Az 1937-es esztendő

Bocs mindenkitől a hosszú pauzáért, sajnos sok dolgom volt, illetve jelen bejegyzést nem volt könnyű összerakni, a miértre a válasz pedig hamarosan kiderül. Mint kettővel korábbi bejegyzésem záró soraiban utaltam rá, most ugrunk egyet az időben, és mérsékelt fittyet hányva a kronologikus sorrendnek, a témakörünk szempontjából kiemelkedő fontosságú 1937-es esztendő eseményeivel, illetve elő- és utórezgéseivel ismerkedünk meg (az 1911-1935 közötti időszakot sem feledjük, majd később vesszük elő). 1937-ben a hatvani községi képviselőtestület határozatot hozott a honvéd-sírhely áthelyezéséről és a holttestek exhumálásáról, amely önmagában helytörténeti aduász lehetne, ha nem merülne fel egynéhány kétség a határozat körülményeivel és a végkimenetellel kapcsolatban.

   Az eddigi visszajelzések szerint a blogban terítékre került események „nagyjából” követhetőek voltak, most azonban mindenkinek tripla adag magnéziumra és turbó sebességre kapcsolt agysejtekre lesz szüksége, mert a bizonytalan információkat tartalmazó források és a sokszor kiismerhetetlennek tűnő kesze-kusza szálak nemcsak történeti érdeklődésünket áshatják alá, hanem „általános” türelmünket is Armageddon-jellegű végső próba elé állíthatják. Remélem, a bejegyzés nem fogja kiérdemelni a „(szellemi) egészségre ártalmas” virtuális matricát.

   Előzetesen szeretném tisztázni, hogy az elemzésre kerülő exhumálási mizériának nincs köze a 3. részben említett síráthelyezési polémiához, mivel utóbbi a Radnóti térre, míg előbbi a Radnóti térről történő állítólagos áthelyezéssel kapcsolatos.

   Kiinduló forrásunk, az 1937-es képviselőtestületi határozat 2009 tavaszáig teljesen ismeretlen volt a közvélemény előtt, napvilágra kerülése a „szokásos” szerencsés véletlennek volt köszönhető. Egy évvel ezelőtt más témakör miatt mélyedtem el a Heves Megyei Levéltár 1938 előtti alispáni iratairól készült adatbázisában, amely során nemcsak az aktuális témakörrel, hanem más, Hatvannal kapcsolatos tétel címét is kiírtam; ezek közé tartozott a ’37-es képviselőtestületi döntéssel kapcsolatos irat. Pár hét múlva hívtak fel először a sírhely ügyével kapcsolatban. Bár segíteni nem tudtam, de eszembe jutott ez a bizonyos alispáni iratcsomó. A Levéltár munkatársai voltak olyan kedvesek, és előszedték a raktár mélyéről az iratot és fénymásolatként elküldték számomra, így ezért külön nem kellett Egerbe utaznom (utólag is köszönöm). Az iratok tartalmáról tájékoztattam az érdeklődőket, verbális lábjegyzetként közölve saját véleményemet, miszerint az új adatok a sírhellyel kapcsolatos egyik álláspontot sem erősítik meg, csak annyit tudunk meg, hogy 1937-ben született egy jogerős döntés és nagyjából ennyi. A legfontosabb kérdésre – történt-e valóban exhumálás, vagy kísérlet erre, ha igen, mikor – azonban nem kapunk választ. Az elkövetkező hónapok folyamán nem foglalkoztam az üggyel, és csak fél évvel később, a sírhellyel kapcsolatos kutatás kezdetekor (2009. november) vettem elő ismét a fénymásolatokat, és tettem kísérletet arra, hogy a helytörténeti kirakós megfelelő szegletébe illesszem az iratokban található adatokat.

1. Előzmények

   A sírhely sorsát 1849 óta figyelemmel kísérő Olvasóimban bizonyosan felmerül a kérdés: miért éppen 1937-ben érezte szükségét a korabeli hatvani önkormányzat, hogy kezébe vegye a sírhely sorsát, miért nem került ez napirendre korábban? Őszinte leszek, magam is csak a sötétben tapogatóztam, és különféle, vézna lábakon álló elméleteket fabrikáltam. Biztosat most sem tudok mondani, de egy kézenfekvő magyarázat adódott időközben.

   A Sebők Jenő által szerkesztett Hatvani Újság hasábjain Révász József, a hatvani rendőrség vezetője 1936 áprilisában négy részből álló cikksorozatot publikált Az 1849. április 2-i hatvani csata leírása címmel, az alcím tanúsága szerint Egykori kútfők és velük egyező szájhagyomány alapján. Révász József Hatvan két világháború közötti történetének egyik meghatározó személyisége volt. 1920-ban költözött Hatvanba és lett a Magyar Királyi Rendőrség hatvani kirendeltségének megszervezője és első vezetője. Hivatali teendői mellett aktív közéleti szerepet vállalt, részt vett például a Hatvani Közművelődési Egyesület 1924. januári megalakításában, illetve nevéhez fűződik a Hatvani Múzeum megalapítása a harmincas évek elején. Emellett rendszeresen végzett történeti kutatásokat és régészeti ásatásokat, így egyike voltaazoknak a korabeli „másodállású” helytörténészeknek (Szepes/Schütz Béla járási állatorvos, Doktay Gyula ecetgyáros), akik szabadidejük jelentős részét Hatvan múltjának feltárásának szentelték. Révász rendszeresen publikált színvonalas írásokat a hatvani újságokban, egyik preferált témaköre pedig az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, és ezen belül a tavaszi hadjárat története volt. Említsük meg, hogy 1938-ban saját költségén Gáspár András tábornokot ábrázoló szobor elkészítésére adott megbízást Juhász András hatvani szobrászművésznek, amelyet 1938. október 6-án lepleztek le a hatvani rendőrség korabeli székházának parkjában. Ez lett Hatvan harmadik, a szabadságharc emlékét ápoló műtárgya, amely azonban 1944/1945 folyamán eltűnt, azóta sem került elő (még fényképünk sem maradt a szoborról).

