1849. április 5-éhez kötődő, de más témakörű bejegyzéssel készültem erre a hétre, azonban néhány nappal ezelőtt egy váratlan felfedezés ismét visszatérített a tragikus végkimenetelű április 5-i hatvani lovassági összecsapáshoz, amely – mint már több alkalommal említettük – a tavalyi év végén átadott új autóbusz-pályaudvar térségében zajlott le, 162 évvel ezelőtt. Az összecsapáshoz köthető sírhelyet tavaly áthelyezték a belvárosi temető díszparcellájába, eredeti helyét pedig egy kissé félreérthető szövegű emléktábla jelzi.

  Nyilván sokan emlékeznek még Miskolczy Sándor huszárszázadosra, kinek sorsával korábban részletesen foglalkoztam a blogon, illetve a Hatvani Kalendáriumban közölt összefoglaló tanulmány keretei között is. Miskolczy súlyosan megsebesült az 1849. április 5-i összecsapás során, majd osztrák hadifogolyként Aszódra szállították. Másnap a magyar seregek bevonultak a kiürített városba, így Miskolczy már bajtársai körében hunyt el, a halotti anyakönyv tanúsága szerint április 13-án. Egy nappal később az aszódi evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra.

  Ennyit tudtunk tehát eddig … egészen múlt hét szombatig, amikor szokásos mázlim folytán egy eddig ismeretlen forrásra bukkantam, a Hatvan és Vidéke című hetilap 1902. március 30-i számának második oldalán: Némedy Imre aszódi lakos gyermekfejjel élte meg az április 5-i összecsapást követő napokat, élményeit pedig hatásos formában és kitűnő stílusban vetette papírra, amelyet elküldött az említett hatvani újság szerkesztőségének. (Sajnos Némedy Imre személyéről egyelőre nem ismerünk konkrétumokat, remélem, majd sikerül a későbbiek során némi életrajzi adatot beszereznünk.)

Az újságban megjelent szöveget a mai helyesírás szerint némileg módosítottam, de a sajátos hangulatot teremtő cz-írásmódot megtartottam. Felmerülhet a kérdés, hogy forráskritikai szempontból mennyire állják meg helyüket a leírtakat. Személyes véleményem szerint, néhány pontatlan adat kivételével – amelyek bőven benne vannak a pakliban, hiszen a visszaemlékezés és a felidézett események között 53 év telt el – Némedy Imre szavai hitelesnek tekinthetőek. A témakör szempontjából fontos új információk kiemelésre kerültek, illetve a szöveg után néhány kiegészítő megjegyzést tettem.

* * *

Némedy Imre: Egy kép szabadságharczunkból.

Hatvan és Vidéke, 1902. március 30.

Régen volt az már, amit most elmondok írásban, nagyon régen… de mert minden, ami dicső szabadságharczunkra vonatkozik, közérdek, közlöm azt, hogy megismerjék honfitársaim és őrizzék meg ereklye gyanánt. Hosszú ideig tépelődtem és gondolkoztam azon, vajon megírjam-e ezt az eseményt a jövendő kornak? Lesz-e, akit ma még érdekel, hogy ki is volt Miskolczy Sándor honvédhuszár-százados, aki születésére nézve Borsodmegyei s a >>Miklós czár<< nevét viselő ezredben szolgált. Hol esett el a hazáért, hol és mikor halt el, s hol piheni örök nyugodalmát?

  Ilyen gondolatok lepték el lelkemet és ezek nyomán maradt el mindig, hogy eddig nem írtam le a múlt zivataros idők ezen jellemző adatát.

  Azonban most, hogy kellő és hiteles adatokat szereztem, valamint saját szememmel látva és hallva ezt az eseményt: leírom úgy, amint az megtörtént.

  Igaz, hogy az 1848-1849-ik években növendék ifjú, mondhatnám gyermek voltam, de azért vissza tudok emlékezni mindarra, ami az akkori időkben történt – Aszódón és vidékén. Lelki szemeim előtt lebegnek azok a szomorú képek. Sorba mind előidézem őket. Szívet rázkódtató, véres csaták képei ezek! …

  Így emlékezetemben van az is, midőn Hatvanban 1849. április 4-én, húsvét előtti napokban a magyarok az osztrákokkal találkoztak, amiből véres csata fejlődött ki. Láttam e harczot, a vért omlani, hallottam az ágyúdörejt, a puskák sűrű ropogását, a kardok csengését. És hallottam a haldoklók halálhörgését, utolsó tusáját.

