Három évnyi pihenő után a Hatvan városbéli Hatvany Lajos Múzeum ismét bekapcsolódik a Múzeumok Éjszakája programsorozatba. Részleteket lásd alább, a plakáton. Felhívnám minden kedves érdeklődő figyelmét, hogy a 65 év-65 kép kiállítás ezen a napon látogatható utoljára; aki még nem látta, ne hagyja ki!
Természetesen honvéd-sírhely nélkül nem ússza meg a publikum, mivel Berecz Matyival (Dobó István Vármúzeum) tartunk majd közös előadást az 1849-es tavaszi hadjárat hatvani eseményeiről.
Gondolom, már sokan hallották a hírt, amely jelentős, bár nem váratlan fordulatot hozott a Radnóti téri honvéd-sírhely jelenkori történetében. A magam részéről ezzel csak a jövő hét folyamán sorra kerülő újabb vizsgálatok után kívántam volna foglalkozni, mivel azonban a sajtó már részletesen beszámolt a fejleményekről, nincs értelme fenntartani a blogos „hírzárlatot”.
Május 20-án, csütörtökön, a sírhely egykori területén végzett talajmunkálatok során csontmaradványokra bukkantak, amelyek – az egri Dobó István Vármúzeumból délutánra Hatvanba érkező régész szakvéleménye szerint – emberi és állati eredetűek.
A sajtóban megjelentekhez három megjegyzést szeretnék fűzni:
1. Nemcsak a helyi hagyományőrzők, hanem a sírhely gondozásával és történetével foglalkozó hatvaniak is feltételezték, hogy az objektum alatt valóban emberi maradványok találhatóak.
2. (Visszautalva az 1. rész bevezetőjére) Már a 2010. február 2-án megtartott hatvani lakossági fórumon egyetértésre jutottunk a tekintetben, hogy a 2009-ben fémkereső műszerrel történt két vizsgálat eredménye nem releváns, ugyanis az ilyen típusú műszerek nem alkalmasak emberi maradványok kimutatására. Egyedül a szintén tavaly elvégzett próbaásás tekinthető mérvadónak, amely szakszerű keretek között zajlott. Bizonyos okok miatt azonban felvetődött, hogy mind a terület, mind a mélység tekintetében nagyobb kiterjedésű kutatásra volna szükség.
3. Ezért született meg az Önkormányzat részéről a döntés, hogy:
a.) Idén tavasszal más típusú műszeres, ún. földradar-vizsgálatra kerüljön sor;
b.) A munkaterület azon részein – pl. a honvéd-sírhely környéke –, ahol mélyásás szükséges, a munkálatok egy bizonyos talajszint alatt kézi, és ne gépi erővel történjenek. Ezt a folyamatot a munkálatok kezdete óta Bognár Endre hatvani főépítész személyesen felügyelte a helyszínen.
A március 31-én történt földradar-vizsgálat eredményeiről nem tudok beszámolni, mivel a jelentés szövege még nem jutott el hozzám, de meg nem erősített hírek szerint az inkább általánosságokat tartalmazó irat kevés támpontot nyújt a szakemberek számára. Ezzel azonban már foglalkoznunk sem érdemes, hiszen a munkaterület időközben elérte a sírhely körzetét, a csütörtöki fejleményeket pedig már ismerjük.
Nem tagadom, jómagam is megnyugvással fogadtam a híreket, és életemben először örültem, hogy gyakran csörög a mobiltelefon, mégis türelemre és óvatosságra intenék minden kedves Érdeklődőt, hiszen egyelőre még nem tudunk semmi bizonyosat. Aki végigszenvedte velem az elmúlt öt fejezetet jól tudja, hogy a honvéd-sírhelyhez kötődő rendkívüli események és fordulatok száma lassan a végtelenhez közelít. Ennek a történetnek már mi is részesei vagyunk, és bizony elképzelhető, hogy egy-két csavar még vár reánk, de nem a múltban, hanem a jelenünkben. Természetesen az a tény, hogy a lelet az egykori sírjel helyének közvetlen közelében került elő, egyértelmű bizakodásra ad okot.
1937 után történt ...
Az új hírek hallatán talán erre téved néhány új érdeklődő is, akiknek jobb, ha most szólok, hogy az idősorrendet egy kicsit megkavartam, így a honvéd-sírhellyel kapcsolatos bejegyzések felépítése kronologikusan haladva a következő: 1. → 2. →3. → 5. → 4. → 6. (jelenlegi) rész.