    Révász 1936-os cikksorozatában részletesen elemezte a hatvani csata történéseit. Érdekes és egyben fontos adat, hogy – Soós Elemér 1911-es tanulmányához hasonlóan – nem tett említést az 1849. április 5-án történt második összecsapásról, sőt a két ütközetet sajátos módon „egyesítette”. Így például Csataffy hadnagy – akiről biztosan tudjuk, hogy április 5-én, a Zagyva jobb partján esett el – Révász leírásában az április 2-i Hatvan belterületén zajlott utcai harcokban, vagyis folyó bal partján lelte halálát. Ez is azt bizonyítja, hogy a hatvani köztudat és a korabeli helytörténet nem ismerte az április 5-én lezajlott ütközetet. Révász kvadrológiáját az elesett katonákkal kapcsolatos sorokkal zárta:

Nagyobb részüknek földi maradványai a temetőben porladoznak. A két huszár pedig, több társukkal a vasúthoz vezető utca dísztelen helyén lévő sírban várja a feltámadást. Magyar Testvéreim! Ha a névtelen vértanúk sírhalma mellett visz el utatok, egy pillanatra szálljon lelketek imája az Úrhoz, emeljétek meg kalapotokat őseitek emléke előtt, hiszen értetek haltak meg.

(Hatvani Újság, 1936. május 3.)

„Két huszár + több társuk”: a szokásos kérdés vetődik fel, vagyis kiket érthetett „két huszár” és „több társuk” alatt? Nem kívánok belebonyolódni ismét a kérdéskörbe, hiszen nem tudhatjuk, hogy Révász mire alapozta a leírtakat, illetve megtekintette-e az 1849. évi halotti anyakönyvet, vagy sem. A lényeg, hogy ő is olyan sírhelyként tartotta számon az objektumot, amelynél elesett honvédeket temettek el.

„Dísztelen helyén lévő sír”: a fogalmazás egyértelműen azt sugallja, hogy Révász számára nemigen volt szimpatikus a sír helyszíne. 

   Az 1911-1935 közötti eseménysort majdan úgy zárjuk le, hogy habár sok minden történt a jelzett időszakban a sírhely közvetlen környezetében, ez azonban az objektum helyét valószínűleg nem érintette. Révász mégis úgy gondolhatta, hogy a folyamatosan rendezés alatt lévő terület – ahol az új országútról lekanyarodó vasúti út miatt jelentős forgalom is zajlott – nem méltó az elesett hősök emlékéhez (a „vasúthoz vezető utca” nem a mai körforgalomnál, hanem jó pár méterrel odébb fordult le a vasútállomás felé, és éppen a sírhely mellett csatlakozott a régi országút megmaradt szakaszához.) Elképzelhető, hogy Révász akár informális beszélgetések, akár a Hatvani Közművelődési Egyesület összejövetelein hangot adott fenti véleményének, és sikerült meggyőznie a képviselőtestület egyes tagjait, illetve a község főjegyzőjét, Várkonyi Sándor főjegyzőt az áthelyezés szükségességéről.

2. A határozat meghozatala

   Az üggyel kapcsolatos első konkrét információt a Hatvani Újság 1937. február 28-i számában találjuk, amely szerint a Kossuth téren található másik 48-as emlékmű alá kívánták áthelyezni a honvédek hamvait:

A kegyelet jegyében foglalkoztatja Várkonyi Sándor hatvani főjegyzőt a vasúti átjárónál sír-jukban örök álmukat alvó 48-as honvéd hősök porladozó tetemének exhumálása és a főtéren való elhelyezése, hogy itt a 48-as hősök emlékét megörökítő szobor alatt nyugodjanak 48-as vitéz honvédjaink csontjai. Minthogy ennek a kegyeletteljes elhatározásnak akadálya alig lehet, már az idei március 15-iki szabadságünnepre az exhumálás és az átszállítás a honvédemlék alá megtörténik úgy, hogy a március 15-iki bensőséges ünnepen Hatvan közönsége együtt áldoz kegyeletteljes érzéssel az elesett 48-as honvédeknek és szent emlékezetüknek.

Hatvan érdemes főjegyzőjének ezt a kegyeletteljes elgondolását magukévá teszik az illetékes hatóságok is annál inkább, mert bár a bekerített sír elhagyott helyre került, ahonnan elesett honvédeink porladozó csontjainak átszállítása a kegyelet jegyében történik.

   A hatvani képviselőtestület soron következő, 1937. március 4-i közgyűlésén egyhangú határozat született az exhumálásról és áthelyezésről, amely egyúttal kimondta azt is, hogy a döntés gyakorlati végrehajtása előtt kikérik a Műemlékek Országos Bizottságának (MOB) állásfoglalását (a határozat szövegéről később térünk ki részletesen). Az 1937. évi képviselőtestületi jegyzőkönyvek nem maradtak fenn, így nem tudjuk, hogy a történt-e vita az áthelyezés szükségességét illetően, azonban valószínűsíthetjük, hogy nem, mivel erről a helyi sajtó beszámolt volna. Március 15-ig már csak másfél hét állt rendelkezésre, ez pedig túlságosan rövid idő volt ahhoz, hogy a MOB állásfoglalása, majd a megyei törvényhatóság jóváhagyó határozata megszülessen, illetve a síráthelyezés ténylegesen megtörténjen.

   A március 15-i ünnepséget rendező bizottság menetrendje azonban minden bizonnyal az eredeti forgatókönyv szerint készült, amely már csak az új helyszínnel, vagyis Kossuth térrel számolt, a sírhely eredeti helyével nem, így utóbbi kimaradt ünnepi műsor helyszínei közül. A Hatvan és Járásában megjelent hirdetmény kiemelten formában hívta fel e tényre az olvasóközönség figyelmét: „A honvédsírhoz kivonulás nem lesz!”. Ezzel több évtizedes hagyomány szakadt meg Hatvanban, amelynek első, jelenleg ismert írásos emlékével (1893) korábban már foglalkoztunk. Ami fontos: a sírhelyhez történő kivonulás elmaradása a fentiekben említett okok, és nem a sírhely áthelyezése miatt történt, hiszen a határozat gyakorlati megvalósítására ekkor még biztosan nem kerülhetett sor.