  Láttam, midőn Miskolczy Sándor honvédhuszár-századost a hatvani véres csatából egy forspontos kocsin két közhuszár kíséretében hozták Aszódra; láttam, midőn legelőször megálltak az aszódi gyógyszertár előtt vele, hol aztán gyorsan készítettek sebeire gyógyszert. Innen elvitték a Csanál-féle házba (most Holly Jenő háza), de alig volt ott egy negyed óráig, a hír eljutott báró Podmaniczky Árminhoz, aki azonnal elvitette saját kastélyába. Soha életemben embert úgy nem hallottam a fájdalomtól jajgatni, mint a sebesültet. Tizenhat erős szúrás és vágás volt testén, melyeket az osztrák ulánusok ejtettek rajta. És midőn az osztrák katonák a hatvani csata után Aszódon keresztül haladtak s tudomást szereztek arról, hogy Miskolczy Sándor, a vitéz százados Aszódon fekszik súlyos sebesülten, kutatni kezdtek utána, de nem akadtak reá, mert báró Podmaniczky Ármin elrejtette egy fáskamrába és annak ajtaja előtt kívülről ölfákat rakatott úgy, hogy az osztrák, daczára, hogy a kastélyban mindent össze vissza kutattak, mégsem találta meg. Abban a fáskamrában volt 48 óráig elrejtve Miskolczy Sándor, s egy ápolónő volt csupán nála éjjel-nappal, aki vérző sebeire jeges borogatást és orvosságot adott orvosi rendelet szerint. S csak midőn az osztrák katonaság teljesen átvonult Aszódon, helyezték el a sebesültet a kastély egyik rendes szobájában, abban a kastélyban, amely ez idő szerint leánynevelő intézet. Itt is halt meg néhány nap múlva, hosszas és kínos haláltusa után.

  Itt megjegyzem, hogy a függetlenségi harcz alatt, ha magyar katonaság vonult keresztül Aszódon: az, illetőleg a tiszti kar mind báró Podmaniczky Ármin kastélyában talált menedéket; ha pedig az osztrákok vagy oroszok vonultak Aszódon át, azok tisztjei mind báró Podmaniczky Lajos kastélyában (a zöldkastélyban) találtak menedéket. Itt szerencsém volt látni Constantin orosz nagyherczeget, Paskievicset, Windischgrätzet, Schlichet és más osztrák fővezéreket.

  Ezt csak azért jegyeztem meg, hogy tudja meg a jövő kor gyermeke, milyenek voltak az akkori társadalmi viszonyok Aszódon.

 Négy napi kínos szenvedés után Miskolczy Sándor huszárszázados midőn kiszenvedett, báró Podmaniczky Ármin temettette el egészen csendben, az evangélikus temetőbe[n].

  Azóta nyugszik békével. Az 1861. évben állítottak sírjára emlékkövet borsodi rokonai, akikkel együtt volt jelen a leleplezésnél: báró Podmaniczky Frigyes, báró Podmaniczky Ármin, báró Podmaniczky Géza (még mint fiatal emberek); ők tették reá azon alkalommal az első fekete-fehér szalagos kötött koszorút is, amelyet azóta oly gyakran cserélt fel frissel a honfiúi kegyelet. A sírt azután Aszód polgárai 1876-ban közadakozásból vasráccsal kerítették be.

Ide jár ki a kegyelet, az aszódi hazafias polgárság minden évben azóta márczius 15-én, ünnepelvén a névtelen hős sírhalmánál a nagy idők emlékét.

* * *

Megjegyzések:

- „születésére nézve Borsodmegyei”: mint a halotti anyakönyvből is kiolvasható, Miskolczy Sándor nem Borsod megyében, hanem a Bihar megyei Nagyváradon született. Ezt az adatot erősíti meg Bona Gábor történész munkája is (Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban II. kötet, 111. oldal).