Beszéltünk az 1937-es községi képviselőtestületi határozatról, amely a sírhely áthelyezéséről és a halottak exhumálásáról döntött. Ugyanebben az évben több évtizedes múltra visszatekintő hatvani szokásjog szűnt meg azzal, hogy a honvéd-sírhely megkoszorúzását kivették a március 15-i hivatalos ünnepi programból.
A rendelkezésre álló források alapján azonban arra a következtetésre jutottunk, hogy ismeretlen ok miatt mégsem került sor a határozat végrehajtására, vagyis sem exhumálási kísérlet, sem sírhely-áthelyezés nem történt, így az idő kereke halad tovább, s igyekeznünk kell, hogy tartani tudjuk a tempót.
1. A vasútállomás bombázása, 1944
1944. szeptember 20-án a hatvani vasútállomást több száz emberéletet követelő angolszász bombatámadás érte. Az eredetileg a rendező-pályaudvart célba vevő támadás során a korabeli állomásépület teljes egészében megsemmisült, és több bomba csapódott Újhatvan lakott területére, valamint az állomás Zagyva felőli oldalára (pl. a konzervgyár telitalálatot kapott). Felmerül a kérdés, hogy a sínek közelében elhelyezkedő honvéd-sírhelyet vajon érhette-e bombatalálat. A válasz egyértelműen nem, amelyre íme két bizonyíték:
1.) Jól látható, hogy a cukorgyári munkáskaszinó (az egykori vendéglő) épségben maradt, illetve a sírhely környékén sincs jelezve bombatalálat. Ez igen nagy szerencsének tulajdonítható, hiszen a közelben lévő 49. számú őrház telitalálatot kapott.
2.) Maga az emlékmű léte: ha a közelben bomba esett volna, bizony szegény obeliszket darabokban kellett volna összeszedni …
(Ha már szó esett erről a tragikus eseményről, hadd ajánljam a Hatvany Lajos Múzeum honlapján található összeállítást és virtuális galériát.)
2. Az 1945-1949 közötti időszak
Amikor tavaly novemberben hozzáfogtam a kutatáshoz, igyekeztem belőni azokat az évtizedeket, amelyek a sírhely megmozdításával kapcsolatban a legkevésbé jöhetnek szóba, ezáltal leszűkítve a kutatás célkorszakait. Kézenfekvőnek tűnt, hogy ez elsősorban a II. világháború befejeződésétől napjainkig terjedő időszak lehet, hiszen sokan vannak, akik gyermek- vagy fiatal felnőtt fejjel megélték ezeket az éveket. Több emberrel beszéltem az elmúlt hónapokban, köztük egykori cukorgyári munkással, vasutassal, akik a sírhely mellett évtizedeken keresztül napi rendszerességgel jártak el. Mindenki egyöntetűen állította/állítja, hogy a sírhelyet semmilyen behatás nem érte az elmúlt évtizedek során, elhelyezkedése ezen időszak alatt nem változott. Ismét érdemes megemlíteni Doktay Gyula és Ring Lajos, sajnos már elhunyt helytörténészek nevét, akik kézirataikban szintén nem tettek említést a sírhely „mozgásáról”.
Egy-két esemény azonban elvileg beleszólhatott, illetve beleszólhatott volna a történetbe, vegyük ezeket szemügyre röviden. Bartha István, Heves vármegye alispánja 1948 tavaszán rendeletet adott ki, amely alapján az egyes településeknek fel kellett mérniük a területükön található II. világháborús sírokat, ezek későbbi exhumálása, majd a helyi köztemetőkben történő elhelyezés céljából. A rendelet lehetőségként megemlítette az 1848/49-es sírok feltárását is, de nem kötelező jelleggel; a Hatvani Polgármesteri Hivatal vonatkozó iratanyagában nem is találunk ez irányú utalást.
A honvéd-sírhely mellőzöttsége a háború után is folytatódott, így nincs adatunk arra, hogy a 1945-1949 között az ünnepi programok része lett volna, amely továbbra is a főtérre korlátozódott, természetesen kissé megváltozott keretek között.
Beszámoló a forradalom 100. évfordulójáról:
A március 15-én tartott [képviselőtestületi] díszközgyűlés után a városház előtti téren fogadták az isaszegi csata színhelyéről indított emlékkoszorút hozó kerékpáros stafétát, mely megkoszorúzta a hatvani csata [Kossuth téri] emlékművét. Az ünnepségek közben 800 postagalambot bocsátottak útnak.