   Hatvan község elöljárósága 1937. március 19-én kelt levelében fordult a Műemlékek Országos Bizottságához:

Hatvan község képviselőtestülete 34/1937. sz. határozatával az 1848-iki szabadságharcban itt elesett honvédek közös sírját méltóbb helyre kívánja áthelyezni. Ezen áthelyezés s a hely kijelölése tekintetében csakis a Tekintetes Bizottság véleménye alapján kíván dönteni, miért is mély tisztelettel kérjük, hogy a bizottság egy tagját költségünkre kiküldeni szíveskedjék, hogy ezen kérdésben a helyszínen a viszonyok ismeretével kaphassunk szakvéleményt.

(Forrás: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Könyvtára, MOB iratok, 188/1937)

   A hatvani honvéd-sír ügyével a MOB előadóját, dr. Genthon Istvánt bízták meg, aki április elején utazott Hatvanba. Tapasztalatairól csak egy rövid feljegyzés maradt fenn, amely szerint a főjegyző (Várkonyi Sándor) és a főbíró (Fülöp István) egyaránt az áthelyezés mellett foglalt állást. Genthon hatvani kiszállása során feltehetően nem talált kivetnivalót a község elhatározásával kapcsolatban, mivel a megyei törvényhatóság illetékes szerve (ún. kisgyűlés) május 15-i ülésén jóváhagyta a hatvani képviselőtestület határozatát, megemlítve benne a MOB „kikérendő véleményét.”

Nézzük még egyszer a kronológiát:

1937. március 4.: képviselőtestületi határozat

1937. március 15.: ünnepség (a sírhely kimarad)

1937. április eleje: dr. Genthon István szemléje Hatvanban

1937. április 8.: főszolgabírói felterjesztés a megyei törvényhatósághoz

1937. május 15.: a vármegyei kisgyűlés jóváhagyó véghatározata.

3. A határozat szövege

Térjünk vissza azonban egy pillanatra március 4-i 34/1937. számú képviselőtestületi véghatározat szövegéhez, hogy megtudjuk, miről is született döntés pontosan:

       A képviselőtestület a gazdasági bizottság javaslatának egyhangú elfogadása mellett az 1848-iki szabadságharcban itt elesett s a vasúthoz vezető úton nyugvó honvédek hamvait a község főterén felállított 1848-as emlékmű mellett kívánja elhelyezni, ennek érdekében azok exhumálását s áthelyezését kimondja, ennek költségeire 250 pengőt szavaz meg s fedezetéül a marhalevél jövedelemnél mutatkozó többletbevételt jelöli meg.

       Utasítja az elöljáróságot, hogy a műemlékek országos bizottságát kérje fel s annak véleménye alapján foganatosítsa az áthelyezést.

       A jelenlegi honvédsírok kerítését, amelyet hatvani polgárok állítottak, áthelyezés esetén használja fel az elöljáróság a temetőben nyugvó s 1848-ban itt elesett Csataffy főhadnagy sírjánál.

Indokok:

Áthelyezendők voltak ezek a sírok, mert Hatvan társadalmának régi óhaja ez, ezen sír tényleg nem méltó van s az irántuk érzett kegyeletnek és hálának kíván eleget tenni jelen határozatával a képviselőtestület. (…)

(Forrás: Heves Megyei Levéltár IV-404. a. 7451/1937.)

Megjegyzések a szöveghez:

1.) Marhalevél-jövedelem: háziállatok adásvétele vagy szállítása előtt a község által kiállított hivatalos irat, amely a jószág tulajdonjogát igazolta. Pl. vásárra csak marhalevéllel rendelkező állatot lehetett hajtani.

2.) A határozat „közös sírban nyugvó honvédek hamvai”-ról tesz említést. Természetesen ez a szövegrészlet sem bizonyítja, hogy 92 évvel korábban azon a helyen biztosan történt temetkezés, hiszen Várkonyiék sem rendelkezhettek bővebb információval. „Mindössze” egy újabb mementó, hogy az objektumot sírhelyként tartották számon.

3.) Várkonyi személye más szempontból is fontos számunkra: 1910-ben választották közigazgatási-, majd 1917-ben főjegyzővé, vagyis a korábbi területrendezések időszakát már felelős községi tisztviselőként élte meg. Amennyiben 1937 előtt bármiféle exhumálás, áthelyezés történt, arra nyílván Várkonyi is emlékezett volna, és ez az adat az 1937-es határozatot is befolyásolta volna, illetve magát az áthelyezést tette volna okafogyottá.

4.) A februári felvetéshez képest kisebb változás történt, hiszen az objektum új helyét nem a Kossuth-téri emlékmű alatt, hanem mellett jelölték ki.

5.) Ezzel összefüggésben: a határozat nem általánosságban, hanem konkrétan jelölte meg, hogy mi történjen az objektummal, vagyis:

- halottak exhumálása és áthelyezése a Kossuth téri emlékmű melletti területre;

- a vaskerítés áthelyezése a köztemetőben nyugvó Csataffy hadnagy sírjához.

6.) A Csataffy-sír ekkor már valószínűleg nem a régi, hanem az új, vagyis a jelenleg is működő óhatvani köztemetőben volt megtalálható, ahova Ring Lajos tanulmánya szerint a 30-as évek közepén helyezték át a sírt, bár az időpontra máshol (pl. helyi sajtó) nem találtam utalást. Egy azonban biztos: a Csataffy sírja jelenleg valóban ott található, a véletlennek köszönhetően éppen Várkonyi Sándor és felesége nyughelye mellett.

7.) Érdekes, hogy a képviselőtestületi határozat külön nem említette a sírhelyhez tartozó, 1904-ben felállíott emlékművet, de bizonyosra vehető, hogy továbbra is az újratemetett honvédek sírjeleként funkcionált volna, szintén a Kossuth téri emlékmű mellett.