- „Hatvanban 1849. április 4-én (…) véres csata fejlődött ki”: a dátum téves, a szöveg az egy nappal később, április 5-én történt lovassági összecsapásra utal (és nem az április 2-i hatvani ütközetre).

- „Négy napi kínos szenvedés”: Miskolczy Sándor sajnos tíz napig szenvedett, s mint említésre került, április 13-án hunyt el.

- „zöld kastély”: az U alakú Podmaniczky kastélyhoz a XVIII. század második felében épített új épület; a falakat egykoron zöld színűre festették, innen származik az elnevezés (lásd itt.)

Nagy Nándor

A tavalyi év során elsősorban az 1849. április 5-i hatvani lovassági összecsapással foglalkoztunk, a három nappal korábbi, a tankönyvekben is szereplő április 2-i hatvani ütközettel kevésbé. Nem véletlenül írtam csata helyett ütközetet, ugyanis a köznyelvvel ellentétben a szakirodalom nem szinonimaként, hanem önálló fogalomként alkalmazza a két terminust: a csata – az ütközettel ellentétben – döntő módon befolyásolhatja az adott hadjárat vagy háború végső kimenetelét, amely ebben az esetben nem állja meg a helyét, ezért a hadtörténeti munkák ütközetként említik az április 2-án Hatvanban és környékén történt harci eseményt.

    A témakörre vonatkozólag tengernyi irodalom áll rendelkezésre, ezért bejegyzésünk során elsősorban a neten elérhető tartalmakra és egy kevésbé ismert forrásra hívnám fel a figyelmet.

Az ütközet ...

...előzményeiről és hadászati jelentőségéről ajánlanám Csikány Tamás a Hadászati vezetés a gödöllői hadjáratban című, az Aetes folyóiratban 2007-ben megjelent, e-változatban is olvasható, illetve letölthető tanulmányát.

   A március végén Egerben elkészített haditerv alapján a magyar hadvezetés átkaroló hadművelettel kívánt a Windisch-Grätz herceg vezette ellenséges csapatok felett győzedelmeskedni. Az elképzelés szerint a VII. hadtest Hatvan térségében a fősereg látszatát keltve elterelő hadmozdulatokba kezd, majd április 5-én tovább indul Bag irányába, miközben az I. II. és III. hadtestek a Jászságon keresztül az ellenséges csapatok mögé kerülnek;  az egyesült magyar csapatok április 7-én indítottak volna támadást Gödöllőnél. (A haditerv nem volt kockázat nélküli, hiszen amennyiben kiderül, hogy a Hatvan környékén állomásozó csapatok nem a fősereggel azonosak, akkor a császári csapatok túlerejüket kihasználva vereséget mérhettek volna a VII. hadtestre.) A haditerv gyakorlati megvalósítását elősegítette, hogy Windisch-Grätz nem rendelkezett megbízható információkkal a magyar fősereg tényleges elhelyezkedéséről, ezért csapatait nagy kiterjedésű sávban helyezte el.

   1849. április 2-án a Gáspár András és Poeltenberg Ernő vezette magyar hadosztályok Hort felől Hatvan irányába nyomultak előre. Kezdetben a két település közötti területen folyt a küzdelem, elsősorban kölcsönös ágyúzás keretében. Kora délután Kossuth Sándor és Zámbelly Lajos alezredesek által vezetett dandárok megtámadtak az ellenség balszárnyát, amelynek egységei a Szőlőhegyre vonultak vissza. A magyar csapatok azonban követték az ellenséges csapatokat, így Franz von Schlik osztrák tábornok kénytelen volt a Hatvan belterületéren található Zagyva-hídig hátrálni, amelyen megkezdődött az osztrák visszavonulás Bag-Aszód irányába; egyúttal az utászok igyekeztek használhatatlanná tenni a hidat, hogy a magyar csapatok minél később tudjanak átkelni a folyón.

Érdekességek a világhálón:

Kossuth Lajos által az Országos Honvédelmi Bizottmánynak 1849. április 3-én írott jelentése eredeti formában a Magyar Országos Levéltár honlapján, „sima” változatban pedig itt olvasható.