Hatvan város lakossága a felszabadulás ünnepével egybe kapcsolva ünnepelte meg az 1849. évi győzelmes tavaszi hadjárat, és a híres hatvani csatának századik évfordulóját. A városháza falait a 48-as vezetők képei, az oromzatot Lenin, Sztálin és Rákosi arcképei díszítették. A zászlók és jelmondatos táblák alatt felvonulók hosszú sorában ott volt a Kossuth Akadémia díszszázada is, Balázs Lajos, a Függetlenségi Népfront helyi elnökének megnyitó beszéde után a honvédelmi miniszter képviseletében megjelent Szabó István vezérezredes mondta el emlékbeszédet.
Valószínűleg az 1950-es évek folyamán történt meg a mai Radnóti tér újabb rendezése, amely minden bizonnyal az új vasútállomás (1956) és a víztorony (1957) megépítése miatt vált szükségessé. Ekkor építették ki az újboldogi út északi, vagyis a 3-as utat és a vasútállomást összekötő, ma is létező szakaszát.
A fölöslegessé vált útszakaszokat felszámolták, ezeket ma már csak az egykori térképek segítségével lehet beazonosítani.
1.) A vasúti hozzájáró út északi szakasza (3-as út és a honvéd-sírhely között): épült: 1911/1912-ben.
2.) A vasútihozzájáró út déli szakasza (egykori cukorgyári munkáskaszinó és az állomás közötti): már 1911 is létezett, feltehetően a vasútvonal megnyitása (1867) óta.
3.) A régi országút 70 méteres szakasza (honvéd-sírhely és a vendéglő között): összekötötte a vasúti hozzájáró út két szakaszát, ennyit hagytak meg belőle az 1911-1914-es területrendezés során.
4.) Prépost-malomhoz vezető út északi szakasza (3-as úttól északra): a két világháború között Hősmagyar utca elnevezéssel bírt, azonban más nyomvonalon haladt, mint a mai, azonos elnevezésű közterület. A pontos dátum bizonytalan, elképzelhető, hogy már 1945 előtt megszüntették ezt az útszakaszt.
5.) Prépost-malomhoz vezető út déli szakasza (3-as úttól délre): szintén a honvéd-sírhelynél csatlakozott a régi országúthoz. Az új országút átadása után (1914) zsákutca, de akkor még nem számolták fel, csak négy évtizeddel később. Érdekesség, hogy ez az egyetlen olyan útszakasz, amely nyomot hagyott maga után. A hatvaniak biztos jól emlékeznek a vasúti felüljáró lépcsőjétől kiinduló gyalogjárdára, amely a víztorony mellett elhaladva, a sírhelytől néhány lépésre érte el az új boldogi utat. A két nyomvonal szinte teljesen megegyezik, ezért valószínű, hogy ez a járda az egykori Prépost-malom út egyenes ági leszármazottja, amelyről azonban szintén már csak múlt időben beszélhetünk, hiszen a buszpályaudvar építése miatt ezt tavaly számolták fel.
Az újabb területrendezés nyomán a cukorgyár kerítése visszahúzódott az új boldogi út átellenes oldalára. A honvéd-sírhely évtizedes szomszédjai néhány év leforgása alatt eltűntek, mindössze egyetlen régi ismerőse maradt hozzá hűséges: a szintén számtalan megpróbáltatást megélt, de ma is látható kilométerkő, amely egyben a régi országút és Hatvan egyik elfeledett időszakának utolsó hírmondója.
A víztoronnyal kapcsolatos munkálatok anyagait igyekeztem beszerezni, sajnos sikertelenül. Bár nem közvetlenül a sírhely mellé tervezték, mégis ez volt egyetlen olyan objektum a közelben, amely során mélyásást kellett végezni. Hogy találtak-e esetleg a munkálatok során valamit a földben, vagy sem, nem tudjuk.
4. A sírhely és a hatvani köztudat
A március 15-i ünnepek múltjáról foglalkozó bejegyzésben már említettük, hogy a Rákosi-korszaktól kezdődően az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc emléke háttérbe szorult, és helyét új ünnepek (Felszabadulás Ünnepe, Nagy Októberi Szocialista Forradalom Ünnepe stb.) vették át. A Kádár-korszak e tekintetben is hozott bizonyos enyhülést, de március 15-e nem nyerte vissza jól megérdemelt helyét ünnepeink sorában. A honvéd-sírhelyet a hatvaniak nem hagyták magára, és a cukorgyárból, a vasútról, vagy valamelyik helyi iskolából mindig akadt valaki – mint például Kiss István Péter tanár úr –, aki felvállalta a sírhely gondozását. Az elmondások alapján városi ünnepségeket ritkán tartottak itt, így a koszorúzás, megemlékezés szintén egyéni, vagy intézményi keretek között történt. Az alábbi fényképen hat fiatal hölgy látható, akik 1968. április 2-án, a gimnázium III. E. osztályának képviseletében éppen koszorút helyeznek el az emlékműre (forrás: Hatvany Lajos Múzeum, Fényképtár).
