ezelőtt felszámolt, ún. régi temetőben kerültek elhantolásra. Az említett személyeket egyes későbbi feldolgozások tévesen az április 2-i ütközetben elesett magyar honvédként tüntetik fel, pedig az anyakönyv adatai egyértelműek. Márciusi temetkezés esetén pedig tényleg jobb volt halkan átkozódni.
 
Az utókor esetleges fenntartásaitól függetlenül a visszaemlékezés önmagában is rendkívül értékes, még akkor is, ha esetleg „csak” az április 2-i ütközethez kötődő hatvani mondavilág eddig nem ismert szeletét őrizte meg számunkra.
 
Nagy Nándor

 

 
Szólj hozzá!
hatvani csata 1848/49 ring lajos mráz istván dienes franciska homokgodor

Az utolsó hatvani honvéd

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. március 22. - Nagy Nándor
Hajdanán, a jeles dátumból kifolyólag, a helyi március 15-i ünnepélyeket taglaló poszttal indult blogunk, amely múlt héten ünnepelte 2. születésnapját. A tavalyi évfordulón a száz évvel ezelőtti ünnepség-sorozat állomásait elevenítettük fel, idén azonban nem szerettem volna kedves Olvasóimat az 1912. évi változattal terhelni. Mellesleg a korabeli három (!) hatvani hetilap közül egyiknek sem maradtak fenn a márciusi lapszámai, sőt már a nemzeti ünnep napja is elmúlt egy héttel.
  A témakört tekintve azonban maradunk az 1848/49-es forradalom és szabadságharcnál, pontosabban hatvani utóéletének egy igen érdekes szeleténél, amelyet már több helytörténész (Demény-Dittel Lajos, Németi Gábor) érintett korábban, illetve összefoglaló jelleggel jómagam is, az egy évvel ezelőtti poszt közepe táján.
   Maga a kérdés egyértelmű: ki volt az utolsó, az 1848/49-es szabadságharcban részt vett hatvani honvéd? A válasz azonban – mint megszokhattuk – kissé bonyolultabb, hiába áll rendelkezésünkre több primer adat és feldolgozás. A célszemély körülírását többféleképpen értelmezhetnénk, így például lehetne hatvani születésű és/vagy 1848/49-ben Hatvanból bevonult és/vagy halála időpontjában helyi illetőségű férfiember. A felsoroltak közül maradunk az utolsónál, mivel az elsődleges kiindulópontunkat képező korabeli hatvani sajtó ezt a kritériumot preferálta.
   A bejegyzés elején szeretném megköszönni Burg Judit családfakutató segítségét, aki számos, korábban publikálatlan életrajzi adattal segítette az elkövetkező bekezdések létrejöttét.
 
 
Előzmények
 
Az 1867-es kiegyezést követően végre felvállalhatóvá vált a három évtizeden át gyakran titkolt 48-as honvéd-múlt. Az egykori hősök a települések ünnepelt polgárai lettek, társadalmi és vallási hovatartozástól függetlenül. A manapság általánosnak mondható nyugdíj-jogosultság a századfordulón csak a magyar társadalom szűk rétegére terjedt ki, ezért a gyors ütemben létrejövő helyi honvédegyletek a hagyományőrzés mellett fontos feladatuknak tekintették az éltes korba lépő, de családjuk által nem/vagy kevésbé támogatott egykori honvédek anyagi jellegű megsegítését is.
   Hatvanban szintén számos egykori honvéd élt még a XIX. század utolsó harmadában. Önálló egyesületet nem hoztak létre, hanem a Gyöngyösvidéki Honvédegylethez csatlakoztak, amelynek nevéhez fűződött például a Kossuth téren ma is látható 1848-as emlékmű felállítása. A sajnálatos módon egyre fogyatkozó számú hatvani honvédek minden március 15-én és október 6-án a városi ünnepségek díszvendégeiként vettek részt. Az 1900-as évek elején beinduló hatvani sajtó szintén kiemelt figyelemmel kísérte a hatvani illetőségű hősök sorsát. Életükről, elhalálozásukról és temetésükről minden alkalommal részletes terjedelemben számoltak be.
 
 
Holländer Mihály (?)
 