A Vasárnapi Újság vonatkozó, 1867. szeptember 8-i száma lásd alább, nagyításhoz katt a  képre (forrás: itt).

Görgey István visszaemlékezése

A fővezér, Görgey Artúr testvéröccse Görgey István maga is részt vett az ütközetben Kossuth Sándor vezette dandár tagjaként. Néhány évtizeddel később írott visszaemlékezéseiben részletesen beszámolt az eseményről, amelynek részlete alábbiakban kerül közlésre, némi magyarázó szöveggel (utóbbi kurzív betűvel). Az ütközet eseménysorába a császáriak Hatvanba történő visszavonulásakor kapcsolódunk be, amikor a Kossuth-dandár egységei elérik a Szőlő-hegy magaslatát.

*

"Mikor az előttünk csak imént is tüzet hányt szőllős tetőket elértük: hűlt helyét találtuk ott az ellenségnek. És mikor a magaslatnak túlsó lejtőjéhez értünk: egy nagyszerűen meglepő, egy lelkesítő eleven kép tárult elénk. Alattunk a szőlőhegy lábánál ott terült Hatvan, túlsó szélén egy visszás nagy S betű alakjában körülfolyva a Zagyvától.

A Zagyva ekkor még nem a mai medrében folydogált. A S betű nagy pocakja belógott a ma már lakott területre, így például a mai Csaba utca sem létezett.

Folyón innen és folyón túl a két had teljes gyors mozgásban, mind egy irányban. A mieinknek – gyalogságunknak – az utója mindenünnen concentrice [értsd: koncentrálva] a Hatvanba, valami (nem tudom már minő mellék) vízen keresztül vezető egyetlen hídra törekedett s ennél megtorlódott: (…)

Vigyázat, ez még nem a Zagyva-híd! Az 1853-as állapotokat tükröző térképen jól látható, hogy Hort felől érkezvén, a mai Horváth Mihály úton négy hídon kellett átkelni, mielőtt a főtérre értünk volna. Hatvan belterületének keleti részét ekkor még több észak-déli irányt követő patakocska illetve árok szelte keresztül.

1. Horváth Mihály út / Kazinczy utca + Újvilág utca találkozásánál; az 1853-as és a mai térképet összehasonlítva tisztán kivehető, hogy utóbbi két utca egy-egy kisebb pataknak a leszármazottja: még az utcák mai kanyarulata is megegyezik az egykori folyásiránnyal.

2. Horváth Mihály út / Bányász utca találkozása

3. Horváth Mihály út / Ratkó József találkozása: a mai térképek szerint a patak Tabán utcától délre eső folyása még ma is létezik.

4. Horváth Mihály út / Nádasdy Ferenc találkozása: mint bizonyára sokan tudják, a Vár-Nádasdy-Honvéd utcák a hajdani várárok helyét jelzik, amely 1849-ben még létezett. Átlagos időjárási feltételek esetén víz is csordogált benne, tetején némi lim-lommal,  amelyet őseink hajigáltak bele annak idején.

Kérdés: melyik ároknál torlódhatott fel a honvédsereg? Valószínűleg utóbbi, vagyis a várárok esetében, hiszen ez lehetett a legszélesebb és a legmélyebb; a hidat  minden bizonnyal megdolgozták az ellenséges utászok. (Köszönöm Kassa András helytörténész-kollégámnak, hogy a várárok szerepére felhívta figyelmemet.)

(…) s épp oly sebesen és sugárosan. de egy ponthól széjjel, mozgott a városon s a Zagyván túl a császári sereg, - széjjel a Zagyva egyetlen hídjától - főirányára nézve egyetlen hosszú széles vonal, az országúton es kétfelől mellette, Aszód felé visszavonulóban. Már az eleje nem látszott. De ellenség ütegjeinek egy része ez ország-úttól délre a Zagyván túl, ennek alsó folyását a jobb parton szegélyezvén, a vízen keresztül sűrűn folytatta az ágyúzást a mi tüzérségünkkel, mely hasonló állást Hatvanon s a Zagyván innen foglalt. ... Mire zászlóaljamra rá került a sor, az innenső hídon át a városba behatolhatni: ennek az urasági kastély előtti főtere és körül nyíló utczái már mind teli voltak tömve gyalogságunkkal. Zászlóaljam rohamlépésben csak a templomig juthatott el - itt egyik uradalmi tiszt-ház meg a templom közti közön hirtelen megrekedt, szintúgy visszarúgódott.