A hivatalos megemlékezések inkább a Kossuth térre koncentrálódtak, ahol a másik, a „nagy” 48-as emlékmű – amely szintén a hatvani csatának állított emléket –, elvonta a figyelmet a Radnóti téri kistestvérről. Talán éppen ez lehet az oka, hogy utóbbi kimaradt az 1985-ben megjelent Történelmi emlékhelyek Heves megyében című kiadványból.
Az objektum sírhely jellege visszaszorult a hatvani köztudatban. Egy érdekes példát említenék meg ezzel kapcsolatban. A nyolcvanas években nagyszabású kutatómunka vette kezdetét Heves megye földrajzi neveinek összegyűjtése érdekében. A Hatvannal kapcsolatos kutatást Pelle Béláné és tanítványai végezték, amely során különböző életkorú hatvaniak kerültek megkérdezésre; a vonatkozó kötet 1988-ban jelent meg. A Radnóti-téri sírhely Negyvennyócas emlékmű néven szerepel, a Kossuth téri objektum pedig, mint Emlékoszlop.A gyűjtés nemcsak az aktuálisan ismert és használt földrajzi nevekre terjedt ki, hanem azokra is, amelyeket korábban, például a Pesty Frigyes-féle gyűjtés során rögzítettek. Remélem, mindenki jól emlékszik, hogy az utóbbihoz kapcsolódó alapforrásunk – Homonnay Szilárd jelentése, lásd: 2. rész – említi először a Honvédek Sírját, amelynek helyére 120 évvel később rákérdeztek, azonban a válaszadók „Bizonytalanok voltak a lokalizálásban.”, vagyis nem tudták összekötni Homonnay szövegét a Radnóti-téri sírhellyel!
Természetesen a város történetét ismerők, illetve a sírhelyet gondozó hatvaniak jól tudták, hogy felmenőik sírhelyként tartották nyílván az objektumot. Újdonságot jelentett, hogy az obeliszken található dátum (1849. április 2.) és a halotti anyakönyv aznapi bejegyzése alapján beazonosították az eltemetett katonák számát, és a témával foglalkozó helytörténeti munkák ezt az adatot vették át az elmúlt évtizedekben. (Továbbra is úgy vélem, hogy ez az elmélet valószínűleg félreértésen alapszik, és a szóban forgó területen az április 5-i ütközet áldozatait hantolták el, de megjegyzem, hogy jelen pillanatban ez a legkisebb gondunk.)
A rendszerváltás utáni időszak során némi változás következett be, és több megemlékezés történt a helyszínen az 1848/49-es forradalomhoz és szabadságharchoz fűződő évfordulók során. Egyes „lokálpatrióták” azonban sajátos módon adóztak az elesett hősök emlékének: „megemlékezés” gyanánt nyilvános szeméttárolónak és illemhelynek nevezték ki a sírhelyet. Az áldatlan állapotokat végül egy hatvani baráti társaság – a későbbi Hanem – elégelte meg, amely 2004-től kezdődően vállalta fel a sírhely gondozását.
Három nappal a csütörtöki bejelentés után könnyű okosnak lenni, s ebből a szempontból örülök, hogy a két hónappal ezelőtt aktivált 1. rész bevezetőjében leírtam véleményemet, amely megegyezik azzal, amit a lakossági fórum résztvevőinek 2010. február 2-án mondtam el.
A konklúzió tehát:
1. A feltehetően 1849-ben keletkezett sírhelyet, és az 1904-ben e fölé emelt emlékművet sohasem helyezték át, sohasem mozdították el, és nem történt kísérlet a holttestek exhumálására. Ez az objektum bizony a kezdetektől (1849/1904) ott áll(t), ahol a mai boldogi út elkanyarodik Óhatvan felé. Az áthelyezésről szóló „legendák” hátterében egyes források félreértelmezése állhat.
2. 1849 után a hatvani köztudat sírhelyként tartotta számon az objektumot.
3. A temetkezésről konkrét írásos forrás nem került elő a kutatómunka során, de jegyezzük meg, hogy a korabeli hadi jelentések általában csak a veszteségekre tértek ki, a temetkezés pontos helyszínére nem, így már maga az ütközet ténye támpontot nyújthatott a sírhely létezésével kapcsolatban. Amennyiben a csontok valóban XIX. századi eredetűek, akkor valószínűleg az 1849. április 5-i ütközet során elesett magyar huszárok maradványait rejti magában a föld.