   Nem véletlenül használtam feltételes módot, hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy sem a kerítés, sem az emlékmű nem költözött el, hanem hű maradt eredeti helyéhez egészen 2009 októberéig. Az áthelyezéssel kapcsolatos utolsó hírt Heves Vármegye Hivatalos Lapjának 1937. május 17-i számában találjuk meg, amely beszámol a kisgyűlés említett jóváhagyó határozatáról. A későbbiek során sem az áthelyezés gyakorlati megvalósításáról, sem a korábbi határozat esetleges felülvizsgálatáról nem szól híradás. Egyetlen kiút marad számunkra: szemrevételezni, mely érvek szólnak az exhumálás/áthelyezés mellett, és melyek ellene, majd egy bonyolult képlet alapján megadni a legvalószínűbb forgatókönyvet.

4. Érvek az exhumálás/áthelyezés mellett

1.) Maga a képviselőtestületi határozat: nyomós érv, amelyhez nem nagyon lehet mit hozzátenni, fekete-fehéren le van írva, elfogadta a képviselőtestület, jóváhagyta a kisgyűlés, támogatta a MOB.

2.) A március 15-i ünnepély: programjába többé nem tér vissza a sírhely, pedig elvileg feltételezhető lenne, hogy amennyiben mégsem történt áthelyezés, akkor az ünnepi bizottság – a hatvani hagyományoknak híven – ismét felvette volna az „állomások” közé, de ez nem történt meg.

   Egy újabb kusza és jelenleg megmagyarázhatatlan szálra itt hívnám fel a figyelmet.  Mint korábban említettük, 1937-ben a sírhelyet kivették az ünnepély helyszínei közül, ennek megfelelően ebben az évben sem a Hatvan és Járása, sem a Hatvani Újság nem számolt be a sírhelynél történt megemlékezésről. Egy évvel később azonban helyi sajtótörténetben példátlan dolog történt, ugyanis közéleti szempontból semleges témakörben a két hatvani újság ellentmondásba keveredett egymással. A Hatvan és Járása 1938. március 13-i számában megjelent hirdetmény végén ismét ott találjuk a „A honvédsírhoz kivonulás nem lesz!” formulát, és a megemlékezésről szóló későbbi tudósítás sem számolt be a sírhelynél történő koszorúzásról, de az 1938. március 20-i Hatvani Újságban a következőket olvashatjuk: „A közönség a 48-as síremlék megkoszorúzására kivonult a honvédsírhoz és kegyelettel áldozott a 48-as hősök soha le nem tűnő emlékének.” Rejtély, hogy mi lehet az ellentmondás hátterében. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy újabb egy év elteltével, 1939-ben visszaáll a „normális”, vagyis az 1937-es állapot és egyik újság sem számol be a sírhelynél történő megemlékezésről.

5. Érvek az exhumálás/áthelyezés ellen

1.) Minden maradt a helyén: a képviselőtestületi határozat világosan meghatározta az objektum egyes részeinek új helyszíneit, azonban minden maradt a régiben, vagyis a kerítés nem került ki a temetőbe, az obeliszk pedig nem költözött a Kossuth térre.

2.) Adathiány a sajtóban: többször átlapoztam a két helyi hetilap, illetve a hatvani illetőségű Vig Vilmos által szerkesztett, éppen ezért Hatvannal bő terjedelemben foglalkozó Hevesvármegye című újságot, de az áthelyezés gyakorlati megvalósítására egyetlen utalást sem találtam. Érdemes megemlíteni, hogy I. világháború során a hatvani vöröskeresztes kórházban elhunyt olasz és török katonák 1934. júliusban illetve 1937. áprilisban történt exhumálásáról és elszállításáról mindkét hatvani lap részletesen tudósítást közölt. Okkal feltételezhető, hogy 1849-ben elesett magyar huszárok hamvainak exhumálása és sírhely áthelyezése kiemelt jelentőséggel bírt volna a lokális sajtó számára. Nehezen képzelhető el, hogy erről az eseményről a hatvani lapok „elfelejtettek” volna beszámolni.

3.) Zárszámadás, költségvetés: a várható költségek érintették a község háztartását, pénzügyi forrásként nem véletlenül lett konkrétan megjelölve a marhalevél kiállításából származó jövedelem. Rendelkezésünkre állnak a korabeli községi zárszámadások és költségvetések, amelyek a bevételi oldalon tartalmazzák az említett marhalevél-jövedelmet, de a kiadási rész egyik tételnél sem találunk utalást a honvédsír áthelyezésével kapcsolatos költségre, pedig ennek elvileg szerepelnie kellene benne.

4.) Doktay Gyula és kortársai hagyatéka: a harmincas évek második felében már több olyan helytörténeti érdeklődéssel bíró személy jelen volt Hatvanban, akik a II. világháború után is Hatvanban éltek, mint például Doktay Gyula, aki Révász Hatvanból történő távozása után átvette a hatvani múzeum vezetését. Bő terjedelmű hagyatékában szintén nem találunk utalást a sír áthelyezésével kapcsolatban, amely igencsak furcsa egy olyan hatvani lokálpatrióta esetében, akinek nagyapja szintén harcolt a szabadságharcban.

5.) A „sírhely” megnevezés érvényben maradt: apróságnak tűnhet, de talán fontos, hogy a korabeli sajtó továbbra is sírhelyként említi a területet (lásd pl. a hirdetmények). Nehezen érthető, hogy egy felszámolt temetkezési helyet, ahol exhumálás történt miért nevezték volna továbbra is ezen a néven?