A várárok után nem a mai Horváth Mihály út, hanem a plébánia és a mai könyvtár közötti utcaszakasz vitt ki a főtérre.

S e pillanatban nem messzi tőlünk a hadtest huszárzenekara rázendíti a Rákóczyi-indulót ... Ennek hatása le nem írható! Ha ekkor előttünk nyílt a pálya: meg vagyok ma is győződve, hogy nincs az az ellenség sokasága, melynek vakon neki ne rohantunk volna! De így amint valánk, két fal közé, melyek a zenét a sűrű közel ágyúdörejt isszonyuan visszhangozták, és elől egy más zászlóalj tarisznyálnak szorítva, mely szintúgy előre nem mozdulhatott : e lelkesítő zene kínos idegfájdalmat okozott nekem; ... csaknem elfulladtam; arczom izmait engedetlenül rángatódzni érzém ... körülöttem a közlegénység felizgatottsága éktelen káromkodásban tört ki. Végre valahára aztán megmozdult az embertömeg előttünk. (Ekkor készülhetett el a Hatvanon fölül a Zagyvából kiágzott malomhajtó ág feletti híd, mit a hátráló ellenség szintén lerombolt.

A korabeli Zagyva-híd a mai műtárgytól mintegy 50 méterre déli irányban volt található, erre vezetett az Aszód-Pest felé tartó országút, amely körülbelül a mai Rákóczi út/Gárdonyi Géza utca kereszteződésénél csatlakozott régi-új országúthoz. A három nagyobb ágra szakadt Zagyva első ágánál, egy kis szigetecskén volt megtalálható egykor Hatvan egyik vízimalma, innen ered a „malomhajtó ág” elnevezés.

Előre törhettünk a főtér közepéig, minek az a nagy haszna volt ránk nézve, kik elébb ott az utczában az ágyútekék ellen födve valánk, hogy itt most újból kénytelenül megállapodva, minduntalan valamelyik zagyvaparti parasztház vályogfalából vagy kapudeszkájából rontott elő egy-egy öreg golyó és vízszintes alacsony sietős útjában egy sor embert vert le a lábáról ... Majd újra megmozdul az embertömeg - előre! (...) folytonos torlódás és akadozás közben végre zászlóaljunk is elhatol a malomág hídjáig, utóbb keresztül is rajta .... Az előre ment zászlóaljak odább-odább helyezkedtek a két ág közti szigeten fölfelé, úgy hogy az én csapatom a fő Zagyvának az ellenség által széthányt fahídjához ért el. Itt Kossuth Sándor dandárnokom meglátva engem, parancsot ád, hogy állítsuk helyre ezt a hidat. Az ellenség már nem ért volt rá a szétrombolás művét egészen befejezni: a fő gerendázat keresztül a vízen helyén volt még, csak a keresztpallincsok és az összeálló faburkolat hiányzottak, egy része bizonyosan elúszott, egy része az ellenséges partszélen félig a lomha vízben, félig szárazon ott hevert össze-vissza; - de eléggé különösen, egy része az anyagnak az innenső parton találkozott. Az iménti nagy zűrzavarban én zászlóaljamtól elszakíttatván, belőle csak századom volt ekkor a hídfő körül, magam a legidősbik tiszt. (...) Hozzá fogtam a parancs teljesítéséhez és sajátkezűleg a gerendához; s eleinte ugyan nagy ügyetlenül és üggyel-bajjal, utóbb egy hozzá értőbb tisztben segítséget és vezetést nyervén, helyre állítottuk a hidat, úgy a hogy – szakadatlan ágyútűzben. Mire elkészültünk vele. besötétedett s az ágyúzás is megszűnt. Egy csapat huszár még át is vonult nagy óvatossággal az összetákolt hídon – üldözőbe ...

1849. ápril 2-án fényesen megnyertük Schlik ellen a hatvani csatát!"

[Forrás: Görgey István: 1848- és 1849-ből. Élmények és benyomások. Okiratok és ezek magyarázata. II. kötet. 72-74.]