Valahol itt tartunk most, és a fenti sorokkal a magam részéről le is zárom a honvéd-sírhely múltjának történeti szempontú vizsgálatát. Most áttevődik a hangsúly a régészetre, és bízom, illetve bízzunk benne, hogy a feltárás a lehető leghamarabb, és az elhunytak számából kiindulva a lehető legnagyobb kiterjedésű területen indul meg és az eredmények megnyugtató választ adnak kérdéseinkre.
Következzen tehát a kimaradt fejezet, az 1911 és 1935 közötti időszak, azon belül pedig elsősorban az 1911-1914-es „nagy” hatvani területrendezés, amely a mai Radnóti tér területét jelentős mértékben átalakította. Ez sem lesz egyszerű. :)
1. Előzmények
A 3. rész vége felé valahol ott függesztettük fel történetünket, hogy Soós Elemér 1911. évi leírása és térképvázlata még a területrendezés előtti állapotokat rögzítette, vagyis a 3-as út újhatvani vasúti általános iskola és az óhatvani postapalota közötti szakasza, és ennek megfelelően a cukorgyár kerítése, valamint a közúti Zagyva-híd a mai állapotokhoz képest jóval délebbre feküdt. Felüljáró nem lévén, a közlekedés a síneken keresztül történt („pályaszínbeli útátjáró”), amelyet mindkét oldalon sorompó szabályozott. A vasúthoz az országútról az egykori vendéglőnél délre forduló útszakaszon lehetett eljutni, amely a mai boldogi úthoz hasonlóan a sínekkel párhuzamosan haladt, de mintegy 15-20 méterrel közelebb azokhoz; ez az útszakasz a vasúti hozzájáró út nevet viselte.
(Végre megoldottam: katt a térképre, és lőn nagyobb változat!)
A mai boldogi út nem létezett, hiszen az említett vasúti hozzájáró út befejeződött az állomásnál, innen legfeljebb földúton vagy a földeken keresztül lehetett Boldogig eljutni. A régi boldogi út nem volt más, mint a mai újhatvani Bajcsy-Zsilinszky út, amelyet ha képzeletben meghosszabbítunk – átkelve a vasúti síneken –, egyenest beleszaladunk a mai boldogi út kanyar utáni szakaszába; felmenőink anno ezen az úton juthattak el Boldogra. 1909-1910 körül azonban – valószínűleg a vasút terjeszkedése miatt – az utat elvágták, megtiltva a síneken történő áthaladást.
Hasonló problémát jelentett a vasútvonal és a 3-as út (korabeli hivatalos nevén: Budapest-Hatvan-Kassa-Zboró-országhatárszéli állami út) fenti bekezdésben említett kereszteződése. A Hatvanon keresztülhaladó vasúti forgalom volumene rohamos ütemben növekedett, így már az 1890-es években előfordult, hogy a sorompókat akár 20-30 perces időszakokra is le kellett zárni, amely viszont a közúti gyalogos- és fogatolt jármű forgalmat tette nehézkessé. A hatvani Községi Elöljáróság ezért 1897-ben határozatot hozott a forgalom zavartalanságát biztosító új átkelő létesítéséről. A felvetést a megyei törvényhatóság és a szakminisztérium is kedvezően fogadta, azonban a vasúti területre tervezett műtárgyat a MÁV-nak kellett megépítenie, amely több alkalommal sikeresen bújt ki kötelezettsége alól.
2. A tervek
Évekig tartó „magyaros” hajcihő után, 1907 körül úgy tűnt, végre révbe érhet a kezdeményezés és megszülettek a vasúti felüljáróval kapcsolatos első tervek. Hatvan vezetői azonban úgy gondolták, ha (helyi) lúd, akkor legyen kövér, és elképzeléseiket igyekeztek egy nagyszabású területfejlesztési- és rendezési tervvé bővíteni. A kezdeményezéshez csatlakozott a Hatvany-család is, amely épp ekkor adományozott a község számára 15000 koronát „szépészeti és közegészségügyi célokra”. A pénzösszeg felhasználásával külön bizottság foglalkozott, amelynek 1909 novemberében kelt jelentése többek között az alábbiakat tartotta fontosnak megépíteni:
1. Vasúti felüljáró.
2. A jelzett szakaszon az országút „eltolása”, ezáltal új útszakasz létrehozása.
3. (A fentiek folyományaként) Új közúti Zagyva-híd.
4. Az áthelyezett országútból kiágazó új vasúthoz vezető út.
5. Új boldogi út, a vasúthoz vezető út meghosszabbításával.
6. A régi városrész és a vasútállomás között új összekötő út a cukorgyár területén keresztül, az óhatvani Hatvanas utca meghosszabbításával.