6. Összegzés

   A fentiek alapján úgy gondolom, hogy a jogerős községi határozat ellenére ismeretlen ok miatt a sírhely áthelyezésére nem került sor. A miértre a választ a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján nem lehet megadni, kénytelenek vagyunk ismét találgatásba bocsátkozni. Létezhet egy végtelenül egyszerű opció: másra kellett költeni a pénzt. Az 1929-1933-as gazdasági válság utáni államháztartási megszorítások miatt a községi önkormányzatok többsége igen rossz anyagi körülmények között működött hazánkban, és ez alól Hatvan sem volt kivétel. Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy az aktuális zárszámadás szerint Hatvan pozitív mérleggel zárta az 1937-es évet, így a 250 pengős kiadás gond nélkül belefért volna a költségvetésbe. „Szélsőséges” opció: történt kísérlet az áthelyezésre, de az exhumálási eljárás során nem találtak emberi maradványokat, ezért a felszíni sírjel elköltöztetését sem tartották már fontosnak. Ez így alapból meredek, illetve kizártnak tartom, hogy a sajtó illetve a közvélemény elől a sikertelenség tényét el lehetett volna titkolni (illetve miért tették volna az illetékesek). A sajtóban, a későbbi memoárokban, illetve a hatvani emlékezetben a honvéd-sírhely feltárására valamilyen apró nyomnak utalnia kellene, de eddig nem sikerült egy ilyenre sem bukkannunk.

       Elképzelhető, hogy valami miatt esetleg elhalasztották az áthelyezést, amelynek kivitelezése a későbbiek során más községi teendők miatt a háttérbe szorult. Két fontos tényezőt érdemes megemlíteni:

1.) Révász Józsefet 1939 tavaszán áthelyezték Budafokra, és nagyjából ezen időszakban Várkonyi Sándor lemondott községi főjegyzői hivataláról, és haláláig visszavonult a hatvani közélettől, így a határozat mögött álló két személy már nem volt jelen Hatvanban, tehát nyomást sem tudtak gyakorolni annak megvalósítása érdekében.

2.) 1939-1944 között minden év kora tavaszán súlyos árvíz pusztított Hatvanban, amely nemcsak cukorgyár és a sírhely környékét, hanem még a vasútállomás területét is elérte. A március 15-i eredeti ünnepi programjának visszaállításának elmaradását talán ez a körülmény is befolyásolhatta.

Legközelebb remélem, már beszámolhatok a talajradaros vizsgálat végeredményéről, illetve a leendő buszállomás földmunkálatainak tapasztalatairól. Bognár Endre főépítész úr a mai nap során elmondta, hogy a területen dolgozó valamennyi szakember előtt tisztázva lett, hogy a munkafolyamatok során előkerülhetnek emberi maradványok a földből. Ebben az esetben azonnal leáll az építkezés és megkezdődik a feltárás.

   Az első visszajelzések szerint az eredmény eddig negatív, vagyis nem találtak temetkezésre utaló nyomot. Ha a végkifejlet is ehhez hasonló lesz, akkor részletesen megvizsgáljuk, hogy milyen tényezők állhatnak a háttérben, és mivel magyarázható, hogy a források által sugallt forgatókönyvvel szemben a Radnóti tér területe mégsem rejt magában emberi hamvakat.

Nagy Nándor

A folytatásos honvédsír-történet közben pihenjünk meg fél pillanatra egy kis kultúra-ajánló erejéig.

A Hatvany Lajos Múzeum két fiatal s progresszív munkatársa, Pataki Kati és Bihari-Horváth Laci maximális pontszámot érdemlő kiállítást hoztak össze 65 év – 65 kép címmel, amely Hatvan 1945-2010 közötti időszakát dolgozza fel, a sematikus helytörténeti érzésvilág helyett inkább kultúrantropológiai jelleggel. A kiállítás május 30-ig tart nyitva, szóval ajánlatos  mihamarabb beépíteni a tavaszi kultúr-programba. Távozás előtt kérjük, ne felejtsd/felejtse el a humán-marketing keretében megalkotott rövid kérdőívet kitölteni.

Nyitvatartás:

Szerda / Csütörtök 10-14,

Péntek / Szombat 10-16 óráig.

klikk!

1864-1911 közötti időszak

Szolgálati közlemény: a hírlevél-funkciót nagy nehezen sikerült összeeszkábálnom, így aki esetleg e-mailben szeretne értesülni az új bejegyzésekről, ezáltal könnyedén megteheti. Az e-mail cím + Enter után egy biztonsági kódot kell bepötyögni, majd érkezik egy e-mail, az ott található linkre katt és elvileg kész az egész. A rendszer biztonságos, vagyis spamek, reklámok és az új évezred egyéb finomságai nem kerülnek terítékre, kizárólag a blog hírlevelei. Egyébként a leiratkozás 10 másodpercet vesz igénybe a hírlevelek végén található hivatkozás segítségével.

       No de vissza témakörünkre. Húsvét előtt megismerkedtünk id. Homonnay Szilárd hatvani községi jegyző által szignált 1864-es hivatalos irattal, amely a jelenleg rendelkezésünkre álló források közül először említette meg a Honvédek Sírját, meghatározva annak helyét, illetve keletkezésének időpontját.

       A sírhely története itt azonban nem ér véget (sőt!), hiszen egyrészt az objektum sorsa és a város történetének kapcsolódó részei önmagukban is érdekesek lehetnek, másrészt fontos megvizsgálnunk, hogy a későbbi évtizedek során milyen külső behatások érték ezt a térséget, valóban számolhatunk el-e azzal a lehetősséggel, hogy a sírhelyet és az emlékművet áthelyezték, és a halottakat exhumálták vagy erre esetleg kísérletet tettek. Először az 1911-ig terjedő időszakot vesszük szemügyre.

1. A vasútépítkezés

       Az első behatás az előző bejegyzésben már említett Pest-Hatvan-Losonc útvonalat érintő vasútépítkezés volna, amelynek földmunkálatai 1863-ban már biztosan folytak. A vasúttársaság felhívta mérnökei figyelmét, hogy amennyiben bárhol régiségekre vagy sírgödrökre bukkannak, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóságát azonnal értesítsék, szakszerű vizsgálat eszközlése végett. (Az intézkedés háttere: egy másik vonalszakaszon a cseh születésű főmérnök a prágai múzeumba szállítatta a felszínre került régészeti leleteket.) Nincs adatunk arról, hogy ebben az időszakban a vasútvonal hatvani szakaszán találtak volna bármit is, de ha a földmunkák valamilyen úton-módon érintették volna a sírhelyet, akkor ezt épp Homonnay jelentéséből valószínűleg megtudtuk volna. Az építkezések kiterjedése egyébként is kizárja, hogy a mai Radnóti téren bármiféle vasúttal kapcsolatos ténykedés történt volna ekkoriban. Mindössze egy-egy sínpár tartott Salgótarján-Losonc, majd pár évvel később Miskolc irányába, vagyis a vágányok a mai helyzetnél jóval szűkebb keresztmetszetű területet foglaltak el. A vasút által Hatvanban kisajátított területek a sírhely térségében később sem lépték át a régi országút nyomvonalát.