Két litográfia az ütközetről

Az április 2-i hatvani ütközetről két litográfia, más néven kőrajz közismert. Winzenz Katzler munkája a Zagyva-hídnál folyó küzdelmet jeleníti meg - a császári utóvéd éppen a hidat rombolja le, biztosítva ezzel a visszavonulás útját.  

A másik litográfiát Bachmann-Hohmann készítette 1850-ben, amely a korabeli belváros utcáin zajló eseményeket ábrázolja. Bizony sokan feltették már a kérdést, hogy vajon Hatvan mely szegletét s mely épületeket ábrázolja a rajz - biztosat egyelőre nem tudunk. Sajnos  viszonyítási pontként a templom és a kastély épülete nem jelenik meg a képen. Kassa András szerint a rajz baloldalán a plébánia látható (amelynek első emeletéről éppen tüzelnek), közepén  pedig a mai könyvtár helyén álló régi kolostorhoz tartozó épületrész látható. Véleményt nem tudok mondani, tény azonban, hogy - mint a fentiekben említettem - ez az útszakasz vezetett akkoriban a főtér és a Zagyva-híd felé. 

Tavaszi hadjárat magyar kártyán

Végül egy kuriózum: Somogyi Márton festőművész-restaurátor a dicsőséges tavaszi hadjárat tiszteletére speciális magyar kártyát fejlesztett ki, amely természetesen lokális motívumokkal is rendelkezik. A makk felső egyik fele a hatvani győzőt, Gáspár András ezredest ábrázolja, a makk ász pedig az ütközet egyik jelenetét (mostantól kizárólag makk ászt hívok négyes snapszerban, az első körben osztott lapoktól függetlenül.)

Utolsó utáni bekezdés: majd egy évvel ezelőtt már említettük, de ismét szót érdemel: Révász József, a hatvani rendőrség vezetője 1938-ban saját költségén Gáspár András tábornokot ábrázoló szobrot rendelt meg Juhász András hatvani szobrászművésztől, amelyet 1938. október 6-án lepleztek le a hatvani rendőrség korabeli székházának parkjában. A szobor a II. világháború  helyi eseményei során, 1944/1945 fordulóján eltűnt, azóta sem került elő, sajnos még fényképünk sem maradt róla. Ugyan merre járhat most ...?

Nagy Nándor

Szakirodalom:

A tavaszi hadjárat. Szerk.: Horváth László. Hatvany Lajos Múzeum Füzetek 13. 1996.

Hermann Róbert: 1848-1849, a szabadságharc hadtörténete. Korona Kiadó, 2001.

A múlt csütörtöki lakossági fórumot követő napon, március 25-én a megyei közgyűlés meghozta döntését, amely alapján a Hatvany Lajos Múzeum április 1-től megválik területi múzeumi státuszától és – csökkentett létszámmal és költségvetéssel – mint gyűjtemény,  hivatalosan Hatvany Lajos Közérdekű Muzeális Gyűjtemény néven folytatja tovább működését. A két főállású muzeológus egyike maradhat, illetve a továbbiakban nem nyílik lehetőség fizetett teremőr foglalkoztatására sem.

      A területi múzeum költségvetése eddig évi 8 millió Ft-ot tett ki, amelyet az elmúlt években kizárólag a megyei önkormányzat finanszírozott, a gyűjteménnyé történő visszaminősítés nyomán elegendő lesz évi 5 millió Ft; utóbbi összegen fele-fele arányban osztozik meg a megyei, illetve a hatvani önkormányzat.

      Egyrészt örülhetünk, hiszen néhány héttel ezelőtt még a Múzeum teljes felszámolása volt napirenden, másrészt azonban az intézmény jövője továbbra is aggodalomra ad okot. Véleményemet kifejtettem legutóbbi bejegyzésemben és a lakossági fórumon történt felszólalásom során egyaránt: a mostani kényszerű döntés után a Múzeum problémája nem tekinthető megoldottnak. A városnak, elsősorban a szakterületért felelős döntéshozóknak a jövőben törekedniük kell a területi múzeumi státusz visszaállítására és az intézmény megfelelő működési kereteinek megteremtésére, mivel a jelenlegi körülmények méltatlanok Hatvan város és az intézmény múltjához. Többen elmondták, hogy még az ország legkisebb települése is megérdemel egy falumúzeumot – valóban, azonban a hatvani múzeum most ténylegesen egy falusi kiállítóhely keretei közé szorul vissza… pedig a több mint 20 ezer lakossal, és legalább 800 éves múlttal rendelkező város közművelődési intézményéről beszélünk, amely objektív szakértők elmondása szerint is páratlan gyűjteményekkel rendelkezik.