Miért volt szükség az országút áthelyezésére? Egyrészt mert a felüljáró nemigen fért volna el az országút eredeti helyén, másrészt a cukorgyárat birtokló Hatvany-család szerette volna elérni, hogy 1. az országút forgalma és ezzel együtt járó por, zaj stb. ne terhelje tovább a cukorgyár épületeit, 2. az út eltolásával a terjeszkedő cukorgyár területét északi irányba lehessen növelni.
A Hatvany-család korrekt ajánlatot tett: az útáthelyezésért cserében a szükséges földterületet ingyen biztosította, az állam és a község pedig lemondott a régi országút tulajdonjogáról, amely a cukorgyár részét képezte a továbbiakban. Hatvany József ugyancsak vállalta, hogy az új országút másik oldalán, önköltségen nyilvános parkot létesítenek – ez lett a mai Népkert.
Témakörünk szempontjából legfontosabb azonban a vasúthoz vezető új út, amely nem azonos a mai, vagyis a körforgalomból kiinduló útszakasszal. A tervezett és később megvalósult vasúti út ugyanis néhány méterrel nyugat felé ágazott ki az új országútból, körülbelül ott, ahol ma tábla jelzi a honvéd-sírhely jövendőbeli helyszínét. Egy éles kanyart követően párhuzamosan haladt új az országúttal, majd körülbelül a mai víztorony helyén délnyugati irányba fordult és érte el a Prépost-malom út és a régi országút találkozási pontját, éppen a honvéd-sírhely mellett. Az út ezután a korábbi nyomvonalon haladt, amely a régi országútból meghagyott 70 méteres szakaszt, és a régi vasúti utat foglalta magában. A teljes hosszát tekintve 693 méteres útszakaszon, 4 éles kanyarral kellett az utazó közönségnek megküzdenie.
Az új országút által kettészelt Prépost-malom út déli része érintetlen maradt, míg északi szakaszát az új vasúti út leágazásának térségében csatlakoztatták az országúthoz.
3. Az építkezés
Hasonló szintű építkezésre, területrendezésre – talán a Zagyva szabályozását leszámítva – korábban nem került sor Hatvanban. 1910 februárjában az Egri Államépítészeti Hivatal elvégezte a terepfelvételt és az út irányának kijelölését. 1910 nyarán a kereskedelemügyi miniszter áldását adta a tervekre és 124000 koronát engedélyezett a hatvani Zagyva-híd megépítésére, majd október folyamán kiírták a versenytárgyalást. 11 pályázó között ott találjuk a hatvani Ring Gyula vezette vállalatot is, végül Vermes József és Fia elnevezésű ipolysági céget hirdették ki győztesként.
Az eseménytörténetbe ekkor azonban egy kis bibi csúszik, ugyanis a történeti kutatások átka itt ér minket utol: átmenetileg „elfogynak” forrásaink, így az építkezés-sorozat 1911-1912-ben történt egyes lépéseit nem tudjuk végigkövetni. A hatvani újságok továbbra is rendszeresen megjelentek, azonban ezen időszakból alig maradt ránk pár lapszám; a megyei sajtó azon képviselői, amelyek rendszeresen foglalkoztak Hatvannal éppen ekkor szűntek meg. A községi és járási hatóságok, a Kereskedelemügyi Minisztérium és az Egri Államépítészeti Hivatal vonatkozó iratanyagai nem maradtak fenn.
A forráshiány okozta Csipkerózsika-álomból 1912 nyarán térünk magunkhoz először: a cukorgyár név szerint nem ismert mérnöke helyszínrajzot készített a gyár távbeszélő-vonalának kiépítésének előzményeként, amely alapján pontosan láthatjuk, hogy 1912. augusztus 21-én milyen stádiumban állt az építkezés. A vázlaton még jelölve van a régi országút, illetve a régi Zagyva-híd is. Az új országút körülbelül fele, illetve a vasúthoz vezető új út teljes szakasza készült el, amely 1914 közepéig ideiglenes országútként funkcionált, hiszen az új, illetve a régi országutat ez kötötte össze. A Prépost-malom út/régi országút/új vasúti út kereszteződés keleti oldalán látható egy bizonyos jel; bár szöveggel nincs jelölve, azonban nagy valószínűséggel ez a honvéd-sírhely lehet.