2. A Kossuth téri emlékmű felavatása (1869)

       Mint korábbi bejegyzéseinkben említettük, az 1867-es kiegyezés után új korszak következett az 1848/1849-es események megítélését illetően. Bizonyos feltételek mellett hazatérhettek az emigránsok, lehetővé vált március 15-e megünneplése, bár nem állami keretek között. A nagyobb településeken sorra alakultak a honvédegyletek, amelyek feladata volt az egykori honvédek érdekképviselete mellett a szabadságharc hagyományának őrzése is. Az országban több helyen épült ezekben az években a forradalomhoz kötődő emlékmű, így például Hatvanban is, ahol az 1849. április 2-i hatvani csata 20. évfordulójának tiszteletére 1869. április 4-én avatták fel a ma is látható obeliszket, a később Kossuth Lajosról elnevezett főtéren. A nemes ügy kivitelezését a Gyöngyösvidéki Honvédegylet vállalta fel, a hatvani lokálpatrióták azonban ne ijedjenek meg, a gyöngyösiek természetesen nem kívánták kisajátítani a hatvani csata emlékét. Az alacsony lélekszámú Hatvanban nem alakult önálló egylet, ezért az egykori hatvani honvédek – köztük id. Homonnay Szilárd jegyző – a Gyöngyösvidéki Honvédegylet tagságához csatlakoztak. Az emlékmű felállítása jórészt a hatvani tagok kezdeményezésére történt.

       Több országos sajtótermék részletesen számolt be Hatvan e jeles napjáról, bár a tudósítások „gyanúsan” hasonlítanak egymásra, így feltételezhető, hogy egyazon személy tollából származnak. Az emlékmű felavatására a környék településeiről, sőt Pestről és Budáról is érkeztek vendégek, akiket a Gyöngyösvidéki Honvédegylet elnöke, Freiburg Lajos őrnagy a két éve felavatott hatvani vasútállomáson (korabeli kifejezéssel: indóház) fogadott, majd a nagy létszámú vendégsereg hintókon, bérkocsikkal vonult be a város szívébe, ahol a már összegyűlt hatvaniakkal történő „egyesülés” után vette kezdetét az ünnepély. A mai boldogi út ekkoriban nem létezett, a vasútállomásról vezető út – valószínűleg földút –merőlegesen csatlakozott a régi országúthoz, és utóbbin lehetett bejutni a városba. Az állomás útja néhány méterrel nyugatabbra, a vasúti sínekhez közelebb haladhatott, mint a boldogi út jelenlegi, sínekkel párhuzamos szakasza. A vendégeknek el kellett haladniuk az országút mentén elhelyezkedő honvéd-sírhely mellett is, amely ekkor egy sírdombból és egy kisebb fakeresztből állhatott. A tudósítások szövege nem említi a sírhelyet, amelyet valószínűleg az ünnepség programja nem érintett, vagy a tudósító nem tartotta fontosnak megemlíteni (ne legyen kétségünk, a sírhely biztosan ott volt, lásd: Homonnay korábbi jelentése). A városba érve először istentisztelet vette kezdetét, majd impozáns külsőségek között a főtéren megtörtént az emlékmű ünnepélyes felavatása. Este táncvigalmat rendeztek, amelynek bevételét az emlékmű költségeinek fedezésére kívánták fordítani.

       Az eseményről a fővárosi lapok április 10-e után számoltak be, azonban az egyik lap, pár nappal korábban, április 6-án közölt egy rövid előzetes tudósítást, amelynek szövege igencsak furcsának tűnhet:

Isteni tisztelet végeztével az emlékhez mentek, mely a városon kívül, közel az országúthoz, hirdeti az 1849. april 2-iki csata emlékét.

       A mondatban egyértelmű az ellentmondás, hiszen az emlékoszlop a város közepén, a főtéren lett felállítva, ezt nehéz lett volna eltéveszteni. Valószínűleg a cikk írója vagy informátora a főtéri emlékoszlop mellett tudott vagy hallott a városon kívüli sírhelyről is, és kellő helyismeret hiányában a két objektumot „egyesítette”. A lap egy héttel később már a fentiekben említett „átlagtudósításokhoz” hasonló szöveget hozott le, ahol ez a keveredés nem fordult elő.

3. Táncmulatság a Tschida-vendéglőben (1892)

       A sírhellyel kapcsolatos konkrét forrásaink tekintetében az 1864-es Homonnay-jelentést 28 évnyi szünet követi. E tényből nem érdemes következtetéseket levonni, egyszerűen arról van szó, hogy kevés Hatvanhoz köthető korabeli írás maradt ránk. Bár a községi képviselőtestületi jegyzőkönyvek 1872-től kezdődően rendelkezésre állnak, azonban a gyönyörű korabeli kézírással vezetett lapokon nem találtunk használható adatot, amely azt sugallja, hogy a közigazgatás szintjén nem merült fel intézkedés a sírhellyel kapcsolatban.

       Egy fontos tényről azonban tudunk: pontosan nem ismert időpontban a sírhely közelében egy új épület emeltek, amelyben egy vendéglő-szálloda kezdte meg működését, elhelyezkedését tekintve szintén a régi országút mentén, de a Prépost-malomhoz vezető út másik, vagyis nyugati oldalán, közvetlenül a vasúti sínek mellett. A félreértések elkerülése végett: ez nem azonos a vasútállomás épületében található korabeli vendéglővel, bár félrevezető lehet, hogy mindkettő esetében előfordult a „vasúti vendéglő” megnevezés. Az étterem és a sírhely története összefonódik, mivel a későbbiek során több olyan forrással találkozhatunk, amely együtt említette a két objektumot. A vendéglővel kapcsolatos első adatunk az egyik gyöngyösi újság 1885. évi lapszámából való, amelyből megtudjuk, hogy az ekkor Tschida József tulajdonában lévő vendéglőben az Erdélyi Közművelődési Egyesület javára rendeztek zártkörű nyári mulatságot. (A tulajdonos személyének változásait egészen 1940-ig végig lehet követni, ekkor az épületet Hatvany-család vásárolta meg és cukorgyári szabadidőközponttá alakította át. Az épület az 1990-es évek elejéig állt, ekkor rossz állaga miatt lebontották.)