      Ezentúl egyetlen főállású munkatársra hárul valamennyi, az intézménnyel kapcsolatos ügyes-bajos dolog, amely mellett valószínűleg igen kevés idő jut majd a tényleges szakmai munkára. A Múzeumhoz kapcsolódó holdudvar által kezdeményezett önkéntes mozgalom nemes és progresszív gesztus, magam is feliratkoztam a toborzási ívre, azonban nézzünk szembe a tényekkel: takarítást vállalhatunk, a múzeumi programok népszerűsítését vállalhatjuk, de a programokat létrehozó, azokat megfelelő színvonallal menedzselő múzeumi szakembereket nem pótolhatjuk! (Már a teremőri szolgálat „civil” ellátása is számos szakmai problémát vet fel.) A tanárokra szükség van az iskolákban, a könyvtárosokra a könyvtárakban, a muzeológusokra és a múzeumpedagógusokra pedig a múzeumokban – nincs B-terv, nélkülük nem megy.

       A Moldvay Győző Galériával tervezett, egyelőre nem részletezett együttműködésnek lehet pozitív hozadéka (pl. új kiállítótér), azonban félő, hogy a Múzeum gondjaira önmagában ez sem jelent megoldást. Megjegyzendő, hogy a Múzeum épülete rendelkezik kiállítóhellyel, sőt nem is eggyel (fent is és lent is), ezek átalakítására, bővítésére több, alacsony költségvetésű, ténylegesen megvalósítható terv született az elmúlt években - az egyik éppen pár hónapja, a most távozó fiatal kolléga révén. A leromlott állagú történelmi épület fokozatos ütemű felújításának megkezdése nem sokáig várathat magára, amely során a jelenlegi kiállítóhelyek korszerűsítése egy füst alatt elintézhető volna.

      Másrészt a Múzeum többet jelent „egyszerű” kiállítóhelynél, s nemcsak hangzatos elvi síkon, hanem a gyakorlatban is, hiszen tevékenységéhez tartozik az adott földrajzi területre kiterjedő, több szakágat érintő (történelem, néprajz, régészet stb.) gyűjtőmunka, feldolgozás, interpretálás, megjelenítés. Ezt az összetett feladatkört az eddigi feltételek mellett sem volt könnyű ellátni, mostantól pedig csaknem lehetetlenné válik.

      A hiányzó közművelődési láncszem mellesleg nemcsak Hatvant érintheti hátrányosan, mivel a Múzeum hatósugara a kistérség többi településére is kiterjedt, amelyek nem rendelkeznek hasonló profilú intézménnyel (Boldogon és Lőrincin egy-egy tájház működik). Nincs új a nap alatt: ismét említsük meg a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum példáját, ahol a helyi kistérségi társulás kezdeményezte a területi múzeumi státusz, és a kapcsolódó feltételrendszer fenntartását, nyilván nem véletlenül.

      A jelenlegi gazdasági helyzetet ismerve érthető, hogy minden fillérnek megvan a maga helye, azonban az is nyilvánvaló, hogy a Múzeum megfelelő működéséhez szükséges évi összeg nem száz-, még csak nem is több tízmilliós nagyságrendű tétel, amelynek előteremtése reális célként tűzhető ki - partnerként szóba jöhetnek a hatvani telephellyel rendelkező nagyvállalatok és a helyi kis- és középvállalkozások is. Reméljük, a múlt heti fórum egy folyamat kezdete volt, és a Múzeum jövőjéről hamarosan további megbeszélések kezdődnek az érdekelt felek között.

[Addig is: aki még nem töltötte ki a kérdőívet, kérem, tegye meg. :)]

Nagy Nándor