Ismét alszunk egyet, és arra ébredünk, hogy 1913 januárjában áll a bál Hatvanban, s bizony nem a kezdődő farsangi szezon miatt. A hatvani képviselőtestület egyik ülésén Knau Gábor községi képviselő számon kérte a Hatvany-családon az új összekötő út és a 10 holdas népkert létesítésének elmaradását. A négy helyi újság (ugyanis Hatvanban 1913-ban négy hetilap jelent meg!), természetesen négy különböző álláspontot képviselt az ügyben, nyírták is egymást rendesen ebben az időszakban. Néhány hónap múlva kimondták az utolsó ítéletet a régi Zagyva-híd felett, amelynek kő- és vasalkatrészeit árverésen adták el, a bontási határozat végrehajtásának időpontjául pedig 1913. június 1-ét jelölték ki.
A vasúti felüljáró építése 1913-ban kezdődhetett és 1914 tavaszára készült el, amelyet az átadás előtt egy alkalommal nyitott meg a MÁV ideiglenesen, mégpedig májusban, egy autóverseny kedvéért.
4. A végeredmény
A vasúti felüljárót, és ezzel együtt az új országút teljes szakaszát 1914. július 14-én adták át. Ezzel megszűnt a vasúthoz vezető új út ideiglenes országúti státusza. Lezárták a régi vasúti átjárót, és megtiltották a síneken át történő közlekedést, a renitenseket a későbbiekben pénzbüntetéssel sújtották. Mindez bizonyos társadalmi feszültséget vont maga után, hiszen az újhatvani lakosok jelentős kerülőre kényszerültek, ha a vasútállomásra kívántak eljutni. Ekkor talán még senki sem gondolta, hogy az átjáró – egyébként ésszerű – megszüntetése évtizedeken keresztül Hatvan megoldatlan problémája marad, egészen napjainkig. Gondolom, nincs olyan hatvani Olvasóm, aki ne bukdácsolt volna már át több alkalommal a síneken, a „Bolond leszek a felüljáró felé kerülni” belső önigazolással nyugtatgatva magát e rendkívül életveszélyes szakaszon (sajnos e sorok írója sem jobb a Deákné vásznánál …).
A kanyarokkal tarkított vasúti út egyébként sem nyerte el Hatvan lakosságának tetszését, a helyi sajtóban éveken keresztül kritizálták az új utat, mint például Szőke Benedek járási tűzrendészeti felügyelő, 1924-ben:
A vasúthoz vezető utat annak idején azzal tolták odább, hogy az új kacskaringós út jobb és kényelmesebb lesz a közlekedés lebonyolítására. Mi lett a vasúthoz vezető útból? Vagy por, vagy sár, vagy víztenger az időjárás szerint. Egyedüli előnye, hogy a kocsiközlekedést a függő híddal teljesen akadálytalanná tette Budapest felé. Ellenben nagy hátránya, hogy az éjjel nappal szolgálatba vagy pihenőre siető vasutasoknak még jóval meghosszabbította az útjukat, de sok kellemetlenséget okoz a rossz út az utazóközönségnek is.
(Hatvan és Járása, 1924. január 13.)
Hasonló gondot jelentett a vasúti felüljáró újhatvani levezető szakasza, amely a mai állapottal ellentétben rövidebb szakaszon és meredekebb szögben érkezett meg Újhatvanba és egy rendkívül éles kanyarral fordult rá a herédi útra, amely következtében számos súlyos közlekedési baleset történt; a hatvani köznyelv halálkanyarként emlegette ezt az útszakaszt.
1914-ben ugyancsak elkészült a népliget, amely 1940-es évek közepéig a Hatvany József-park nevet viselte. A korábbi megállapodás értelmében a cukorgyár kerítését kitolták az új útszakaszig, pontosabban: a 3-as út Zagyva felé eső szakaszán a mai is látható vonalig, míg a vasútvonal felé eső szakaszon egészen az új vasúti út széléig, tehát a mai kerítéstől északabbra. A kerítés csak egy kisebb szakaszon nem érte el az utat, éppen a sírhely területén.
Ez egy kicsit masszív, tudom, ezért az alábbi villám-vázlattal igyekeztem szemléltetni a történteket, bár még így sem egyszerű a dolog (a műszaki végzettségű Olvasóimtól elnézést kérek a színvonalért). Tehát:
kék: az 1911-ben már létező utak, ezen belül átlós vonallal pedig a területrendezés során felszámolt szakaszok;
piros:1911-1914 között megépült útszakaszok (új országút, vasúthoz vezető út, Prépost-malom út új szakasza);
fekete: a jelenlegi állapot (az új országút természetesen megegyezik a jelenlegi 3-as úttal);
zöld:a cukorgyári kerítés „vándorlása”.
Ami nem valósult meg:
1. Az új boldogi út, amelynek a vasútállomástól délre eső részét az ’20-as évek második felében, míg a cukorgyár mellett húzódó mai szakaszát valószínűleg az ’50-es években építettek ki (utóbbiról eddig nem sikerült pontos infot beszereznem).