Forrás: Heves Megyei Levéltár XV-8/b. 53.      

A forráshiány átka végre 1892-ben megtörik: az egyik megyei lap június 17-i száma ugyanis a korabeli hatvani fiatalság által a Tschida-vendéglőben szervezett táncmulatságról számolt be, amelynek bevételét a vendéglő közelében található honvéd-sírhelynél felállítandó sírkő költségeire kívánták fordítani; vagyis a síremlék 1904-ben történő felállítását legalább 12 éves gyűjtés előzte meg.

Vasárnap június hó 12-én tartotta meg a hatvani fiatalság fényes sikerű táncmulatságát a Tschid[a]-féle kerthelyiségben. Úgy a rendezőség elismerendő ügybuzgósága, mint a kitűzött nemes czél támogatása sok vendéget vonzott az igen szépen feldíszített kerthelyiségbe, hol nem sokára megkezdte Litvay bandája a talp alá való csárdást. Bájos zűrzavar keletkezett erre s a sok szép leány által előidézett táncz-gomolyból nem is lehetett névsort össze állítani. Annyi tény, hogy ott volt a hatvani társadalom színe-java, s mindannyian őszinte köszönettel tartoznak az ügyes rendezőségnek az élvezetes mulatságáért.

       Az első négyest 40-50 pár tánczolta. Fénypontját képezte az estélynek a Hatvanban nem igen gyakori tűzjáték [értsd: tűzijáték] s az égig röppenő tűzkígyók gyönyörű látványt nyújtottak.

       Az ünnepélynek a reggeli órák vetettek véget s a kibukkanó napsugár kísérte jóformán haza a mindvégig kitartó tánczosokat.

       Ételekről és italokról Tschida elismert jó konyhája gondoskodott, ez úttal is dicsérendő minőségben.

       Az estélyt a szabadság harczban elesettek sírkövének felállítására 50 frtot jövedelmezett.

       1893-as keltezésű forrásunk tudósít először Hatvanban megtartott március 15-i ünnepségről, ezáltal megtudjuk, hogy az eseménysor egyik fontos állomását képezte a sírhelynél történő koszorúzás. Az ünnepi menetrend ezen része évtizedeken keresztül változatlan maradt. A századforduló időszakában egy hatvani mozdonyvezető felesége, Nagy Imréné gondozta a sírt, 1901-től pedig belép a források sorába a rendszeresen megjelenő hatvani sajtó.

4. A sírhely melletti emlékmű felállítása (1904)

       Az emlékművel kapcsolatos gyűjtés végül meghozta eredményét és az 1904. március 15-i ünnepség keretében sor került a síremlék felállítására, amelyről a helyi sajtó mellett például az egyik egri újság is beszámolt:

A szabadságharcz ötvenhatodik évfordulójára alkalmából szép módot talált a megnyilvánulásra Hatvan városában a hazafiúi kegyelet. Elhatározták ugyanis a hatvaniak, hogy a Hatvanban elesett szabadságharczosok sírja fölé márczius Idusára méltó síremléket állítanak. A kezdeményezés Beniczky [helyesen: Biróczky] Sándor hatvani iparosnak érdeme, ki hazafiúi buzgalomtól sugallt fáradozással alkalmi színielőadások útján egymaga 130 koronát gyűjtött a honvédek síremlékére. E sorok megjelenésekor bízvást impozáns kőemlék jelöli a szabadsághősök sírhalmát.

       Az emlékmű felállításával több kiváló helytörténeti tanulmány is foglalkozott már (lásd: szakirodalom), ezért a felavatás részleteire nem térünk ki, az alkotóra azonban mindenképpen. Hatvan második, az 1848/49-es forradalomhoz és szabadságharchoz kötődő obeliszkjét Gerenday Béla (1863–1936) szobrászművész készítette; érdekesség, hogy az 1869-ben felállított főtéri emlékmű pedig édesapja, Gerenday Antal (1818-1887) nevéhez fűződik.

       A Hatvani Hírlap korabeli tudósításából megtudjuk, hogy 1904. március 15-e előtt hogyan festhetett maga a sírhely. A feltételezhető sírhalmon egy fakereszt volt elhelyezve, amelyet egyszerű fakerítés vett körbe. Biróczky Sándor a Hatvani Hírlap szerkesztőjének küldött sajtóüzenetében elmondta, hogy ezt a fakeresztet a régi római katolikus sírkert azon régi sírhantjánál helyezte el „mely alatt 10 honvéd alussza örök álmát”. Talán beugrik – ha nem, lapozzunk vissza :-) –, hogy az 1849-es halotti anyakönyv két közös sírt említett: az egyik április 2-án (12 halott: 4 magyar, 8 osztrák), a másik április 5-én (7 halott: 3 magyar, 4 osztrák) keletkezett, vagyis nem lehetett olyan sírhant a (régi) köztemetőben, amely alatt pontosan 10 magyar honvéd nyugodott volna. Feltételezhető azonban, hogy ekkorra már feledésbe merült az a tény, hogy a közös sírokba császári katonák is kerültek, illetve jegyezzük meg, hogy konkrét adatot tartalmazó felszíni sírjel ezen a sírhalmon nem volt található, különben Biróczky nem tartotta volna fontosnak épp ott elhelyezni a keresztet. Ezért a „10 honvéd” inkább a köztudatban megmaradt kerekített szám lehetett, így a Biróczky által említett sírhant mégiscsak az anyakönyv által említett két közös sír valamelyike lehetett. (Régi és új temető: a XX. század elejére az új – vagyis a napjainkban is működő – óhatvani temető már átvette a régi temető szerepkörét, utóbbit az 1940-50-es években számolták fel).