Az 1910-es évek elején a köztudat Holländer Mihály egykori szappanfőző mestert tekintette az utolsó hatvani honvédnak (1). Holländer Mihály a felvidéki Liptószentmiklóson született az 1820-as években; a szabadságharc leverése után, pontosan nem ismert időpontban költözött Hatvanba, első feleségét már itt temette el, 1875-ben. Egy évvel később újra nősült, felesége a szintén hatvani Klein Mari lett (2).
   Idős kora miatt megélhetéséről nem tudott gondoskodni ezért honvéd-nyugdíja mellett a községi képviselőtestület kegydíjat szavazott meg számára, illetve kisebb alapítványi összegben is részesült. Holländer Mihály 1914. május 17-én hunyt el és két nappal később, május 19-én temették el (3).
   A hatvani lapok beszámoltak a temetési szertartásról, kiemelve, hogy az utolsó hatvani honvéd távozott az élők sorából. A búcsúztatón Adler Vilmos hatvani főrabbi és Csépány Géza ügyvéd, országgyűlési képviselő, a dualizmus-kori hatvani közélet meghatározó személyisége mondott búcsúbeszédet. A Hatvani Polgári Kör dalárdája két dalt énekelt, a hatvani elöljáróság pedig a községháza előtt felállított mozsárágyúkból leadott lövésekkel búcsúztatta az elhunyt honvédet.
Meghalt az utolsó honvéd, Holländer Mihály. Egymaga képviselte Hatvanban már néhány év óta azokat a veteránokat, kik karddal kezükben teljesítették hazafiúi kötelességüket. Hazájának és felekezetének esküdött hűséget. Esküjét megtartotta haláláig.
Holländer Mihály kilencven évet élt, csaknem elhunytáig erőben, egészségben. Utolsó éveiben már szappanos mesterséget nem folytatta, de mert vagyont nem gyűjtött, Hatvan közönségének és hitsorsosainak kegyelete gondoskodott gondtalan megélhetéséről. Hatvan város évi 360 K kegydíjat engedélyezett számára, - a hatvani izraelita hitközség pedig néhai báró Hatvany József 3000 koronás alapítványának évi 120 K kamatát juttatta részére. Élvezetében volt mindhaláláig természetesen honvéd nyugdíjának is.
Temetésén is megnyilvánult a kegyelet teljes részvét. Az izraelita hitközség főrabbija Dr. Adler Vilmos gyönyörű emlékbeszéde után Hatvan közönsége részéről Csépány Géza igen szép beszéddel adózott az elhunyt utolsó honvéd emlékezetének, miközben a községi elöljáróság rendeletére mozsárlövések is történtek. Így adta meg Hatvan közönsége az utolsó honvédnek a végtisztességet.
Nagy idők nagy tanúja, vitéz öreg honvéd nyugodj békében.
(Hatvani Hírlap, 1914. május 24.)
Eltemettük az utolsó negyvennyolcas honvédet, Hollander Mihályt. Ő volt az egyedül álló még Hatvanban a negyvennyolcas honvédek közül; 94 éves korában dőlt ki, e hó 19-én az élők sorából. Temetése csütörtökön délelőtt 11 órakor ment végbe óriási részvét mellett. Az öreg negyvennyolcas temetését mozsárlövésekkel jelezte Hatvan község elöljárósága.
Az elhunytat Adler Vilmos főrabbi búcsúztatta el igen szép beszédben, majd pedig Csépány Géza mondott búcsúbeszédet a 48-as Függetlenségi Párt nevében. A polgári kör dalárdája 2 énekszámot adott elő mély hatással. A különféle testületek is képviselve voltak s megadták a végtisztességet az elhunyt negyvennyolcas honvédnek.
(Hatvan és Vidéke, 1914. május 24.)
 
Életkora tekintetében nem egyértelmű a helyzet, hiszen a Hatvan és Vidéke 94 évet (szül. év: 1820), az Hatvani Hírlap 90 évet (1824) említett, míg az 1876. évi házassági anyakönyvben 48 évesként regisztrálták (1827 vagy 1828), amely alapján 87 vagy 88 éves lehetett 1914-ben.
   Érdekes adalék, hogy egy 1966-os visszaemlékezés szerint Holländer Mihály magas rangban, századosként szolgált a honvédseregben (4). Neve azonban nem szerepel Bona Gábor történész, a szabadságharc századosait összegyűjtő kétkötetes munkájában, amelyben viszont ott találjuk az eperjesi születésű Holländer Gyula századost – elképzelhető, hogy a visszaemlékező vele keverte össze Holländer Mihályt, aki feltehetően közvitézként vagy altisztként szolgálhatott.
 
 
Elbert Salamon (?)
 