2. A régi városrész-vasútállomás új összekötő út sohasem került megvalósításra; ezen útszakasz kiépítése több mint 100 éve van napirenden, valószínűsíthető, hogy a Cukorgyár eldózerolt területével kapcsolatos tervek készítése során ismét felmerül majd e kérdés.
5. A honvéd-sírhely sorsa
A sírhely közvetlen területét tehát 1914-től kezdődően keletről már a cukorgyár kitolt kerítése, nyugatról pedig az egykori Prépost-malom út mellett az új vasúti út határolta. Ez az oka, hogy a későbbiekben a források a sírhely lokalizálása során a vasúthoz vezető utat említik vonatkozási pontként, lásd pl. az 1937-es községi képviselőtestületi határozat.
Felmerül a kérdés: érintette-e / érinthette-e a sírhelyet e nagyszabású építkezés. Az 1911-1912-es évek forráshiánya ebből a szempontból is problémát jelent, hiszen az új vasúti út építését nem lehet végigkövetni.
Amit azonban tudunk:
1.) A területrendezés helyszínbejárásairól készült bő terjedelmű jegyzőkönyvek egyike sem említi a honvéd-sírhely áthelyezésének szükségességét.
2.) A későbbiek során sem a sajtóban, sem a közigazgatási, sem más jellegű iratokban egyetlen utalást sem található a sírhely elmozdításával kapcsolatban.
3.) Az új vasúti út, illetve a cukorgyár kerítésének módosított nyomvonala alapján úgy tűnik, mintha kifejezetten ügyeltek volna arra, hogy a sírhely közvetlen környéke „semleges zóna” maradjon.
Nézzük, mi újság a március 15-i ünnepélyekkel. A forráshiány miatt egyedül az 1912-es ünnepségről nincs adatunk (bár tény, ez lenne a legfontosabb, hiszen ekkor zajlottak a sírhely körüli építkezések). 1913. évi megemlékezés nem említ semmi rendkívülit, csak annyit, hogy a megemlékezést tűzeset miatt félrevert harangok kongása szakította meg, amely miatt a sírhelyhez testületileg kivonuló hatvani tűzoltóság kénytelen volt visszatérni a városba (ráadásul mire kiértek a helyszínre, már eloltották a tüzet).
Az építkezések lezárulta után a honvéd-sírhely új szomszédja, a cukorgyár, illetve annak tulajdonosa a Hatvany-család kötelességének érezte, hogy a sírhely gondozását felvállalja.
Az utáthelyezéssel kapcsolatos köz- és magánmunkálatok végzése közben ráterelődött a figyelem az elesett honvédok síremlékére is, mely a cukorgyár kerítése mellett vasráccsal körülvéve hirdeti a nagy idők hőseinek lángemlékét. A cukorgyár igazgatósága elrendelte a kerítés átfestését és a gyári kertész utasítást nyert a síremlék állandó gondozására.
(Hatvani Hírlap, 1914. május 24.)
Az 1848-49-i szabadságharc hőseinek sírját, melyet egyszerű síremlék jelöl a vasúthoz vezető út mentén, rendbehozatta és virágokkal díszítette a báró Hatvany család. Az idő fogaitól alaposan megviselt kis sírkertet kegyeletesen megszépítette a bárói család jóindulata, mely egyaránt gondot fordít a vértanúk emlékére, valamint a város külső képére is.
(Hatvani Újság, 1914. május 24.)
A szabadságharc hőseinek sírját, amely eddig gondozatlanul húzódott meg az országút mentén, méltó díszbe öltöztette a báró Hatvany család kegyelete. Virág díszíti a sírhantot, a vaskerítés is renováltan áll.
(Hatvani Hírlap, 1914. július 5.)
6. Összegzés
Az 1911-1914. között lezajlott területrendezés tehát jelentős mértékben átalakította a honvéd-sírhely tágabb környezetét, de szinte bizonyos, hogy magát az objektumot a munkálatok nem érintették.1937-ig egyetlen jelentősebb építkezés történt, ez pedig az új boldogi út említett déli szakaszának kiépítése volt, a vasúthoz vezető út meghosszabbításaként, amely azonban a sírhely, illetve a mai Radnóti tér környékére nem terjedt ki.
Hamarosan lezárul a honvéd-sírhellyel kapcsolatos sorozat, „elvileg” még két bejegyzést tervezek. Természetesen foglalkozunk majd az 1940 utáni időszakkal, míg az utolsó bejegyzésben lezárjuk a történetet.