       Említsük meg egyúttal, hogy a Radnóti téri emlékmű körüli, az eltelt évtizedeket szintén túlélő vaskerítést nem 1904-ben, hanem később, valószínűleg 1911-ben állították fel, szintén Biróczky Sándor és társainak köszönhetően.

5. Soós Elemér tanulmánya Hatvanról (1911)

       Az 1911-es év más szempontból is fontos számunkra, ugyanis ebben az évben jelent meg a Gyöngyösi Kalendárium az 1912. évre című kiadványban Soós Elemér (1844-1929) hadtörténész tanulmánya Hatvan történetéről, amely kitért többek között az 1849-es év eseményeire, megjelölve egyúttal a sírhely/emlékmű helyét, sőt a szerző még egy térképvázlatot is mellékelt. Témakörünk szempontjából a tanulmány a lehető legjobb időpontban, vagyis közvetlenül az 1912-1914. évi területrendezés előtt, még az országút eredeti állapotának időszakában készült.

 Amennyiben csak a térképvázlatot vesszük szemügyre jól látható, hogy a sírhely és az emlékmű az országút északi oldalán helyezkedik el, ellentétben a későbbi állapottal, amikor az út másik, déli oldalán volt megtalálható. A szövegrészletben említett „Beregszászi vendéglője”, vagyis a többszöri tulajdonosváltás után Beregszászy Gyula tulajdonába került étterem segít az újabb helytörténeti csomó feloldásában. Lényeg: a vendéglő és a sírhely mindig az országút azonos oldalán volt található, ez az oldal azonban az 1910-es évek elején megváltozott. 1911/1912-ben vette kezdetét az a nagyszabású építkezés, amely során felépült a jelenleg is az eredeti helyén álló vasúti felüljáró és egyúttal a pesti országút az újhatvani általános iskola és az óhatvani postahivatal közötti szakaszát az új műtárgyhoz igazítva áthelyezték. A sírhely (és egyúttal a vendéglő) valóban átkerült az út másik oldalára, azonban nem a két objektum, hanem maga az országút mozdult el. Ha Soós Elemér pár évvel később írta volna meg tanulmányát, akkor a térképvázlaton az országút másik vonalon haladna, a sírhely pedig az út másik oldalán került volna megjelölésre.

       Elképzelhető, hogy a sírhely áthelyezésével kapcsolatos – többek között a sajtóban is felbukkanó – téves elmélet, amely szerint a sírhely eredeti helyszíne nem a mai Radnóti téren volt található, éppen Soós Elemér tanulmányának félreértelmezéséből indulhatott ki. Az az olvasó, aki esetleg a későbbi útáthelyezés tényével nem volt tisztában a térképvázlat alapján könnyen gondolhatta, hogy évtizedekkel korábban a sírhely az út másik oldalán helyezkedett el, majd később, ismeretlen időpontban és ok miatt átkerült a mai helyére. Hasonló csapdát rejthettek magukban esetleg régi visszaemlékezések is, amelyek ugyan felidézték a sírhely országúthoz viszonyított eredeti, 1912-1914 előtti pozícióját, de az útáthelyezés tényét már nem említették. (Amennyiben a földradar-vizsgálat negatív eredménnyel jár, az nem e téves teória valódiságát igazolja majd. Ebben az esetben a sírgödör „hiányának” hátterében más okokat kell keresnünk, amelyekre külön bejegyzésben térünk majd ki.)

       Soós Elemér néhány sora más érdekes információkat is tartalmaz. Megemlíti például a fakeresztet; a hátteret nem ismerjük, lehet, hogy Biróczky visszavitte az eredeti sírjelet, vagy esetleg egy másik fakeresztet helyeztek el a síron. Szintén fontos adat, hogy ekkoriban a sírhant illetve az emlékoszlop között pár lépés, vagyis néhány méter távolság lehetett, éppen ezért tartottuk fontosnak, hogy a földradar-vizsgálat minél nagyobb területet érintsen, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a sírgödör éppen az emlékoszlop egykori helye alatt található.

       Szintén fontos adalék történetünkhöz, hogy az 1849. áprilisi események taglalásánál Soós Elemér egyáltalán nem tett említést az április 5-i „második” hatvani ütközetről. Ez a tény is azt a feltételezést erősíti, hogy a köztudatban ekkor csak az április 2-i csata emléke élt.

       Itt tartunk tehát 1911-ben. Az Olvasóközönség utólagos hozzájárulásával a legközelebbi blog-bejegyzésben nem az 1911-1935 közötti időszak elemzésére kerül sor, hanem előreszaladunk az 1937-es évig, s később térünk vissza a kimaradt korszakra. Az indok egyszerű: 1937 az egyik legfontosabb évszám témakörünk szempontjából, amely megérdemli a rendkívüli bánásmódot, ugyanis nem akármilyen esemény történt ekkor: a községi képviselőtestület jogerős döntést hozott a Radnóti téri sírhely/emlékmű áthelyezéséről és az elesett honvédek hamvainak exhumálásáról. Ettől kezdve elvileg könnyű dolgunk lehetne, azonban van egy bökkenő: nem tudunk arról, hogy a véghatározatot követte-e valódi tett, ugyanis jelenleg egyetlen olyan forrásunk sincs, amely utóbbit alátámasztaná. Pro és kontra érvek sorakozója következik, a szálak idegborzoló kuszasága pedig történeti érdeklődésünket áshatja majd alá. :-)

Nagy Nándor

Szakirodalom:

Demény-Dittel Lajos: Helytörténeti tanulmányok Hatvan múltjából. Hatvan, 1995.

Horváth László: Adatok a hatvani temetők, temetkezések történetéhez. In: Agria, 1998.

Soós Elemér: Hatvan. In: Gyöngyösi Kalendárium az 1912. évre.

Széplaki Sándor: Az elesett honvédek emlékköve. Hatvani Kalendárium, 2009. [2. fejezet.]