Holländer Mihály halála után egy héttel azonban váratlan fordulat történt, ugyanis kiderült, hogy Elbert Salamon személyében mégiscsak él még 48-as honvéd Hatvanban.
Van még öreg honvéd Hatvanban.
Midőn Hollander Mihály hűlt tetemét elföldelték Hatvanban, mi is azt írtuk, hogy meghalt az utolsó honvéd. Most azonban tudomásunkra jutott, hogy él még köztünk a nagy idők egyik szereplője Elbert Salamon 90 éves aggastyán, Elbert Mihály cukorgyári tisztviselő édesapja, aki a világosi fegyverletételig végigharcolta a nagy csatákat. Nem kívánt ezért anyagi elismerést, nem kereste a jutalmat, hanem szerényen éli napjait, olykor felidézve szűk családi körében a nagy idők szép emlékeit.
(Hatvani Hírlap, 1914. május 31.)
Elbert Salamon 1824 körül született a mai Magyarnándor községben (Nógrád megye) (5). Hollander Mihályhoz hasonlóan, egyelőre sajnos nem tudjuk, hogy mely egységnél és helyszíneken harcolt. Feltehetően fia jól fizető állása miatt nem szorult külső anyagi támogatásra, ezért a hivatalos szervek sem regisztrálták, mint egykori honvédet. A fenti újságcikk megjelenése után két évvel, 1916. április 17-én hunyt el (6).
 
 
Lobó István (?)
 
A vonatkozó helytörténeti irodalom, a Hatvan és Járása című hetilap 1928. júniusi tudósítása nyomán egy harmadik személyt, Lobó Istvánt is megemlíti az utolsó hatvani honvédek sorában (7).
Honvédet temettünk. Kossuth katonáját, magyar vitézt. Ágyúk dörgése, kürtök harsonása, a nemzeti hadsereg tisztelgése mellett helyezték örök nyughelyére. (…) nemcsak tanúja volt az 1848-as évek utáni küzdelmeknek, hanem részese is. Nem nézte tétlenül, közömbösen, hogy el akarják venni rónáinkat, hegyeinket, folyóinkat. Nem latolgatott, nem számolgatott, hanem fegyvert fogott azok védelmére. (…)
(Hatvan és Járása, 1928. június 10.)
Lobó István nevét azonban hiába keresnénk az 1928. évi halotti anyakönyvben, ráadásul a Lobó vezetéknév sem Hatvanban, sem az ország más térségeiben nem volt elterjedt. A fent idézett újságcikket eredetiben ismét áttekintve szembesültem a ténnyel, hogy a vezetéknevet korábban félreolvastuk és a Lobó valójában a Lebó családnevet takarja.
  Utóbbit elég beütni valamely internetes keresőbe, és rögtön eljutunk a következő felismerésig: Lebó István, az 1848-as honvédek budapesti menházának utolsó lakója 102 éves korában hunyt el influenzában - 1928-ban. Nem rendelkezett semmiféle hatvani kötődéssel, mindössze annyi történt, hogy a helyi sajtó is beszámolt haláláról. A tudósítás szövege félrevezette az utókort, és tévesen azt a következtetést vontuk le, hogy Lebó István temetése Hatvanban történt, pedig valójában Budapesten, a Kerepesi úti temetőben.
   Lebó István tehát nem hatvani, hanem országos szempontból számított a szabadságharc utolsó katonájának… vagy mégsem? Ugyanis az 1914-es hatvani fordulathoz hasonló esemény történt: váratlanul bejelentkezett az 1827. szeptember 11-én született Fischl József, aki dokumentumokkal bizonyította, hogy amennyiben Lebó bácsi volt az utolsó, akkor ő a legutolsó honvéd… A polémiáról részletesen itt olvashatunk.
 
  Hatvani szempontból mégiscsak Elbert Salamon tekinthető az utolsó hatvani honvédnek, aki utolsó előtti társához, Holländer Mihályhoz hasonlóan a Horváth Mihály út keleti végén található izraelita temetőben nyugszik, a két sír pontos helye azonban jelenleg nem beazonosítható.
 
Nagy Nándor
 
Jegyzetek:
(1) Hollander Mihály nevét először Demény-Dittel Lajos a Délsziget 1991/20. számában megjelent tanulmányában említette meg. A későbbi helytörténeti írások e forrásból vették át az adatot.
(2)-(3) Burg Judit szíves közlése.
(4) Németi Gábor: Hatvan az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején. Hatvan, 1998. 36.
(5) Burg Judit személyes közlése.
(6) Németi Gábor im. 29.
(7) Demény-Dittel Lajos im.; Németi Gábor im. 30.
 
A fénykép forrása: Budun Archívum.

 

 
1 komment
1928 1914 1848/49 elbert salamon hollander mihály lebó istván
süti beállítások módosítása